Szerelmes szösszenet 3.

Meghatározó pillanatok, amik felett általában elsiklunk... ebből itt van egy, háromféleképpen is – képek, amelyek elkísérnek minket, de eltűnnek a múlt árnyai között.

Három

(egy vallomás tőlem) 
A sötétben két alak kezdett kirajzolódni, akik egymást ugratták, hangos nevetésük illett az izgő-mozgó városhoz. G. és G. éppen a soha véget nem érő beszélgetéseikbe merülve kacagtak a maguk és a világ baján, amikor mi odaértünk hozzájuk. Én nem akartam megállni velük beszélgetni, egyrészt, mert nem akartam őket megzavarni, másrészt, mert az utcai lámpák fényében láttam valakit közeledni, akit szerettem volna elkerülni. De minden nem lehet szép az ember napjában. Talán nem is elkerülni akartam, hanem igazából védeni azt, aki mellettem ballagott. Vagy elkerülni, és védeni magamat is a kínos percektől.

M-en is éreztem némi tétovázást, bár őbenne szerintem jelen volt a nem zárkózunk el a többiek elől, nehogy elidegenedjünk számukra. Valahol bennem is motoszkált ez az érzés, de még elég mélyen ahhoz, hogy ne vegyem figyelembe.

Elkéstem. A kapun befordult, vélhetően már ő is korábban észrevett engem, és persze a társaságomat is. Már nem volt időm elfutni, szembe kellett néznem a helyzettel, amitől már reggel óta rettegtem. Nem bírtam a szemébe nézni sokáig, mindent, de mindent, még a sötétben halkan zizegő, friss faleveleket is számolgattam, csak hogy ne kelljen a félig-meddig szomorúan megcsillanó szemekbe néznem. Miért is? Talán azért, mert nem mertem volna vállalni a kialakult helyzetet? Vagy azért, mert túl gyorsnak tűnik a változás, ami bekövetkezett az életemben? Vagy mert csak egyszerűen tudtam, hogyha nyitott vagyok felé, azzal sem megyek semmire, mert sohasem fogja megérteni, mi is történt valójában?

Leginkább az utóbbi. Nem érdekelte semmi, de semmi, ami mélyen zajlott bennem. Vagy csak jó ezt mondani arra, hogy én sem mindig megfelelően kommunikáltam a problémáimat. Az esti fényben, ahogyan a leveleken rezgett a fény, bennem is úgy cikáztak a különböző érzések. Aztán oldalra pillantottam, magam mellé, és elöntött a nyugalom. M. mellettem sziklaszilárdan és büszkén állt, amiből erőt meríthettem, és folytathattam a bájcsevejt, amihez semmi kedvem sem volt, de ami kötelező körnek tűnt, ha már megálltunk.

Azonban néhány percnyi kínos szenvedés után mindenki rájött, hogy nem vagyunk képesek hosszabban eltársalogni, úgyhogy fel is oszlott a rögtönzött csoport. Ki-ki ment tovább a számára kijelölt úton.

(egy elképzelt vallomás a páromtól)

Az este szelíden ölelt körbe minket, ahogy kiléptünk a nyáriasan meleg éjszakába. Az utca fényei a köveken csúsztak oda a lábainkhoz és könnyen egymásra hangolódott a tempónk. Amikor az előttünk lévő két alakot észrevettem, megörültem nekik, igaz, ezzel késleltetem a kellemes, csak kettesben töltött perceket, de elzárkózni sem akartam előlük. A kapun túl pedig csak egy érdektelen alak bukkant fel.

Most már nem szólhatott bele az életembe, legalább is abba a részébe nem, ami a legfontosabb számomra. A lány, aki mellettem lépdelt, most már az enyém. Vagyis, most már én tehetem boldoggá, és ez több, mint amennyit remélhettem eddig bármikor. A mosolya egészen megtelt élettel, mióta nem vele van. Addig olyan élőhalottnak tűnt, ám lehet, hogy csak nekem?

Nem ezen kéne gondolkodnom, hiszen itt van tőlem egy lépésnyire, egészen részegítő hatással bír rám ez a szokatlan közelség, így inkább meg sem szólalok. Hagyom őket, hadd mondják el, amivel tartoznak egymásnak. Ebben tényleg nem tehetek semmi többet érte annál, mint hogy itt vagyok vele.

Mondataik nyomán az arca bezárult, most olyan mint az alabástrom vékonyra csiszolva: átereszti a fényt, de semmit sem árul el abból, honnan jön. Az érzelmei dúlnak a fal mögött, lerí róla, de semmit sem enged a felszínre törni, valahogy megragadt két állapot között. Szilárdan áll, valami belső erő tartja, de látni, ahogy remegnek az ujjai. Lám, össze is fonta őket, talán öntudatlanul is takarva ezzel a gyengeségét. Pedig senki nem haragudna rá, ha elismerné a fájdalmát és gyengeségét, ami a nagy várfalak mögött tombol. Hihetetlenül finom rezdülésekkel adja csak a világ tudtára, hogy mi történik benne. Aki nincs ráhangolva, sohasem fogja megérteni őt, mert a belső nyelv, amit a szeme és a teste közvetít, néha szöges ellentétben van azzal, amit mond. A kettő közötti összetűzés tetten érhető, de ahhoz aztán rendesen résen kell lenni.

Ahogy továbbmegyünk, még méterekkel később sem hajlandó engedni a tettettett erőből, ami nincs is benne jelenleg, csak küzd a viharokkal, küzd önmagával, küzd a rémeivel, amik a múltból visszajönnek hozzá és kísértik. Hagyom, hogy csendben, magában rendezze ezeket, ebbe nincsen beleszólásom, ha ő nem képes erre, akkor senki más sem.

Léptei itt koccannak mellettem, a fények újra idekúsztak mellénk, és amikor felpillant majd, tudom, hogy az alabástrom is eltűnik róla.

(egy elképzelt gondolatritmus a múltból)

Sietek a villamostól, ahogyan csak tőlem telik, bár úgy érzem, minden későn van már nekem. Nincs visszaút abba a boldogságba, ami az enyém lehetett, amit soha nem is mertem képzelni, és amikor megkaptam, fel sem ismertem. Túl későn jöttem rá minderre, akkor már nem volt választási lehetőségem. Eljátszottam az egyetlen dolgot, amiért érdemes élnie az embernek.

A kerítés résein át láttam, hogy ő jön kifelé. Megfordultam, semmi szükségem sem volt arra a másikra, akivel jött. Tettem három lépést, majd rájöttem, ha megfutamodom, azzal csak neki bizonyítom a gyávaságom. Kinek is? A volt szerelmemnek, akit már soha nem becézhetek, vagy a másiknak, hogy elismertem a győzelmét?

Ezek jártak a fejemben, holott fél órája még javában búcsúztunk – én a sulitól, mi a tanárunktól, a karmester a kollégájától. Mindenki mindenkitől, annyi magasztos és felemelő pillanat tulajdonosa lettem, amit talán meg sem érdemlek. Mostanában ilyen ajándékokat kapok.

Pedig mindent igyekeztem bepótolni, amit csak lehetett. Megkapott mindent, amire vágyott, mégsem jött vissza hozzám, mégsem gondolta meg magát. De hiszen miért is tenné ilyen rövid időn belül? Vajon én képes leszek valaha is továbblépni?

Ketten, együtt, annyira varázslatos volt. Most pedig kicsúszott a kezem közül, ostobaságok miatt. De én szeretem, és vissza fogom hódítani. Ha kell, én is éveket várok, hogy újra boldog lehessek. Most viszont mennem kell, mielőtt elveszítem a józanságomat tőle. Egyelőre el kell engednem. De csak gondolatban, mert a szíve itt van nálam, ahogyan az enyém őnála.

Szeretném ezt hinni, de ahogy ránézek, és végre egy pillanatra viszonozza, teljesen világossá válik, hogy mi az ábra. Engem már annyira sem őrzött meg, mint a föld a tavalyi eső ízét. Beépült az emlékei közé az idő, amikor egymással voltunk, de semmi több. Egy tapasztalat.
Elindultam anyuhoz, haza.