Szerelmes szöszenet 9.

Öcskösből hercegnő

A Kedvesemmel jó pár évvel ezelőtt találkoztam először. Bekerültem egy új baráti társaságba Budapesten, ami jószerével csak fiúkból állt. Elég vagány és talpraesett kiscsaj voltam világ életemben, ezért hamar feltaláltam magam közöttük; együtt fociztunk, ökörködtünk, buliztunk, meg mindent, amit el tudtok képzelni – persze, ésszerű és normális határokon belül. : )

Fiatalok voltunk még, nem voltak komoly szándékaink, érezhetően pattogott az a bizonyos szikra kettőnk között, de végül az élet úgy hozta, hogy elkeveredtünk egymás mellől.
Hosszú évekig nem találkoztunk, mindketten kapcsolatban voltunk, ismerkedtünk másokkal, éltünk, buliztunk, tanultunk…

A kapcsolatot csak hellyel-közzel tartottuk, de mikor már bátrabb volt csajozás terén, többször is megpendítette, mi lenne, ha ő meg én együtt lennénk. Soha nem vettem komolyan, mindig nagy dumás és nagy csajozós volt, úgyhogy elvigyorogtam rajta, minden más konkrétabb dolgot kerültem vele kapcsolatban.

Teltek, múltak az évek, időközben Ő eljegyezte az akkori barátnőjét. Nálam is komoly volt az elhatározás, hogy megtegyem az első lépést, és megállapodjak végre; eljegyzésen törtük a fejünket az akkori párommal. Sajnos, nem sajnos, mindkettőnk komolyra tervezett kapcsolata tönkrement, külön utakon folytattuk, és hosszú idő után újra felvettük a régi beszélgetések fonalát.

Eleinte csak szédített, csajozott, mondta a magáét, én húztam, piszkáltam… Tetszett, hogy előadja, mennyire odáig van értem, de nem akartam magam mellé senkit, megtartottam a távolságot; vele is nyíltan közöltem, hogy nem lehet köztünk több, mint barátság. Addig-addig erősködött és udvarolt, addig beszélgettünk mind bensőségesebb témákról, míg végül tényleg belém nem szeretett. Komolyan beszélt az érzéseiről, tényleg szeretett volna engem, én mégsem voltam hajlandó „úgy” megnyílni neki, hónapokig játszottuk az „egyet előre, kettőt hátra” mókát.

Rengeteg üzenetet váltottunk; idővel megosztottuk egymással az élet minden területén szerzett jó és rossz tapasztalatainkat. Vigasztaltuk egymást, sokat nevettünk, napi szinten több órát üzengettünk… Mondhatni D.-függővé váltam. :) Minden alkalmat megragadtam, hogy beszélhessek vele, az is zavart, ha le kellett feküdnöm aludni, vagy nem értem rá visszaírni :D Majd jöttek a hangüzenetek, a telefonhívások, végül a személyes találkozások… Észre sem vettem, hogy mennyire szükségem lett rá, a nevetésére, a hangjára, a vicceire és mindenére. Rá.

Tavaly decemberben, több mint egy év után, végre megtört a jég, és újra képes lettem elfogadni a szerelem ajándékát annyi sok csalódás után. Küzdöttem ellene, tiltakoztam, rettegtem az átveréstől, de kockáztattam és NYERTEM! : )

Fantasztikus embert kaptam az életembe, aki minden nap mosolyt csal az arcomra, akivel mindent megoszthatok, akivel bármiről beszélhetek, akit szerethetek, és aki viszontszeret.

Azt mondta, mikor először meglátott, már akkor tudta, hogy kellek neki, én vagyok az élete párja. : ) Legyen így!