Levendula
Másodikos
korom óta szerelmes vagyok beléd. Fogalmam sincs, miért, hogyan történt, csak
azt tudom, hogy amikor gesztenyebarna pillantásod az enyémbe fúródik, puha
melegség önti el a szívemet, és legszívesebben átölelnélek, csókolnálak, és azt
mondogatnám neked: szeretlek.
Hatodikban
osztálykirándulásra a viszonylag közeli csúszdaparkba mentünk. Hazafelé
indultunk, útközben letéptél egy levendulát az út menti ágyásból. Már a buszon
ültünk, amikor megkértelek, hogy hadd szagoljam meg a virágot, mert nagyon
szeretem a levendulaillatot… No meg te fogtad, a kezedben tartottad, és amikor
odaadtad nekem, egy pillanatra összeértek az ujjaink. Apróság, és mégis,
mindig, minden alkalommal, azóta is, a térdeim mintha kocsonyává válnának,
amikor csak megérinthetlek.
Halkan
megköszönve adtam vissza neked a levendulát, de te újra a markomba zártad.
– Tartsd meg! – mondtad, aztán halvány
mosollyal – imádnivalóan édes mosollyal – a szád szegletében elfordultál, és
esküdni mertem volna rá, hogy el is pirultál.
Rettenetesen
megijedtem, amikor úgy látszott, eltűnt az ajándékod, és bár később kiderült, hogy
csak a másik zsebembe raktam, azután sokkal jobban vigyáztam rá.
Otthon
a legnehezebb könyvembe tettem, és kipréseltem, majd, ahogy ez kész volt, egy
ékszerdobozomból kilakoltattam a pillangós nyakláncomat, a helyére pedig a
virágot költöztettem, melynek még mindig ugyanolyan friss, lila, fűszeres
szerelemillata volt.
Két
év telt el, de azóta is ott lapul a fiókom mélyén a piros dobozkámban a
levendula, amit tőled kaptam.
Néha
előveszem, és megszagolom, a szívemhez szorítom, és remélem, hogy egyszer
nemcsak én fogom őrizgetni az ajándékod – hogy egyszer majd te is észreveszel,
és akkor elmesélhetem neked, hogy megvan, igen, őrzöm, mert te adtad.
Talán
ez sosem fog megtörténni, elválnak útjaink, mindenesetre a levendula itt lesz,
a fiókban… és én is itt leszek – várunk rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése