Harmadik Történet

Kulcs csomag: 4. csomag

Minerva McGalagony, Nyár, Otthonos, Oppugno „A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.” (Grecsó Krisztián) Titkos kulcs: Végzet

Szereplőpáros: Hermione Granger – Harry Potter

Kategória: dráma, romantikus

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: OOC karakterek

Jogok: Természetesen minden jog J.K. Rowling írónőé, nekem pedig semmiféle anyagi javam nem származik a történet megírásából.

Leírás: A boldog békeidők sem tarthatnak örökké. Hőseinknek egy teljesen másféle gonosszal kell szembe nézniük, mint korábban. Itt az idő, tisztelt olvasó, hogy eldöntsd, melyik árulás a nagyobb! A szerelem asztalán történő játszmák néha piszkosak, s a megtorlás olykor fájdalmas. Vajon egy újabb jóslat hogyan határozza meg hőseink rögös útját a végzetük felé, és mi lesz mindennek a vége? Kiderül, ígérem.

Szerzői megjegyzés: Remus Lupin fia, a könyvtől eltérően, már 10 éves, amikor a szülei meghalnak a végső csatában.

Megjegyzés: A szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének helyesírásáért és egyéb hibáiért.

Végzetes árulás, avagy a szív harca

Prológus

Mindegy mit gondoltál eddig az életről, mindegy miben hittél vagy miről álmodtál, mert mindaz, amit rémálomnak hittél, most valósággá válik.

A férfi fázósan húzta magán össze a szakadt kabátját, miközben minduntalan a háta mögé tekintgetett. Az utca túloldalán lévő járdán valami sötét árnyék kezdett kibontakozni a halvány lámpafényben. A férfi sietős léptei egy időben váltottak át eszeveszett rohanásba a furcsa jelenség robbanásszerű kitörésével. Az utca kihaltabb talán nem is lehetett volna, a késő őszi esőtől csúszós macskakövek dorombolva simultak a lélekszakadva rohanó férfi cipőjének talpához. A sötétség, mely ez idáig lassan terjedt az egyik londoni kockaház szürkén tátogó ablakáról a másikra, most akadály nélkül suhant át a másik oldalra, hogy egy szempillantással később az áldozata előtt csapódjon be a földbe hatalmas krátert hagyva maga után. A férfi ajkát elhagyó kísérteties és félelemtől átitatott sikoly felverte az utca csendjét, az eddig az eresz alatt békésen bóbiskoló galambok hangos turbékolással riadtak szét a koromfekete éjszakában, hangjukkal felverve az egész utcát. Egyik spaletta csapódott ki a másik után, és egymás után bukkantak fel az álmos, alvástól még kócos kobakok az ablakokban. Az árnyék olyan gyorsan szívódott fel, mint amilyen hirtelen felbukkant, a férfi ziháló mellkasa pedig egy utolsó kétségbeesett próbálkozást tett a felemelkedésre, majd teste egyetlen rándulás után nem mozdult többé.

∞ ∞ ∞

A reggeli fény simogatóan esett be a hatalmas üvegablakon apró foltokban áttörve a ködréteget, a szoba lakója azonban fájdalmasan kapta a szeme elé a párnát a számára bántóan éles fény hatására.

– Doris – mormolta, majd hangosabban is elkiáltotta magát. – Doris!

A lépcső felől hangos trappolás hallatszott, majd egy fiatal házimanó dugta be aránytalanul nagy fejét az ajtó nyílásán.

– Harry gazdám óhajtotta látni Dorist, Doris sietett, ahogy tudott – hajolt meg eltúlzott mozdulatokkal a házimanó, miközben a fején ide-oda táncoló kötött sapka mélyen belecsúszott a homlokába.

A férfi kétszer dörzsölte meg álmosságtól vöröslő szemét, mire behatárolta a hajlongó manót, majd kitapogatta a szemüvegét a kis komódon, ami az ágya mellett volt.

– Semmi szükség arra, hogy uramozz, már ezerszer megmondtam.

– Igen, uram.

Harry már éppen tiltakozni akart, amikor egy vörös kobak jelent meg az ajtóban.

– Apa, apa – kiáltotta az alig 3 éves forma fiúcska, majd négy nagyobb szökelléssel az ágy mellett termett, hogy aztán megkapaszkodva az apja lábában egy szempillantás múlva az ágy tetején tomboljon.

– Fred Remus Potter – csattant fel Harry, mire a kisfiú kitágult pupillákkal megfagyott egy pillanatra, hogy aztán a következő pillanatban hanyatt találja magát a puha matracon édesapja vigyorgó arcával maga fölött.

A hatalmas kacagás végigfutott az egész házon, betöltve a reggeli ködtől komor ablakokat, s felébresztve egy sokkal, de sokkal rosszabb és nehezebben ébredő reggeli mormotát, mint maga Harry volt.

– Freeeed, halkabban nem lehet? – jelent meg egy álmosságtól tántorgó tizenöt éves forma kamasz fiú az ajtóban. – Az egész házat felvered, és ha nem tudnád, fontos vizsgáim lesznek nemsokára, szükségem van a pihenésre.

Harry és Fred titkon összenézett, majd kipukkadt belőlük a nevetés.

– Bocsánat, Teddy – kapkodta a levegőt Harry, majd nyakába ültetve fiát utánament a duzzogva kiforduló fiúnak, közben teljesen elfelejtkezve Dorisról. – Összedobok egy kis reggelit, mit szóltok hozzá?

Fred elnyújtott indiánhangot imitálva rásózott egyet apja fejére beleegyezése jeléül, Ted pedig valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy neki sok dolga van, de ha kész, akkor hozhat fel neki Harry a szobájába.

A férfi hangos sóhajjal megcsóválta a fejét, nehéz időszakon mentek keresztül, és tudta, hogy a legjobbat hozza ki elhunyt barátai fiából, de a gyereknevelés sosem az ő feladata volt azelőtt. Az anya hiánya egyre jobban kiütközött.

∞ ∞ ∞

A boldog békeidők szaga az egész Mágiaügyi Minisztériumot körbelengte. A háború csaknem öt éve, hogy véget ért, s a dolgok rendeződni látszódtak. A dolgozók a liftben barátságos beszélgetésekbe elegyedtek, hogy aztán egy-egy emeleten kiváljanak munkatársaik közül.

Harry idegesen söpört félre egy adag bagolycsemegét az íróasztaláról, majd sóhajtva az előtte tornyosuló pergamen kupacra nézett. A papírmunka sosem volt az ő asztala, és ahogy napokkal ezelőtt, ma is csak félretolta a sürgős és kevésbé sürgős megjelöléssel ellátott kötegeket. Erőteljes kopogás törte meg az iroda csendjét, s egy hórihorgas férfi viharzott be rajta, szinte félrelökve a finoman „bejelentkező” boszorkányt. Potter felvont szemöldökkel nézett fel a belépőre, akinek ideges toporgása és nyugtalansága furcsán ismerős volt számára. A Mágiaügyi Minisztérium auror parancsnokaként rengeteg furcsa esettel találkozott már, habár egyik kényes és veszélyesnek tűnő ügy sem vetekedett a majdnem öt éve véget ért háborúval. Intett a boszorkánynak, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, a székre bökve hellyel kínálta az idegent. A férfi szeme a székre rebbent, majd vissza Harryre, és apró nemet intett a fejével.

– Nincs mitől tartania, Mr… – emelkedett fel a székből Harry direkt félbehagyva a megkezdett mondatát.

– Carpent. Sam Carpent – nyújtotta a kezét hirtelen észbe kapva a másik.

– Mr. Carpent – rázta meg a felé nyújtott kezet Harry. – Mint mondtam, itt nincs mitől félnie, bármi, amit mond, négy fül között marad.

A férfi mintha megkönnyebbülni látszott volna, vállai beestek, majd ő maga belerogyott a korábban felkínált székbe. Harry is visszaereszkedett a sajátjába, majd érdeklődő tekintetét a másikra szegezte.

– Egy üzenetet hoztam – szólalt meg néhány percnyi csend után Sam. – Fogalmam sincs, hogyan mondhatnám el, de a legegyszerűbb módja azt hiszem az, ha megmutatom – húzott elő egy fiolát a talárja rejtekéből.

A Merengőben kavargó emlék a múlt emlékeit idézték fel Harryben, ahogy egy pillanatig habozva felé hajolt.

– Mi van az emlékben? – kérdezte felnézve a férfira.

– Magával megyek – rázta meg a fejét a másik.

A sötétbe burkolózó lakás egy apró szögletét világította csak meg az utcáról beszűrődő utcalámpa fénye. Harrynek pislognia kellett párat, mire a szeme hozzászokott a szürkeséghez. Tisztában volt vele, hogy csupán csak egy emlékben tartózkodik, mégis a talárjába nyúlt, s az ujjait ráfűzte magyalpálcájára, majd szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a férfi megjelent mellette.

– Jöjjön – intett neki Sam, majd a szoba egyetlen ablakához vezette őt, ahol már ült valaki. – Ez én vagyok – bökött a háttal ülő férfira. – Éppen egy teát szürcsöltem, mert nem tudtam elaludni, amikor észrevettem azt a férfit ott a túloldalt.

Harry kinézett az ablakon, arra amerre a másik mutatott. Az éjszakában egy tagbaszakadt alak körvonalai bontakoztak ki. Ideges, kapkodó mozdulataival, szapora járásával azonnal magára vonta a figyelmet.

– Nézze! – mutatott hirtelen egy távolabbi pontra Sam. – Mögötte úgy ötven méterrel.

Harry szeme hamar megtalálta a keresett helyet, ahol a sötétség mintha sűrűbb lett volna. Harry szíve egy pillanatra kihagyott, amikor a férfi vad rohanásával egy időben végül alakot is öltött. Az emlékben ülő és a mellette álló Sam egyszerre hőkölt vissza, amikor az a valami elsuhant közvetlenül az ablak előtt. Harry ujjvégei elfehéredtek, ahogy még erősebben szorítani kezdte a magyalpálcát, miközben automatikusan közelebb húzódott az ablakhoz. Nem akart semmit sem figyelmen kívül hagyni, holott szinte biztos volt abban, mit fog látni.

A férfi teste élettelenül hevert néhány méterrel odébb a szemközti járdán, a szél utolsó kiáltását pedig éppen akkor hozta Harryék felé, amikor a szoba ajtaja hangos robajjal kivágódott. Harry ajkai néma sikolyra nyíltak, s ezzel egy időben a múltbéli Sam is hanyatt esett a hintaszékével. Az ajtón belépő valami pont olyannyira volt emberszerű, mint amennyire különbözött tőle. Ajkai ernyedten lógtak alá, s egész lényét körbelengte valami sötét köd, amiben otthonosan mozgott.

– A végzete elől senki nem menekülhet – sziszegte ocsmány gurgulázó nevetés közepette. – Ő volt az első, de még visszatérek.

Harrynek ennyi éppen elég volt. Zihálva tépte ki magát a Merengőben kavargó emlékből, majd miután Sam is követte, egy gyors mozdulattal visszavarázsolta azt a fiolába.

– Mi volt ez az egész? - kérdezte Sam. – És mit jelent az, hogy még visszatér?

Harry sötéten meredt a kezében tartott fiolára, majd felnézett a másikra.

– Azt, hogy egy több mint ezer éves lénnyel van dolgunk, egy árnnyal, méghozzá a legrosszabb fajtából. Az pedig, hogy még senki sem győzött le egyetlen árnyat sem eddig, nem jelent semmi jót. Semmi jót, Mr. Carpent.

∞ ∞ ∞

A koporsót lassan engedték alá a sötéten és hidegen tátongó gödörbe. Az ünnepélyes csendet csak a fák ágai között átfújó szellő halk hárfajátéka törte meg újból és újból. Harry szeme ide-oda cikázott a tömegben, miközben egyik lábáról a másikra állt. A langyos nyári levegő párás nehézséggel ült meg az apró temetőben, az emberek fekete talárjaik alatt feszengve próbálták varázspálcájukkal elviselhetőbbé tenni a hőséget. Harry és a többi auror, akik szinte észrevétlenül alkottak kört a gyászoló tömeg körül, pattanásig megfeszített idegekkel fürkészték a környezet minden apró rezdülését. Az egy héttel korábban történt események óta kitüntetett figyelmet kapott az árny ügye, s az áldozat temetése potenciális veszélyforrásnak tűnt, így a Minisztérium az egész auror parancsnokságot kirendelte.

A közeli templom harangja kétszer kondult fel, és a tömeg egyszerre indult meg, hogy egy a temetőhez nem túl távol eső kocsmában róják le tiszteletüket az elhunyt emléke előtt. Harry aprót biccentett a hozzá legközelebb álló auror felé, majd ő is elindult a tömeggel.

Harry lehajtott fejjel lépett be a kocsmába, nem akarta felhívni magára a figyelmet, egyáltalán semmi kedve nem volt a körülötte még mindig nem csituló hírverésnek újabb pletykát adni. Azért sem, mert munkaügyben volt, és azért sem, mert eleget látta már vissza a nevét az újságok hírlapján, mint a kis Túlélő, aki túl sokat veszített.

A bárpult árnyékában ismerős arcokat vélt felfedezni, így az éppen akkor rendelt Lángnyelv Whiskeyje mögé bújva leült egy közeli asztalhoz. Beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét.

– … és Minerva még mindig ezt tartja helyes megoldásnak.

– Nem értem, mit látott benne, igaz okosnak okos, de szerintem nem érett meg az igazgatói székre, vagy Harry Potter még mindig ekkora ajánlólevél lenne?

– Hallgass már, Gus, tudjuk, hogy csak féltékeny vagy, amúgy is igazi bombanő, simán elkapnám.

A három férfi ízléstelen nevetése betöltötte a kocsma amúgy borús és nyomott hangulatát. Harry tompa fájdalmat érzett a mellkasában, tudta, hogy kiről beszélnek, tudta, hogy a Roxfortról van szó, arról a Roxfortról, amit évek óta elkerült, s arról a nőről, akivel a legjobb barátok voltak, mostanában azonban szakadékként állt közöttük a távolság. Már éppen fel akart állni, amikor egy szőke hajú nő ereszkedett le a vele szemközti székbe, és egy fura kinézetű löttyöt csúsztatott elé. Potter kérdőn pillantott fel, majd vissza az ismeretlen tartalommal rendelkező pohárra.

– Nyugalom, nincs benne méreg, már nem azokat az időket éljük, Harry Potter – búgta kellemesen lágy hangon a nő.

Harry zsigereiben megmozdult valami, minden további kérdés nélkül felhajtotta a felkínált italt, majd hátradőlve az újonnan érkezett idegenre függesztette a tekintetét.

– Köszönöm, Miss… - várt ki direkt a férfi.

– Caprier. De szólítson csak Samanthának – mosolygott rá a nő.

– Samantha – ízlelgette a szót Harry, majd intett a felszolgálónak. – Két mézsört kérnénk. Maga nem idevalósi, igaz? – fordult ismét az ismeretlen felé, miközben szemével végigfutott a nő hihetetlen idomain.

– Fogalmazzunk úgy, hogy nem rég érkeztem csak a városba – kortyolt bele a mézsörbe Samantha.

Harry futó pillantást vetett a gyászoló családra, majd tekintetét újra a nőre szegezte.

– A halál mindig összehozza az embereket, nem igaz?

– Mond csak, Harry Potter, hiszel a végzetben? – hagyta figyelmen kívül a nő a férfi kérdését.

– Inkább a választásban, a végzetben nem igazán. Az előbbi határozza meg azt, amik vagyunk, nincs kőbe vésve a sorsunk.

A nő tekintete élesen villant, majd mogyoróbarna szeme kéken izzott fel, arca pedig sokkal szögletesebbé, kevésbé lággyá vált.

– Pont olyan makacs vagy, mint Hermione Granger volt – húzta fintorra a száját, majd mielőtt Harry bármit tehetett volna, széttárta a kezét, mire az egész kocsma megfagyott az időben.

A férfi tehetetlenül nézte, ahogy a nő kihúzta a talárja alól a pálcáját, majd biztonságos távolságba helyezte tőle.

– Mi a franc vagy te?– nyögte Potter, miközben szemével menekülési útvonalat keresett.

– Sok néven illettek már, még jóval az emberek megjelenése előtt születtem a jó és a rossz gyermekeként. Ott vagyok mindenhol, ahol harangot kongatnak, olyan alakban mutatkozom, amilyennek látni akarsz. A hajnal álarcában kóborlok a kezdetek óta, s csak akkor jelenek meg, ha valakinek szüksége van az útmutatásra.

A nő felemelkedett az asztal mellől, s testét valami elemi erő rázta meg. A hátából szürkés szárnyak csaptak ki, az arca pedig természetfeletti fényességgel kezdett ragyogni. Harry tisztában volt vele, ki áll előtte, mégis, alig mert hinni a szemének. Még sosem érezte magát ennyire semminek, ennyire gyengének, ennyire embernek, mint most. A Végzet Angyalának ajkai szétnyíltak, s földöntúli hangon zengett fel a jóslat.

Minden sötétség forrása, egy árny közeleg,

Béklyó köti a nyakát, sötét hatalom előtt remeg.

Halált hoz és szenvedést, minden, ami eddig jó volt, annak vége lehet,

S a Ross testvérek csontjain ül tort a Sötét Nagyúr legyőzői felett.

Harry már éppen kérdésre nyitotta a száját, mikor a jelenés elhalványult, s a kocsma hirtelen visszaugrott a jelen borús folyamába. A férfi megrázta a fejét, majd felkapva a varázspálcáját, semmit sem törődve eddig jól fenntartott álcájával, az ajtóhoz érve megpördülve a sarkán hoppanált. A Mágiaügyi Minisztérium egyik titkos bejáróján áthaladva küldött egy patrónust a Roxfortba. Egyelőre fogalma sem volt, mit jelenthet a jóslat ránézve, de meg akarta tudni, hogy kerül a képbe Hermione. Ez az ügy már bőven túlnőtt rajta, jól tudta, s miközben a Mágiaügyi Miniszter irodája felé tartott, felidézte maga előtt az apró sírfeliratot. Robert Ross. Élt: 52 évet.

∞ ∞ ∞

2 nappal később

Harry a tenyerébe hajtotta az arcát, majd fáradt sóhajjal megrázta a fejét.

– A fiú nincs biztonságban az iskola falai között, ez egyértelmű, az árny vadászik rá. Nem tudjuk, mi okból, vagy hogy ki küldte, de amíg ezt ki nem derítjük, addig biztonságba kell helyezni őt – nézett fel a szobában lévőkre.

– Harrynek igaza van – hajolt előre Kingsley, majd megigazította az asztalon heverő aktákat. – Éppen ezért minden szükséges lépést megtettem annak érdekében, hogy a fiú a legjobb kezekbe kerüljön. Kérlek, alaposan tanulmányozzátok át ezeket! – mondta, majd egy finom pálcamozdulattal a jelenlévők kezébe röptette a pergamenkötegeket.

A szobára pár percnyi néma csend borult, amit csak a lapok susogása tört meg néha-néha. Végül mindenki végzett, de a csend továbbra is vészterhesen nehezedett a szobára. Végül Harry emelkedett fel a helyéről.

– Minden tiszteletem a tiéd, Kingsley, de ezt a legtávolabbról sem tartom jó ötletnek, mint Auror parancsnok, nekem kötelességem itt maradni, és megtalálni azt, aki ennek az egész borzalomnak a hátterében áll.

– Harrynek igaza van – állt fel az eddig figyelmesen hallgató Hermione is. – Nem mehetünk el pont most. A Roxfort…

– A Roxfort nem fog összedőlni maga nélkül – emelkedett fel Kingsley is erélyesen. – Itt most nem arról van szó, hogy mit tettetek a múltban, itt most az életetekről van szó. Fogalmunk sincs, mivel állunk szemben, és amíg nem derítünk ki többet, addig fel kell szívódnotok, méghozzá minél gyorsabban.

– Nem hagyok itt mindent, nem fogok ismét menekülni – csattant fel Harry. – Ezt még te sem kérheted tőlem, mint Mágiaügyi Miniszter.

– Nem is úgy kérem, Harry – lépett elé a férfi. – Hanem, mint barát. Ti ketten, a fiú és a testvére veszélyben vagytok. Csak pár nap, esetleg egy hét, és elintézzük a dolgot, tudom, hogy eleget menekültetek, és hogy képesek lennétek ti is utánajárni, de nem kockáztathatunk, rátok is vadásznak.

Harry további heves fejrázását végül egy halk suttogás szakította félbe.

– A rokonaim…

Minerva McGalagony hangja suhogásként szelte át a Mágiaügyi Minisztérium apró irodahelységét.

– Michael és Ella, Robert Ross gyermekei. Majdnem egy éve nem láttam őket, azt hittem, valahol Írországban élnek. Alig egy hete levelet kaptam tőle, hogy bajban van, részleteket nem írt, de kérte, hogy vigyázzak a gyerekekre, ha vele valami történne. Robert kvibli volt, de Michael tavaly megkapta a Roxfortba hívó levelét. A kis Ella két nappal ezelőtt érkezett a városba, és Michaelel együtt fogalmuk sincs a helyzet komolyságáról.

– Várjon csak! – ereszkedett vissza a székébe Harry. – Az áldozat Robert Ross, akkor ő a…

– Isobel Ross. A testvérem szégyellte, hogy kviblinek született ezért felvette az édesanyánk nevét, így a gyerekek a Michael és az Ella Ross nevet kapták. Igen, Potter, az áldozat az öcsém volt, én hívattam magukat ide. Nem akarom őket is elveszíteni, és maguk ketten túléltek már egyet, s mást. Kérem, csak gondolják végig, a Főnix Rend tagjai már teljes erővel kutatnak a lény után, de egyedül nem tudom megóvni őket.

Harry álla megfeszült, majd az eddig csendben figyelő Hermionéra emelte a tekintetét. A nő aprót bólintott, Kingsley pedig ezzel a beleegyező mozdulattal egy időben egy dobozt nyújtott át a férfinak.

– Holnap reggel indultok, a doboz egy zsupszkulcs. Naponta értesíteni fogunk titeket a fejleményekről, de amíg ott vagytok, nem hagyhatjátok el a védett házat. Az ott pedig maradjon titok, ki tudja az árny képes-e a legilimencia gyakorlatára.

Hermione és McGalagony egyszerre bólintottak, majd indultak meg az iroda ajtaja felé. Harry pár perccel és egy kérdéssel később követte őket.

– És Ron? Ronnal mi lesz, ő is egy volt közülünk.

Shacklebolt fáradt tekintetét a férfira emelte, majd nemet intett.

– Őt azóta sem találjuk. Csak remélni tudjuk, hogy ezzel nem mi vagyunk egyedül…

∞ ∞ ∞

Hermione tűnődve forgatta a kezében a pergament, miközben ruhái a korábbi kiszórt varázslat következtében maguktól repültek bele a fekete útitáskába. A terv jól kidolgozottnak tűnt látszólag. Ám tudta, hogy igazából mekkora veszély fenyegeti őket.

– Egy árny – motyogta. – Hihetetlen.

A roxforti igazgatói iroda zsúfolásig megtelt könyvekkel, és régi pergamendarabokkal, amit a nő módszeresen összezsugorított, hogy aztán egy apró táskába helyezze el őket. Egy pillanatra sem gondolta, hogy tétlenül ül majd a babérjain, míg a Mágiaügyi Minisztérium a Főnix Rendjével karöltve kieszel valamit, és a védett ház sem keltett benne teljes biztonságérzetet. A Végzet Angyala szavai még mindig a fülében csengtek…

∞ ∞ ∞

Harry idegesen toporgott a bejárati ajtó előtt egy kávéscsészével a kezében. A ládája már menetre készen hevert a kanapé lába mellett, Fred pedig, aki mindenáron ki akart egy, csak számára létező egeret piszkálni belőle, a csatjával játszott. Volt már gyereke, s Lupin és Tonks fiát is sajátjaként nevelte fel szülei halála után, mégsem tudta, hogyan viselkedjen azzal a tizenegy éves fiúval és 8 éves forma húgával, akik a bejárati ajtó előtt álltak az idős professzorasszonnyal.

– Öhm, kerüljetek beljebb! – lépett hátrébb, beengedve ezzel a kis csapatot. – Érezzétek otthon magatok, Freddy, kérlek, hagyd már abba! – szólt rá kisfiára, miközben végigkémlelte az utcát.

– Hermione? – lépett oda mellé McGalagony.

– Még nem érkezett meg – intett a fejével a konyha felé. – Esetleg egy kávét?

– Teát, ha szabad – követte a férfit McGalagony, miközben a gyerekek szépen sorban bemutatkoztak egymásnak. A várakozás percei óráknak tűntek, mire Hermione megérkezett, s meg se várva, hogy beengedjék, beviharzott a házba.

– Senki sem követett, ügyeltem rá – hadarta, miközben földre puffanó táskája felől hatalmas csattanás hallatszott. – A francba, a könyvek.

– Tudjuk, sorrendbe tetted őket – lépett ki Harry a konyhából nyomában McGalagonnyal. – Örülünk, hogy épségben megérkeztél.

– Michael, Ella, kérlek, mutatkozzatok be! – parancsolt erélyes hangon az idős professzor asszony, mire a két gyerek illedelmesen felállt, és Hermione elé lépve sorban bemutatkoztak.

Hermione mindkettőt száz-wattos mosollyal üdvözölte, miközben egy papírba csomagolt ajándékot nyújtott át nekik, majd Fredhez lépve ölbe kapta a kisfiút. Harry elismerően bólintott.

– Mekkorát nőttél, kisember – simított ki egy kósza tincset a lurkó homlokából. – Lássuk csak, emlékszel-e még rám?

Egy apró dobozt húzott elő a talárja rejtekéből, majd felpattintotta a tetejét. Fred, aki egészen addig csak kapálózott a nő kezében, a dobozból felcsendülő dallam hallatán egy pillanat alatt megnyugodott, s tekintetét a dobozkára szegezte. Hermione hosszan nézte a smaragdzöld szemeket, amelyek olyan fényesen és tisztán ragyogtak, mint a férfié, aki most rájuk meredt.

Harry lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy kisfia – aki eddig egyetlen nőt sem tűrt meg maga körül – apró kezeit Hermione nyaka köré fonja, és a vállára helyezi a fejét.

Potter bár nem akarta megtörni az idilli állapotot, aprót köszörült a torkán, mikor az óra elütötte a kilencet.

– Indulnunk kell.

∞ ∞ ∞

Harry szétnézett az otthonosnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható házon, amibe az apró dobozka repítette a kis társaságot. Minden olyan sivárnak és túlrendezettnek tűnt az otthoni kellemes és megszokott rendetlenség mellett.

– Nyugalom, belakjuk – lépett mellé Hermione még mindig az immár mélyen szunyókáló Freddel a karjában.

Harry szívében mintha megforgattak volna egy kést, amikor a nő és a kisfia párosára nézett. Látta bennük mindazt, amit elvesztett, s ami talán sosem lesz már az övé. A teljes családot. A vörös hajzuhatag és a mámorító kacagás az emlékek százait tépte fel, hogy újra és újra nagyobb intenzitással törjön rá a fájdalom.

– Harry, minden rendben? – fogta meg a férfi könyökét Hermione, mikor látta, hogy a másik tekintete elködösül, s a lábai meginognak.

– Csaknem három éve – rázta meg a fejét a kérdezett. – És még mindig ugyanúgy fáj.

Granger beletemette az arcát a vörösen örvénylő fürtökbe.

– Nekem is hiányzik. Nagyon. De már csak ketten maradtunk egymásnak, és bármi történt is azelőtt, én nem foglak elveszíteni újra egy ostoba jóslat miatt.

Harry halvány mosolyra húzta a száját, majd egy óvatos mozdulattal átvette Fredet, és az egyik hálószoba fele indult vele.

– Már értem, miért hagytad ott a jóslástant – nézett vissza még az ajtóból, majd megvonta a vállát. – De úgy látszik, nekem ez a végzetem.

Harry becsukta maga mögött az ajtót, és lágyan az ágyra fektette a kisfiát. Máris hiányzott neki Tedd kamaszos nyafogása, ám tudta, a Roxfort falai között semmi bántódása nem eshet.

∞ ∞ ∞

Hermionénak végül igaza lett. A kis házat már másnap belakták, és otthonosabbá tették. A dolgozószoba polcaira felkerültek a Hermione által hozott könyvek, a nappalit elárasztották a különböző mozgó és beszélő állatfigurák, amit Harry betudott Fred gyermekmágiájának. Az este gyorsan elillant, miközben a gyerekek aludtak, Harry, Hermione és az öreg McGalagony a könyvek fölött görnyedezve próbáltak hatásos „fegyvert” találni az árny megöléséhez. Egyiküknek sem állt szándékában a babérjain ülve megvárni, míg Kingsleyék kitalálnak valamit. Már pirkadt, amikor az álmosságtól le-lecsukódó szemű Harry hirtelen felkiáltott.

– Azt hiszem, megtaláltam!

A könyv hangos csattanással landolt az asztalon, Hermione szemei pedig azonnal falni kezdték a sorokat.

– Egy bájital? Komolyan? – nézett fel kétkedve, mikor végzett.

– Tudsz jobbat? – húzta el a száját sértődötten a szemüveges férfi.

A nő hosszasan vizsgálta a sorokat, és a bonyolult összetevőket, majd végül megadóan sóhajtott.

– Legyen.

Harry fáradtan mosolyogva lehunyta a szemét.

– Szólok Kingsleynek, holnap neki is kezdhetünk – mondta, majd fél perccel később el is nyomta az álom.

∞ ∞ ∞

           

Az első pár nap szótlansága és feszélyezett légköre nemsokára feloldódott. Hermione és a gyerekek kedvenc foglalkozása csakhamar a kert felé irányította társaságot, míg az előző két bájitalkavarás között könyveivel az ölében a kis hintaágyat választotta, addig a gyerekek a szabad ég alatt hangosan kacarászva és vidáman rohangálva ütötték el az időt. Már az ötödik napja voltak összezárva, és Harry tudta, hogy az idilli pillanatoknak bármikor vége szakadhat. Egyre másra érkeztek a rossz hírek a Főnix Rendjétől illetve a Minisztériumtól. Holtestek és támadások az egész országban, az ismeretlen árny szedte az áldozatait, ám a Minisztériumnak egyszer sem sikerült a nyomára bukkannia. Harry a zsigereiben érezte, hogy minden nappal közelebb kerül ahhoz, hogy rájuk találjon, és ők még mindig teljesen fegyvertelenek voltak. Fred kiabálása zökkentette ki borús gondolataiból. A kisfiú éppen azon ügyeskedett, hogy a kezében lévő félig megrágott zsemlével megtömje a virágok tövében talált kis, erősen sündisznóra emlékeztető állatot, amikor az éles visítással elkezdett ide-oda hemperegni, tőből kidöntve ezzel a kert karcsún égbenyúló orchideáit.

– Oppugno – morogta a férfi, mire a kis lény abbahagyva a forgást, távolabb hátrált a kisfiútól, hogy biztonságos távolságból fújjon rá.

Harry megrázta a fejét, majd felállította megszeppent gyermekét, és megborzolta a haját.

– Hányszor mondtam, hogy az Acsarkákat nem bántjuk, főleg nem adunk nekik ételt – dorgálta meg.

Hermione, aki eddig csendben figyelte a jelenetet, most lerakva a könyvét a másik két gyerek felé fordult.

– Ella, Michael, mi lenne, ha megmutatnátok Frednek azt a kiscicát, amit tegnap találtatok a bokrok között?

Frednél percek alatt helyreállt a világbéke, és egy pillanat múlva már mind a három gyerek hatalmas zsivajjal futkostott fel s alá a puha fűben a rémülten menekülő macska után. Harry egy elismerő biccentést eresztett meg a nő felé, majd visszavonult a ház hűvös nyugalmába. A boszorkány nem akarta elrontani a kintiek hangulatát, de az újonnan érkezett bájital-hozzávalókból hiányzott egy lényeges elem. Csak reménykedett benne, hogy Kingsleyék a nyomára bukkannak a ritka árnygyökérnek, mert anélkül minden, amin eddig dolgoztak teljesen feleslegesség válik.

∞ ∞ ∞

A napok lassan vánszorogtak, miközben a nyár rekkenő hőséggel köszöntött be, és Harry teljes mértékben egyetértett a mugli időjárásjelzés bemondójával, hogy a gyerekeket nem szabad a napra engedni. A nappali hűvös biztonságában a limonádés poharak izzadtak az asztalon, míg a férfi ölében Freddel váltogatta a TV csatornákat. Michael és Ella a kanapén elnyújtózva rágcsálták a nemrég kapott Bagoly Berti féle minden ízű drazséjukat.

– Valami hír? – lépett be Hermione a szobába, kezében egy újabb kancsó limonádéval.

– Ez egy mugli híradó – ült fel a Ross fiú, majd egy gyors mozdulattal kikapta Harry kezéből a kapcsolót. – Ideje mesét nézni.

– Michael, hogy merészeled? – húzta össze szigorúan a szemét McGalagony, aki egy könyv fölött gubbasztott az ablak mellett.

– Hagyja csak, Minerva – intett Harry mosolyogva, majd átültette Fredet a kanapéra. – Michaelnak igaza van, ebből nem fogunk megtudni semmit. Hermione, beszélhetünk négyszemközt?

Az apró hálószoba üvegasztalán bontatlanul heverő levélen ismerős kézírás sejlett fel.

– Gondoltam, megvárlak vele – nézett a nőre a férfi, majd letelepedett az ágy szélére.

Hermione megforgatta a borítékot, majd bontatlanul visszanyújtotta Harrynek.

– Neked címezte – suttogta, majd szó nélkül kifordult az ajtón.

Potter percnyi habozás után feltépte a borítékot, melyből egy apró kis papír fecni csúszott ki, rajta legjobb barátja kézírásával.

– Minden rendben.

Harry egyszerre érzett megkönnyebbülést és mérhetetlen fájdalmat barátja rövid és tömör válasza következtében. Örült, hiszen kétségbeesett üzenete, melyet egy kölcsönvett bagollyal indított útnak, végül mégis célba ért, de Ron egyszerű válasza mögött még mindig ott volt a múlt összes sérelme és dühe. A szemüveges férfi mélyet sóhajtott, és lehunyta a szemét.

Borongós téli nap volt, mikor a barátja hatalmas ládájával megjelent a házuk előtt. Éppen Fred után takarította fel az úszó fürdőszobát, amikor hangos dörömbölés rázta meg az ajtót. Mire leért a lépcsősoron, a vendége már a nappaliban állt, ázottan csapzott hajjal. Már akkor sejtette, hogy valami nagyon nagy baj lehet, mert barátja arcán sötét felhőként gomolygott a düh. Varázspálcát markoló keze remegve emelkedett fel egyenesen barátja mellkasára célozva. A kimondott Crutio okozta fájdalom éles sikoly kíséretében hagyta el az ajkait, de amit a másik szemeiben látott, ezerszer jobban fájt, mint a kín, amit a tiltott varázsige okozott. Ron elárulva érezte magát, s a kétségbeesettség, a düh és a gyűlölet keveréke egyetlen átokban összpontosult. Sectumsempra. Emlékezett rá, ahogy percekig tehetetlenül magzatpózba összegömbölyödve feküdt a földön, mire az emberei rátaláltak, s emlékezett a csuklóiból kifolyó vérrel felírt feliratra a falon.

*Az árulót mindig a barátaid között keresd.

Harry megrázta a fejét, majd kábultan felállt az ágyról. Sosem mondta el Hermionénak, hogy mit tett vele Ron, hiszen tudta jól, megérdemli, amit kapott. Bár a múlt ködébe vesztek a másik nővel eltöltött forróan magányos éjszakák, amikor a másik férfi új utakon járt, mégsem mert soha elé állni, és színt vallani. Érezte, ahogy a lábai önkéntelenül is Hermione szobája felé viszik. Már nem érdekelte semmi, megértésre és bűnbocsánatra vágyott. Az ajtó halk kattanással záródott be mögötte, s ajkai éhesen csaptak le a nő ajkaira.

– Harry, én…

– Ne most, Hermione, ne most, kérlek – suttogta a férfi, miközben az ágyra döntötte a nőt.

Ugyanazt a fájdalmat érezték, ugyanazt a bűntudatot akarták eltüntetni, testük minden rezdülésével a kín és a gyönyör peremére hajszolták a másikat.

∞ ∞ ∞

A napok most már csigalassúsággal teltek, a bájital szépen lassan beérett, és Kingsleyék is csodával határos módon megszerezték az utolsó hozzávalót, így, bár csak reménykedtek a hatásosságában, a két nő mégis sokkal pozitívabban tekintett a jövőbe. Harry hangulata azonban napról napra romlott. Egyre rosszabbul bírta a bezártságot és azt, hogy hírmorzsák töredékeit kapták csak meg, amivel nem igazán tudtak mit kezdeni. Össze volt zavarodva. Ron üzenete és a Hermionéval töltött éjszaka után már nem tudott tisztán gondolkodni. Aznap reggel a konyhában sürgő-forgó Barna hajú nő éppen a gyerekek reggelijét készítette elő, amikor Harry egy óvatlan mozdulattal belenyúlt az éppen paradicsomot szeletelő késbe. Minerva lépett be a konyhába és egy újságpapírt helyezett le az asztalra. Hermione kérdőn nézett fel rá.

– Semmi hír – rázta meg a fejét az idős professzorasszony, majd egy bögre teával a kezében visszasétált az apró teraszra, ahol a gyerekek játszottak.

Harry gyorsan átfutotta az oldalakat, majd minden tehetetlensége miatt érzett dühét beleadva rácsapott az asztalra.

– Ez nem mehet így tovább, nem fogok örökké bujkálni megint egy jóslat miatt. És most már napok óta nem mondanak semmit.

Hermione csitítóan megfogta a férfi vállát, majd a kezébe nyomott egy csésze teát.

– Nyugodj meg, kérlek, a kísérletek eddig a legnagyobb rendben haladnak, Kingsleyék napokon belül megtalálják a forrást, és akkor vége lesz ennek a rémálomnak. Itt mindannyian ugyanazt akarjuk.

– Hátrahagynád egy pillanatra az örökös optimizmusodat, és körbenéznél végre, hogy mibe keveredtünk megint? Ez már nem játék, Mio. Akkor sem volt az, de most már végképp nem. Gyerekeim vannak, felelős vagyok értük. Könnyű nyugodtnak lenned úgy, hogy nincs kiért aggódnod.

Az utolsó mondat szíven ütötte a lányt, halk suttogása nyílhegyként szelte át a köztük levő távolságot.

– Azt hiszed, hogy csak neked volt nehéz az az időszak? Azt hiszed, hogy neked fájt csak?

Harry arca megremegett, majd az ajtót kitárva indulatosan szinte odaköpte a lánynak.

– A te férjed otthagyott, Ginny meghalt, az én feleségem meghalt.

∞ ∞ ∞

Hermione elfehéredett ujjakkal markolta a szék háttámláját, miközben próbált a feltörő zokogásán úrrá lenni. Az ajtó csapódása egyértelművé tette, hogy a másik elhagyta a védett házat. Amit a férfi mondott mélyen az elevenébe talált, a régi sebek pedig úgy szakadtak fel szépen sorjában, mintha kötelességük lett volna. Az emlékek darázsként rohanták meg az agyát.

Emlékezett arra, ahogy a sátor ponyvája vad csattanással esett vissza a vörös hajú fiú viharos távozása után. Aztán a fekete hajú férfi vigasztalására és kitartására, mikor számára már nem volt remény. Az átbeszélgetett éjszakákra, és az érintésekre, amiktől lángra kapott a vére és az édes csókokra, amik után bűntudattal átitatott tekintettel feküdtek egymás mellett a szűk tábori ágyon. Soha nem ígértek egymásnak semmit, hiszen minden olyan bizonytalan volt. Aztán Ron visszatért, s újra helyreállt a rend, már ami a látszatot illette…

Emlékezett, ahogy fűzöld ruháját igazgatva táncoltak az esküvőn, emlékezett a szópárbajra és az elmérgesedett vitára, amiből Harry mentette ki.

Emlékezett, ahogy az apró csecsemő vörös pamacsokkal a feje tetején érdeklődve nyújtogatja felé a kezét, miközben a kórházi szobából elviselhetetlen fájdalmakról árulkodó hangok szűrődtek ki, hogy aztán egy perccel később egy zilált fekete hajú férfi jöjjön ki könnytől áztatott arccal.

Emlékezett, hogy ott volt neki a kezdetekkor. Emlékezett a Ronnal való veszekedésre, és emlékezett arra is, amikor egy nagy horderejű vita után a férfi összepakolt, és kiviharzott a házból. Elment. Anélkül, hogy visszanézett volna becsukta maga után az ajtót, s gyors lépteit elnyelték Roxmorts sötét utcái. Órákig állt az ablaknál, és még akkor is azt a pontot nézte, ahol szem elől vesztette a férfit, amikor azt már réges-rég nem látta. Emlékezett, ahogy még egy ideig reménykedve várt, de a másik nem jött vissza. Csak az űrt hagyta maga mögött, az elrendezetlen és elvarratlan szálakat, a kimondatlan szavakat és a titkokat és a hatalmas horpadást a mellkasán. De nem tudta már magában tartani azt, amit érzett, és ami a múltban történt a másik barátjával, nem tudott tovább hazudni a férfinak.

Sosem mondta el Harrynek, hogy aznap csakis miatta nem ment a férfi után, csakis miatta nem fordított hátat teljesen Angliának. Tette, amit tennie kellett, s miután Minerva visszavonult, a Roxfort igazgatónőjeként szépen lassan a szíve mélyére temette a keserű és a keserédes emlékeket. És most, hogy a fejéhez vágta az utolsó mondatát, Hermione sikítani tudott volna fájdalmában.

∞ ∞ ∞

A pince jótékony gőzfelhőbe burkolta a nyúzott arcú nőt. Harry halkan húzta be maga után az ajtót, majd az egyik sarokba húzódva némán figyelte, ahogy Hermione a bájitalos üst fölé hajolva némán mormog maga elé. A férfi tudta, hogy megbántotta, hogy ostobán és gyerekesen viselkedett, mégsem tudta, mit mondhatna neki. A nő, aki élete jelentős részében mellette állt, akivel annyi jót és rosszat átéltek, most távolinak és elérhetetlennek látszott. Ginny halála óta egyre többször gondolt azokra az éjszakákra, amikor magányuk és elkeseredettségük föléjük kerekedett, s egymás karjaiban kerestek vigaszt a horcruxok kutatásának káoszában. Szerelmes volt Ginnybe, és tudta, hogy hibát követett el, hogy hibát követtek el akkor, de sosem felejtette el a forró öleléseket és a lágy csókokat.

– Sajnálom, Hermione. Nézd, nem úgy gondoltam, és nem úgy van, ahogy gondolod.

A nő riadtan kapta fel a fejét, majd mikor pillantása rátalált a férfira, bosszúsan lesütötte a szemét.

– Fogalmad sincs, mit gondolok most, és még kevésbé tudod, hogy mit érzek, különben nem tetted volna ezt velem.

Harry tudta, hogy ezzel nem csak a mostani kirohanására gondolt a nő, így közelebb lépve hozzá megérintette a karját.

– Nézd, nem tudom, még hányféleképpen kérjek bocsánatot. Hermione, csak engedd, hogy megmagyarázzam.

– Nemsokára elkészül a bájital – eresztette el a füle mellett Harry szavait a nő. – Remélem tényleg hatásos lesz, minél előbb haza szeretnék jutni.

A férfi megértette a célzást.

– Sajnálom – suttogta, majd kihátrált az ajtón.

A nő nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét. Most nem törődhetett az érzelmeivel.

∞ ∞ ∞

Az eső vad kopogással verte az ablakokat, a kint egyre terjedő sötétség lassan kúszott be a gyertyákkal megvilágított nappaliba. Valami félelmetes, természetfeletti erő rázta meg a házat. Hermione a kanapén gubbasztva a könyveivel körülvéve figyelte a fel s alá járkáló Harryt. McGalagony idegesen pillantgatott a kandalló felé, ahonnan a friss híreket remélték. A teák már rég kihűltek, amikor zöldesen felizzó tűzben végre felbukkant Kingsley feje.

– Nincs sok időtök, Harry! – kezdte köszönés nélkül a jobb napokat is látott mágiaügyi miniszter. – Tudnak rólatok. Az aurorok nemsokára ott lesznek, hogy biztonságos helyre szállítsanak, ne mozduljatok, a házba elvileg senki sem juthat be.

Harry, aki már a kandalló előtt térdepelt, most dühösen felmordult.

– Kingsley, kik tudnak rólunk, ki áll az egész hátterében, és mégis mit jelent az, hogy ELVILEG senki sem juthat be? Mit titkoltok előlünk?

Shacklebolt szeme megrebbent, majd megrázta a fejét.

– Tartsátok magatok a tervhez, ne mozduljatok, amíg…

– Már késő.

McGalagony hangja a megszokott szilárdságtól teljesen megfosztva, rémülten csengett. Az ablak mellett állva döbbenten meredt kifelé. Harry felpattant a földről, s a kanapét megkerülve a nő mellé sietett. A látvány jeges rémülettel töltötte el. Az árny többszöröse volt eddigi önmagának.

– Minerva, menjen fel a gyerekekért, és legyenek készen, ha jön az aurorcsapat, minél előbb indulhassanak – húzta vissza a függönyt, majd visszalépett a kandalló elé. – Ha ennek vége, tudni akarom, ki áll a dolgok mögött.

A szerecsen varázsló aprót biccentett.

– Tartsatok ki! – mondta, azzal eltűnt.

– Nem nekünk kell, hanem a háznak – lépett újra az ablakhoz Harry, majd pálcájával bonyolult kört írt le.

A nappali falán cikázva jelentek meg a színek, a piros foltok kergették a zöldeket a sárgák pedig pulzálva egyensúlyozták a színek csatájához hasonlító vad színfolyamot. Hermione kérdőn nézett a férfira, aki sápadtan szemlélete, ahogy a vörös pamacsok egyre jobban az uralmuk alá vonják a teret.

– Most mi lesz? – kérdezte a nő, miközben ujjai erőteljesen a pálcája köré csavarodtak.

Harry szemei ide-oda cikáztak a szobában, majd végül megállapodtak a belépő McGalagonyon és a karjai közt ülő Freden és a riadt tekintetű Ellán és Michaelen. – A konyhába – csattant Harry hangja abban a pillanatban, hogy az ablak előtt táncoló vörös folt végleg elnyelte a zöld pacát, és az üveg egyetlen rázkódással ripityára tört. A gyerekek riadt sikolya és Fred hangos sírása áttörte a törés okozta átmeneti süketséget.  

McGalagony és a gyerekek Hermionéval a nyomukban a konyha felé vetették magukat, Harryt azonban telibe kapta az üvegzápor. Az apró vágások okozta fájdalomtól kissé kábultan kinézett a kirobbant ablakon, majd vissza a konyhában rá váró kis csapatra. A felismerés úgy tört rá, mint ahogy évekkel ezelőtt, mikor Voldemort előtt állt. Időt kell nyernie a többieknek.

– Sajnálom – suttogta, miközben pálcája egyetlen intésével újabb láthatatlan falat emelt maga és a konyhában tartózkodók közé. Tudta, hogy eltart egy darabig, amíg ezen átjutnak, akár az árny akár Hermione, aki már most kétségbeesett kiáltást eresztett meg felé.

– Harry, ne tedd!

– Nem foglak elveszíteni titeket – suttogta a férfi, majd még egy utolsó pillantást vetett hátra, és kilépett az éjszakába.

∞ ∞ ∞

Potter érzete, ahogy az árny fojtogató ujjai a nyaka köré fonódtak, bűzös lehelete pedig megcsapta a férfi orrát. A pálcája tőle alig két méterre hevert a harmatos fűben, csak egy kicsit kell arrébb mozdulnia, és eléri. A fájdalom elemi erővel csapott le, a tüdejéből kipréselődő utolsó lélegzetek tűzként égették a mellkasát. Vége volt, mielőtt elkezdődött volna. A gondolat már fél ájultában suhant át az agyán. A sötétség lágy lepelként hullott az elméjére, majd hirtelen mindent megtöltött a vakító fehérség. A Kings Cross pályaudvar semmit sem változott azóta, mióta a benne haldokló horcrux mellett „kedélyes” beszélgetésbe elegyedett Dumbledore-ral. Ám a padon most valaki más ült, valaki, akit már rég nem látott.

– Ginny – suttogta Harry.

A vörös hajú nő kecses mozdulattal rugaszkodott el a padtól, majd lassan Harry elé sétált. A férfi ösztönösen mozdult előre, olyan édesen ismerős volt a nő illata, hogy a fejéből azonnal kihullott minden kérdés. Az ajkaik találkozása évekkel ezelőtti órákra repítette vissza a férfit, de a pillanatnyi varázs hirtelen mardosó bűntudattá változott. Óvatosan tolta el magától a nőt, akinek az arcán halvány és csakhogy nem elégedett mosoly futott át.

– Ginny, én…

– Tudom – suttogta a nő. – Három éve várok erre a pillanatra, nem is tudod, itt milyen lassan telik az idő.

– De, hogy? Nem értem – ült le a padra a férfi. – Ismét haldoklom, igaz?

Ginny félresimított egy tincset Harry homlokából.

– Az árny éppen táplálkozik belőled, Harry, nincs sok időnk, ha még vissza akarsz menni, szóval hadd mondjam el, Harry nagyszerű apa vagy, Fred a kisfiunk csodálatos – csuklott el a nő hangja, de gyorsan összeszedte magát. – De már három éve, Harry, neki anya kell.

A férfi megrázta a fejét.

– Ginny, nekem is el kell mondanom valamit. Hermione és én… – kezdte, ám a nő a szájára tette a kezét.

– Tudtam róla, Harry. – Ginny szavai jeges vízként érték a férfit. – De szerettelek, és semmi jel nem mutatott arra, hogy több lett volna apró kalandnál. Szerelmesek voltunk, és Fred érkezése bizonyossá tette számomra, hogy egy boldog család leszünk. Nem így terveztem én sem, de önzőség lenne részemről, ha azt kérném, tagadd meg magadtól a boldogságot. Most pedig menj, nem hitted, ugye, hogy ilyen könnyen vége lehet? – állt fel a nő a padról magával húzva a férfit, elindítva őt a sínek mentén.

– Ginny, én nem értem – nézett vissza a válla fölött Harry. – Hogyan lehet, hogy az emlékek az irántad érzett érzések egyre halványodnak? Ez nem lehet az idő, mert a halálod még mindig ugyanúgy fáj.

– Pedig egyszerű, Harry. A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.*

∞ ∞ ∞

A levegő egyetlen éles sikoly kíséretében szakadt fel Harry mellkasából, érezte, ahogy a lény a karmait mélyen a vállába vágva szívja el az erejét. Egyetlen szempillantással később hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A házból kirontó Hermione éles sikolynak hallatszó Oppugno ártása leszakította a férfiról a lényt. De ezzel csak pillanatnyi előnyre tettek szert, az árny ugyanis megrázta magát, és éles karmaival, egy gyors mozdulattal végigszántott Harry hátán. A kábulattól és a hullámokban rátörő fájdalomtól részegen a férfi egy tántorgó lépést tett a pálcája felé, miközben érezte, hogy a sebéből patakokban folyó vér eláztatja az egész talárját. A cél messze volt, s a világ ismét kezdett összefolyni a szeme előtt. McGalagony, aki egy pillanattal később érkezett, mint Hermione, most szigorú kontyából kibomló tincsekkel szélvészként forogta körbe a lényt, miközben átkai apró kis lyukakat hagytak a testén. Harry ajkait fájdalmas üvöltés hagyta el, mikor az árny, mint aki meg sem érezte, előremozdult, s ujjait a nő nyakára kulcsolta. Harrynek mozdulni sem volt ideje, mikor apró gyereksikoly törte meg a vérfagyasztó csendet. Michael pálcát tartó keze remegve nézett farkasszemet a hatalmas árnnyal, mögötte pedig az élettelennek tűnő McGalagony teste feküdt.

– Állj félre, fiú, és nem esik bántódásod – a szavak csupán suttogásként hagyták el a lény száját, Harry mégis a csontjaiban érezte a hatásukat.

Tévedtek, nem Micheal és Ella Rossról szólt a jóslat. A felismerés elemi erővel vágta homlokon a férfit, két ártatlan gyermeket kevertek bele, csak mert ismét félreértelmeztek egy jóslatot. Az egyik Ross testvér már halott volt, s most rajtuk kívül McGalagony vérét kívánta a szörnyeteg. Ami pedig a legszörnyűbb, fogalma sem volt, hogy miért.

Szemeivel megkereste Hermionét, aki sérült lábát fogva rémült tekintettel és tehetetlenül nézte a jelenetet. Ugyanazt a félelmet érezte a szívében, amit a nő szemeiből kiolvasott, aztán eszébe jutott Fred. A kis Fred, aki most minden bizonnyal a kiságyban sír, és nem érti, miért nem siet valaki a segítségére. Lehunyt szemhéjai alatt lepergett az utóbbi pár nap összes eseménye, Hermione és Fred játéka, a nő teste, ahogy az övére omlik. És aztán már nem érzett mást, csak dühöt, mérhetetlen dühöt, amiért ezt valaki el akarja venni tőle. Ujjait rákulcsolta a farmerzsebébe rejtett kis fiolára, amiben a nő által készített bájitalt töltötte még aznap reggel. Mély lélegzetet vett, majd egyetlen kiáltással hoppanált, hogy egy másodperccel később az árny hátán megkapaszkodva a meglepetés erejével élve az arcába nyomja az üvegcse tartalmát. A környéket mélyről jövő vad üvöltés rázta meg, ahogy a lény füstölögve megszűnt létezni. Harry még hallotta, ahogy a Minisztérium emberei hangos pukkanásokkal megérkeznek, majd mindent elborított a jótékony sötétség.

∞ ∞ ∞

1 héttel később

A Szent Mungó kórtermei cseppet sem voltak otthonos környezetnek mondhatóak, ám ezt nagyban kompenzálta a személyzet messzemenőkig szívélyes ellátása. Harry szórakozottan dobolt a recepcióspulton, miközben arra várt, hogy az illetékes boszorkány kikeresse neki azt a bizonyos szobaszámot, ami miatt már napok óta álmatlanul forgolódott az ágyában. Ő hamar kikerült saját felelősségre, otthon erősödött meg, azonban a két nőt és a gyerekeket hosszabb időre benttartották.

– Mr. Potter, a 313-as szobában vannak elhelyezve.

– Köszönöm, Miss Prinks – eresztett meg egy féloldalas mosolyt, majd ellökve magát a pulttól, a lépcső felé vette az útját.

A hófehér ajtó mögül vidám női nevetés hallatszott ki, aminek hallatán a férfin kellemes bizsergés futott át. Mély lélegzetet vett, majd három apró koppantás után benyitott. A szobában minden zaj elült, mikor a bent lévők meglátták az újonnan érkezőt. A kép teljes családi idillt festett. Az idős asszonyt körbeugrándozó gyerekek, és a körülötte székeken helyet foglaló boszorkányok és varázslók a régmúlt keserédes emlékeit bolygatták felszínre Harryben. Szorgalmas biccengetések és erőteljes kézfogások közepette végre eljutott az ágyban fekvő látszólag sokkal jobb állapotban lévő beteghez.

– Harry, fiam, foglalj csak helyet, Michael, hozz, kérlek, egy vázát annak a szép virágnak, mert gondolom, nekem szántad – bökött a rózsaszín és nyáriasan könnyed orchidea csokor felé, meglehetősen zavarba hozva ezzel Harryt.

– Örülök, hogy jobban van, Minerva – mosolygott Potter, miközben szemei ide-oda cikáztak a két McGalagony csemete között. – Remélem, hamarosan kiengedik.

– Mindennek eljön a maga ideje – húzta hamiskás mosolyra ajkait az öreg professzor. – Miss Granger kiváló utódomnak bizonyul minden téren, és amilyen erős, már tegnap újra munkába is tudott állni.

Harry értetlenül kapta fel a fejét, majd leplezve meglepettségét, aprót köszörült a torkán.

– Szóval Hermione, Hermione még…

– Már a Roxfortban van, igen, maga féleszű szamár. A háború 5. évfordulójának megemlékezését tartja – húzta papírvékonyra ajkait McGalagony. – Mire vár?

Harry már csak futtában hallotta az öreg hölgy utolsó dohogó szavait:

– Ha annak idején térképpé változtatom, talán nem téved el annyiszor a szívügyeiben.

∞ ∞ ∞

A Roxfort parkja megtelt az emlékezők sokaságával, a sellők dala, akárcsak 5 évvel ezelőtt, most is messzire elhallatszott. Harry tekintete pillanatok alatt megtalálta a szőkésbarna hajzuhatagot és tulajdonosát. A széksorok között araszolva igyekezett minél kevesebb feltűnést keltve közelebb jutni az első sorban helyet foglaló nőhöz, amikor az emelvény felől a nevét hallotta. Az öreg és már alig halló Horatius Lumpsluck integetett felé, heves gesztikulálásai és már-már artikulálatlan kiabálása természetesen azonnali reakciót váltott ki. Öt év telt el azóta a bizonyos este óta, de az emberek még mindig összesúgtak mögötte, ha nyilvános helyen jelent meg, még mindig áhítattal és köszönettel átitatott pillantások tapadtak rá. A férfi arca egy pillanat alatt váltott át égővörösbe, majd amilyen gyorsan jött, el is múlt a zavara. Apró intésre emelte a kezét, majd engedte, hogy az emelvényre érve Lumpsluck eltúlzott mozdulatokkal a mellkasához szorítsa.

– Hölgyeim és Uraim, az emlékezés napján mi volna helyénvalóbb, minthogy maga a kis Túlélő tartsa a megemlékező beszédet, amit természetesen jómagam már jó előre elkészítettem csak a formalitás kedvéért – nyomott Harry kezébe egy gyűrött pergament, majd ledöcögve a pódiumról még egyszer elkiáltotta magát: – Harry Potter.

A férfi elkapta Hermione tekintetét, ám ahogy sejtette, a segélykérő pillantások süket fülekre találtak. Zavartan felemelte a pergament, majd fojtott torokhangon olvasni kezdte.

– Kedves egybe gyűltek, kedves barátaim. Találkozásunk oka a közelmúlt szörnyű eseményének s áldozatainak, családtagjainknak, társainknak s az ő emlékeik felé való tisztelgés.

Harry szemei előtt összefolytak a betűk, saját hangját mintha egy üvegfalon túlról hallotta volna visszacsengeni. Mi a fenéről beszél, egyáltalán mit csinál itt, nem ezért jött ide, neki nem ez a feladata. Hermione. A név akaratlanul és teljesen öntudatlanul hagyta el a száját. A tömeg egy emberként fordult az első sorban ülő nő felé, aki felhúzott szemöldökkel meredt a pergament immár galacsinná gyúró férfira. Harry idegesen túrt bele a hajába, majd megigazított az orráról lecsúszni készülő szemüveget.

– Ha áldozatokra emlékezünk, ha tényleg keressük őket, a háború igazi áldozatait, akkor nem a halottak között kell kutatnunk – kezdte, majd tekintetét a még mindig hidegen őt szemlélő nőre függesztette. – A háborúban családok szakadtak szét, szerelmesek fordultak egymás ellen, emberek változtak meg a félelem hatására. Aztán mindennek vége lett, virágokat hoztunk a sírokra, eltemettük magunkban az emlékeket, olyan mélyre, mint azokat, akiket a föld fogadott magába. Öt év telt el, öt hosszú év, ami alatt új életet építettünk magunknak a régi romjain, öt év. Ez nem mindenkinek sikerült. De hiszem, hogy eljön a pillanat mindannyiunk életében, amikor a múlt súlyát levetheti a válláról, amikor megbékél a veszteségekkel, és újra a kezébe veszi a jövőjét. Emlékezzünk, de ne temessük el magunkat az emlékeinkkel, ne engedjük, hogy a rajtunk ülő gyász győzedelmeskedjen! Emlékezzünk az elhunytakra, s emlékezzünk úgy rájuk, mint akik lehetővé tettek számunkra egy boldog békésebb életet! A rossz mindig is előtör, lesznek sötétebb órák a fényben, de mindig lesznek újabb hősök, mindig lesznek Fred Weasleyk, Remus Lupinok és Nymphadora Tonksok, akik az életüket adják azokért, akik nem tudnak küzdeni érte, akik az életüket adják a nagyobb jóért.

Harry utolsó szavait tapsorkán követte, boszorkányok és varázslók felállva ünnepelték a szívhez szóló beszédet, ám a férfi csak egyetlen emberre figyelt. Arra, aki sietős léptekkel a kviddics pálya lelátói felé tartott. A gratulációk és kézszorongatások közepette Harry azon nyomban utána eredt.

– Várj, Hermione, kérlek!

A nő lassan fordult meg, könnyáztatta arca meggyötörtnek látszott, ám dacos tekintete tüzet lövellt a férfi felé.

– Nagyon hatásos beszéd volt, Harry Potter, igazán megnyerő.

– Két percet kérek csupán, hogy elmondhassam, amit szeretnék - mondta Harry, eleresztve a füle mellett a megjegyzést, és egyetlen hosszú lépéssel a nő előtt termett.

Arcuk alig pár centire volt a másikétól, s Harry érezte, ahogy a nő szaggatott sóhajjal megadja magát.

– Ne vesztegesd az időt.

Harry egy arasznyival hátrébb lépett, majd a nőre emelte smaragdzöld szemeit.

– Emlékszel, mi történt akkor, amikor az árny az eszméletvesztés határán megpróbált belőlem táplálkozni?

– Természetesen, egyetlen apróbb lényekre kimondható hátráltató ártással lerobbantottam rólad – bólintott a nő, kissé kevésbé morcosan.

– Kicsit meg is ijedtem – mosolygott rá Harry.

– A legrosszabb a dologban, hogy még mindig nem tudom, hogy hogyan csináltam, hogy hogyan sikerült pont az Oppuggnoval meghátrálásra kényszerítenem.

– Nekem van egy elméletem – kezdte Harry. – Volt egy ősi kódex, amit felvittem a szobámba még a kutatás megkezdésének az első fázisában. A címe az volt: A végzet, avagy az érzelmi energia a varázslatokban. Az egész arra épült fel, hogy a varázslataink egy bizonyos szinten tudnak az érzelmeinkből táplálkozni, a dühből a kétségbeesésből, minden varázslat úgymond gyilkossá válhat, ha a használója nem kontrolálja az érzésit. És még jobban kihat, ha az illető olyan valakinek a megmentésére használja, akinek köze van az életéhez.

– Értem – húzta össze a szemöldökét tűnődve a nő. – De akkor sem tudom, hogy mi hozta elő belőlem ezt.

– Azt hiszem, amiatt történt, amit egymás iránt érzünk. Neked az volt a végzeted, hogy megments, a szó minden értelmében – lépett közelebb Harry a lányhoz, majd két tenyerével keretbe foglalta annak arcát. – Hermione, itt az idő.

– Itt az idő?

– Ránk – suttogta Harry, miközben karjaival magához húzta a nőt.

A nő mogyoróbarna szemei a férfi smaragdjaiba olvadtak, s az ajkai közül halk kérdés szelte át a köztük lévő alig pár centimétert.

– Tényleg?

– Az élet túl rövid, és én szeretnék mindent újrakezdeni veled, ha meg tudsz bocsájtani. Annyira szeretlek, Hermione – súgta a férfi, majd ajkait rátapasztotta a nőére.

Ajkaik hosszasan meséltek egymásnak, s a csók részeggé tette minden érzéküket. A múlt a porba hullt körülöttük, s egybefonódó alakjukat a sötétedő égbolton kikukucskáló holdfény lágy mosollyal ölelte át.

Epilógus

1 évvel később

Az apró kórházi szoba csöndjét éles, lélegzetért kapkodó sírás törte meg. Harry, aki a folyosón toporgott Ted, a kis Fred és a McGalagonyok társaságában, most szinte feltépve az ajtót rontott be. A látvány minden korábbi emléket törölt a férfi emlékezetéből. Hermione karjai között a kis rugdalózó csomaggal némán mosolygott a férfira, majd lágy csókot lehelt annak ajkaira.

– A kislányunk – nyújtotta át a csomagot a megszeppent Harrynek.

A férfi a karjára fektette a csöppséget, majd az öröm könnyeitől elhomályosult tekintettel suttogta:

– Lilian Fate Potter, te vagy a végzetem.

Aznap nem volt más, csak ők négyen a nyugalom és a béke szigetén, nem férkőzhetett közéjük még az a tény sem, amit Harry napokkal ezelőtt derített ki. Az árny béklyója nem más volt, mint az az ember, akit a legjobb barátjának hitt. Ronald Weasley árulásának sötét fellegét az új élet fénye hónapokra eltolta Harry Potter aggódó szemei elől.

VÉGE

* „A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.” /Grecsó Krisztián/

* „Az árulót mindig a barátaid között keresd” /Mara Meimaridi/

Szavazás

Arra szeretnénk megkérni titeket, hogy a pontokhoz fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják, miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!

A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő, Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!

Minden kategóriában maximálisan 5 pont adhattok. 
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont

A szavazásról bővebben itt olvashatsz!
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket. 

Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát.

4. csomag: Minerva McGalagony, Nyár, Otthonos, Oppugno „A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.” (Grecsó Krisztián)

Titkos kulcs: Végzet

Szereplőpáros: Hermione Granger – Harry Potter

*Stílus:

*Kulcsok felhasználása: 4. csomag

- mellékszereplő:

- évszak:

- fogalom:

- varázsige:

- idézet:

- titkos kulcs:

*Cselekmény:

*Választott Szereplőpáros:

*Szubjektív vélemény: