2015. április 8., szerda

Ötödik Történet


Kulcs csomag: 4. csomag
Minerva McGalagony, Nyár, Otthonos, Oppugno, „A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.”(Grecsó Krisztián) Titkos kulcs: Vékony jég
Szereplőpáros: Mardekár Malazár – Hugrabug Helga
Kategória: Kaland
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: Sci-fi motívumok
Jogok: Tisztelet és hála J. K. Rowling úrnőnek, aki megteremtette a világot, hogy én is kalandozhassak benne. Miden jog és köszönet őt illeti.
 Leírás: Hugrabug Helga élete már-már tökéletesen alakul, mikor furcsa meglepetést talál a szobájában. Pillealakba öltözött emlékek vezetik őt végig a kastélyon, és mutatják meg újra életének fontos szakaszait. A lány esélyt kap arra, hogy ezúttal olyan dolgokat is észrevegyen, ami akkor, mikor megélte az eseményeket, még elkerülte a figyelmét.
Megjegyzés: A szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének helyesírásáért és egyéb hibáiért.


Az életükért


Tavasz

A nap már régen lenyugodott, mire Helga végzett a munkájával. Leoldotta derekáról a kötényét, aztán szelíd erőszakkal az alvókamrába terelte az utolsó, kitartó házmanót, aki még a talárok foltozásával foglalkozott; majd egy pálcaintéssel eloltotta a fáklyákat, és elhagyta a konyhát. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, aztán nagyot sóhajtva egy pillanatra nekidőlt. Még utoljára átfutott a másnapi előkészületek listáján, majd a jól elvégzett munka örömével elmosolyodott.
A kastélyon csend ült. Ezen a nyári éjszakán még a legelszántabb bajkeverők is mélyen aludtak a hálótermeikben, eltelve az egész napos horgászástól és erdőjárástól. Az év közbeni tanórák sosem fárasztották ki őket annyira, mint a nyári örömök. Ahogy Helga végigsétált a folyosón, csupán halkan kopogó cipőjét hallotta, s kitárt ablakokon kívül, a tücskök monoton ciripelését. A lány imádta ezeket az órákat. Ahogy végighaladt a folyosókon, kedvtelve érintette a falakat, húzta végig ujját a korláton, s élvezettel szívta be a kastély tudástól terhes levegőjét. Az éjszaka minden pillanata tökéletes volt.
A saját folyosójára érve azonban rögtön elkomorult. Már messziről látszott, hogy az ajtaja mögött, zöld színben játszó fények villannak fel és alszanak ki. Azonnal kivonta pálcáját és halkan közelebb óvakodott. A folyosón nem terjengett különösebb illat vagy szag, az ajtólap hűvös volt, és hang sem hallatszott: a fényektől eltekintve minden normális volt. Helga rákoppintott a zárra a pálcájával, majd óvatosan belökte az ajtót, aztán gyorsan elhátrált.
Semmi sem történt. Várt néhány másodpercet, s közben a szemközti falon fodrozódó fényeket figyelte, aztán belesett a szobába.
Szemkápráztató látványban volt része. A szoba közepén, szemmagasságban, a saját tengelye körül forogva, egy elképesztő üvegvirág lebegett. Mintha az igazi rózsák minden tökéletessége, és törékenysége belefoglaltatott volna, s egyszerre tűnt lélektelen tárgynak és élőlénynek is. Felszíne alatt lágyan, de véget nem érően örvénylett, akárha vére volna, a méregzöld szín, mely a saját képére festette a falakat, és a bútorokat. Helgának a lélegzete is elakadt.
Óvatosan közelebb lépett, és pálcája hegyével lágyan megérintette a virágot. Ezúttal sem történt semmi. A lány elvigyorodott, megtett előre még egy lépést, majd az ujjával nyúlt a rózsáért.
A szoba felfénylett, s ismét elvakította a lányt, aki riadtan kapta karját az arca elé. Aztán a fény kialudt, és azonnal éjszakai sötétség borította be a szobát. A virág eltűnt. Helyében jó néhány, apró, ezüstösen csillogó páragomolyag lebegett körülötte, az egyik pont a szeme előtt, így alaposabban is megnézhette. Mintha pillangó lett volna, s az ezüstös anyag Helgát kísértetien emlékeztette azokra a gondolatszálakra, melyeket a merengőbe helyeznek.
Kíváncsi mosoly szaladt át az arcán, aztán késlekedés nélkül nyújtotta a kezét, hogy a pillét a halántékához emelje, s hagyta, hogy az megüljön rajta. Ahogy várta, a világ rögtön elmosódott.


*


Egy erdőben találta magát. Nem a kastélyt körülvevő rengetegben, hanem valahol máshol, ahol a nap hétágra sütött, s a távolban a tenger zúgását lehetett hallani. Aprócska, párlépéses tisztáson állt, s mellette három ifjú, akiben azonnal felismerte Godrikot Henryt és Malazárt. Utóbbi egy fa törzsének dőlt, kezét a hasán összekulcsolta, míg két társa egymástól pár méterre, kivont pálcával állt.
- Henry kapard össze magad, mert elalszom az unalomtól! – vetette oda Godrik hanyag lezserséggel Henrynek.
- Ne piszkálj, nem kötelező párbajoznom veled! – morogta az válaszul. Arcán tisztán látszott az aggodalom, ahogy pattanásig feszült idegekkel igyekezett elkapni azt a pillanatot, mikor társa meglendíti a pálcáját.
Godrik ellenben nyílt fölénnyel, és jókedvvel méregette őt, miközben játékosan forgatta az ujjai között pálcáját. Aztán egyszer csak, minden átmenet nélkül, tagjai megfeszültek, támadólag előre billent, és átka már suhant is keresztül az apró tisztáson, egyenesen Henry felé. A következő pillanatban a fiú fájdalmasan feljajdult, majd azonnal oltogatni kezdte az ingujján felcsapó lángokat. Helga felkuncogott a jeleneten, melyhez hasonlót oly gyakran látott már korábban is.
- Elegem volt belőled! – fakadt ki Henry rögtön. – Gyakorolj egyedül!
- Nézd már, valaki nem tud veszíteni – fonta össze maga előtt a karját Godrik.
- Dehogynem! Egyenlő harcban megtiszteltetés veszíteni, de ez több mint előre elrendelt küzdelem. Ne rajtam produkáld magad!
Azzal elfordult a tisztástól, és pálcáját a ruhájára irányítva igyekezett menteni a menthetőt. Godrik vállat vont, és Malazárra pillantott.
- Na, mit szólsz egy menethez, Mal?
- Felejtsd el – válaszolt Malazár, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, vagy megmozdult volna. Godrik lemondóan felsóhajtott, hiszen ismerte már annyira batárját, hogy tudja, feleslegesen próbálkozna, aztán visszafordult Henryhez.
- Ugyan már, Henry, jár neked egy visszavágó.
- Nem.
- Hagylak nyerni – próbálkozott.
- Úgyse fogsz.
- Na, ne kéresd már magad!
Henry felsóhajtott, és leeresztette a karját. Aztán hirtelen, mint a szélvész megpördült a tengelye körül és meglendítette a pálcáját.
- Oppugno!
Godrik, bár meglepetésszerűen érte a támadás, azonnal reagált. Védővarázsa épp az utolsó pillanatban szökkent ki pálcájából, s még időben térítette le a másikat. Henry halványlila fénycsóvája tovább suhant, és becsapódott egy, a közelben álló, meglepően vastagtörzsű tölgyfába, és ott mély morajlás közepette kialudt.
- Elismerem, ez ügyes volt – biccentett Godrik Henry felé rögtön, tettetett udvariassággal. Aztán azonnal feltűrte ingujját, és felkészült a revánsra.
Erre azonban nem kerülhetett sor. A következő pillanatban hatalmas dübörgés rázta meg a tájat, és a fa, amibe a varázs becsapódott, egy szempillantás alatt darabjaira robbant. A detonáció ereje megrázta az erdőt, ledöntötte a lábáról a fiúkat, de még Helga is felkiáltott, és maga elé kapta a kezét, annak ellenére, hogy tudta, benne nem eshet kár.
Por és törmelék lepte el a levegőt, amitől alig lehetett látni. Helga csak hallhatta maga mellől Malazár hangját, ahogy felkiált, de látni már nem látta őt.
- Mi a menykő!? Godrik, mit csináltál?
- Én!? Semmit! – hangzott a felelet, valahonnan a porfelleg mögül. – Henry, mi a franc volt ez?
Henry nem felelt azonnal. Mikor megszólalt, hangja vékony volt, és szinte látni lehetett, ahogy szégyenkezve lesüti a szemét.
- Nem igazán tudom – vallotta be. – Nem régóta kísérletezek ezzel a varázzsal, és még nem tudom pontosan, hogy mi lehet a hatása.
- És rajtam kellett kipróbálni?! – háborodott fel Godrik. – Mi van, ha két fejem nő tőle, vagy tudom is én!?
- Isten ments, a te fejedből egy is bőven elég… – szólt Malazár epésen.
A por lassan leült a levegőből, és a tisztáson álló három alak láthatóvá vált. Összehúzott szemekkel, kutatóan néztek körbe, s mindhárman elámultak, mikor észrevették a földön fekvő negyedik alakot. Helgának még a lélegzete is elállt, ahogyan felismerte saját magát. Hófehér, jellegtelen ruha volt rajta, kibontott, szőke, göndör haja nedvesen tapadt az arcára, s mindene csurom víz volt. Arca sápadt volt, riadtság tükröződött rajta, de szeme végig csukva volt, mintha álmodna. Elképzelhetetlenül furcsa volt önmagát kívülről látnia, s akaratlanul is elszégyellte magát nyilvánvaló kiszolgáltatottságán. A saját alélt teste felett a tölgyfa kérge, mintha belülről szakadt volna kifelé, és az elképzelhetetlenségig roncsolódott; a belső üregben pedig ugyan olyan zselészerű folyadék csorgott, mint ami a lányt is körbevette. Belül pedig, az üreg hátsó falán, a törzsbe égetve ott volt a hold hármas szimbóluma, mely egyértelműen Cleenát idézte.
Több dolgot azonban már nem tudott megfigyelni, ugyanis az üreg belsejében mozgás támadt. A porködön átlesve Helga egy bőrig ázott, fajtájához képest hatalmas borzot pillantott meg, aki fenyegetően vicsorogva szökkent le a tölgyfáról. Rámorgott a fiúkra, majd azonnal a lány teste mellett termett, és késlekedés nélkül nekitámadt. Helga felszisszent, és a karjához kapott, ahol alig láthatóan még mindig megvoltak a sebhelyek, ott ahol a borz belémart. Múltmásának szemei felpattantak, és a rátámadó bestiát észrevéve rémülten felsikoltott, és azonnal felé kapott, hogy lerázza magáról. Még mielőtt azonban bármi történhetett volna, varázslat szisszent fel, és egy fénycsóva eltaszította a lánytól az állatot. A borz mérgesen megrázta magát, a lányra vicsorgott, aztán sebesen eltűnt az erdő dús aljnövényzetében.
Malazár döbbent arckifejezéssel, és kivont pálcával állt a felé pislogó lány felett. Helga még mindent tisztán látott, de a körvonalak kezdtek elmosódni. A felvillanó fehérségbe mintegy visszhangként hallatszottak a férfi szavai:
- Ez meg mi a fészkes fene?

*

Helga ugyan ezt kérdezte, immár a folyosón, magányosan állva. Miért mutatják meg neki a fiúk ezt az emléket? Valamit mondani akarnak talán? Körbepillantott a szobájában, de a következő pille már kint, a folyosón lebegett. A lány egy pillanatig habozott, majd vállat vont, és utána ment. Túl sok volt a kérdés ahhoz, hogy itt megtorpanjon.


*


Ezúttal önmaga volt a legelső, amit megpillantott. Egy fogadó, szegényes emeleti helyiségében volt, s fejét két keze közé szorítva egy asztal fölé hajolt. Helga emlékezett a fájdalomra, mely az után szaggatta és égette belülről a koponyáját, hogy kiszabadult a tölgyfa fogságából. Saját magán kívül csak Malazár volt a szobában. Féloldalasan az ablakpárkánynak dőlt, kezében levelet tartott, melyet csak félszemmel olvasott. A sorokat sebesen követve gyakran pillantott fel, s bizalmatlanul méregette az asztalnál ülő Helgát, aki mit sem törődve vele, egyedül a fájdalmára koncentrált.
A csendet hirtelen az ajtó felcsapódása szakította meg, ahogy Godrik beszáguldott a szobába. Hosszú lábainak pár lépése elég volt, hogy bejárja a termet, aztán köpenyét az egyik ágyra hajítva levetette magát a még mindig mozdulatlan lány mellé az asztalhoz. Nyomában csak ekkor tűn fel Henry, aki Godrik felhőtlen jókedvével ellentétben inkább mérgesnek látszott. Megtorpant az ajtóban és társára förmedt:
- Nem érdekel, Godrik, hogy milyen jól párbajozol, akkor se borítsd rá az összes nagymenőre az asztalt, akivel találkozunk! Nem foglak kidumálni minden slamasztikából!
- Nem emlékszem, hogy egyszer is a segítségedet, vagy az engedélyedet kértem volna – felelte Godrik hanyagul, s hátat is fordított Henrynek, hogy Helga füléhez hajoljon. – Jó reggelt, Csipkerózsika!
Helga összerezzent a hirtelen, közeli hang hallatán, és felemelte a fejét. Tekintete ködös volt, mintha álomból ébredne, s arcát fájdalmas grimasz torzította. Meglepetten végignézett az érkezőkön, és közben rosszat sejtve hátrahúzódott.
Henry közben lemondóan felsóhajtott, és becsukva maga mögött az ajtót, ő is leült az asztalhoz, a lánnyal szemben.
Helga, izgatottan figyelte az eseményeket. Bár tudta, mi fog következi, rettentő érdekesnek találta azt, hogy ezúttal más nézőpontból láthatja mindazt, amit egyszer már megélt. Alaposan megnézte magának a nyúlánk, szeplős Godrikot, és Henryt, aki alacsony termetével és éjsötét hajával, mintha pont ellenkezője lett volna. Most pontosan látta minden grimaszukat, és minden apró mozdulatunkat, melyek akkor még újak és ismeretlenek voltak, s egyáltalán nem ragadták meg a figyelmét.
- Kérem… - törte meg a csendet halkan, rekedten múltbéli maga. – Visszakaphatom a pálcámat? Csak egy pillanatra…
- Nem – vágta rá Malazár, s a lány összerezzent a maga mögött felhangzó kemény hangra. Malazár ellépett az ablaktól, s a szoba közepére sétált, hogy ott karját összefonva megálljon. Arca zord volt, szinte vad, s élénk szemét egyenesen Helgára szegezte. Robosztus termete és sűrű haja és szakálla meglepően fenyegetővé varázsoltál megjelenését, s a lány biztos volt benne, hogyha valaki, hát ő ki tudja használni ennek előnyeit.
- Miért kéne? – kérdezte Godrik, és vetett egy félig-meddig lesújtó pillantást Malazárral.
- Ez a fejfájás… – nyögte a lány. – Megőrülök tőle.
- Nincs varázslat fájdalom ellen – csóválta meg a fejét Henry, rosszat sejtve. – Legalábbis én nem ismerek.
- Hát, ha Henry nem ismer ilyet, akkor  tényleg nem létezik – bólogatott Godrik, de láthatóan nem igazán érdekelte a téma. Helgát viszont lankadatlan figyelemmel fürkészte, s pillantásának ereje lassan kényelmetlenné is vált.
- Lehet – felelte Helga kissé ingerülten és a halántékára szorította az ujjait. – De akkor sem bírom tovább tétlenül. Valamit tennem kell, mert megbolondulok!
- Ezen segíthetek – vont vállat Henry. Az övén hordott kis batyuk egyikébe nyúlt, és egy üvegcsét vett elő, amiben sötétkék folyadék csillogott. Az asztallapra fektette, és a lány elé lökte a bájitalt. – Fenékig!
Múltbeli énje azonnal rávetette magát a flaskára, Helgának azonban ezúttal sikerült elkapnia azt a cinkos pillantást, melyet Godrik és Henry egymásra vetettek a lány mozdulata láttán, sőt, még Malazár is levettette egy pillanatra kemény álarcát, és rosszallóan felvonta a szemöldökét.
- Elismerésem – szólt Godrik, mikor az üvegcse feneke az asztalon koppant. – Mi van, ha méreg?
- Nem érdekel – rázta meg a fejét Helga, s közben lassan kisimultak a vonásai. – Csak mulassza el a fájdalmat. Erre a halál is jó mód.
- Végül is… - vont vállat a fiú.
- Nyugalom, nem azért szedtünk össze az erdőben, hogy most megöld magad – mondta Henry.
- Akkor miért?
- Tényleg, miért is? – kérdezte sötéten Malazár, aki továbbra is kétlépésnyire állt az asztaltól.
- Nem tudom – vont vállat Godrik. – Felebaráti szeretetből.
- Na persze…
- Akkor a pálcámat is visszakapom? – csillant fel Helga szeme.
- Nem – felelte Henry türelmesen. – Előbb tudnunk kell, hogy ki vagy te. Emlékszel már valamire?
- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak érzelmekre… villanásokra. Semmi kézzel foghatóra.
- Biztos vagy benne? – kérdezte komoran. – Fontos lenne tudnunk, hogy mi történt veled.
- Miért? Miért vagyok olyan fontos? – vonta össze Helga a szemöldökét.
Malazár halkan felhorkantott, és visszatért az ablakhoz, Godrik pedig gúnyosan elvigyorodott.
- Nem te vagyok olyan fontos – magyarázta Henry halvány mosollyal. – Hanem az, aki így elbánt veled. Igen erős mágusnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy képes legyen egy ember egy tölgyfába zárni. A jelenlevők közül egyikünk se lenne képes rá.
- Hé! – hördült fel Godrik.
- Na, ne keménykedj! – torkollta le Henry. – A bűbáj éveken, de akár évtizedeken keresztül is ott tarthatott téged, megfagyva az időben, mozdulatlanul. Szinte biztos vagyok benne, hogy a rítust egy ősi sumér, vagy egyiptomi tekercs őrizheti, de sajnos fogalmam sincs, merre keressem ezeket. Azonban valaki megtalálta őket, és használta. Nem te vagy az egyetlen, akit egy kósza bűbáj szabadított ki a rabságból, de, sajnos, ők sem emlékeznek semmire.
- Sajnálom, hogy nem segíthettem – mondta Helga.
- Ugyan, nyilvánvaló volt – szólt Malazár, kizárólag a fiúknak címezve szavait. – Mondtam, hogy felesleges magunkkal hurcolni őt. Úgyis tudjuk, hogy ki a felelős mindezért.
- Na, igen – bólintott Henry kelletlenül.
- Kicsoda? – kérdezte Helga.
- Egy bizonyos Cleena nevű boszorkány – felelte. – Nem hangzik ismerősen a neve? Övé a hármas hold szimbólum, ami a tölgyfa üregének a falán volt, ahol találtunk.
- Nem – rázta a fejét a lány.  –, még sosem hallottam róla.
- Addig örülj – szólt Godrik, tőle szokatlan módon, ezúttal sötét hangsúllyal. – Mi mindhárman megfizettük már a vele való találkozás árát.
- Hogyan?
- Az édesanyám, Henry nővére és Malazár szülei. A vérük mind Cleena kezén szárad.
- Ez borzasztó! – Helga megrázkódott. – De miért ölte meg őket?
- Nem mindegy? – morrant Malazár. – Lényeg, hogy halottak, és rajtunk a sor, hogy bosszút álljunk értük.
- Akkor ezért voltatok úton? Őt kutatjátok?
- Nem éppen – mosolyodott el Henry. – Egy birtokra igyekszünk, ami kétnapnyira van innen. Ha útközben összefutunk vele, vagy információt szerzünk róla, akkor a vérét vesszük, de nem keressük megszállottan. Annál sokkal fontosabb dolgunk van.
- Micsoda?
- Egy isko…
- Elég volt – szólt közbe Malazár. – Már így is épp elege árultál el neki.
- Egyet kell, értsek – bólintott Godrik. – Nem kellene mindent az orrára kötnünk. Ki tudja, kinek mondhatja majd el.
Helga szeretett volna megszólalni. Még idősebbik énje is boldogan titoktartást fogadott volna, de tudta, hogy ahogy akkor sem volt megfelelő időpont, s most is feleslegesen beszélne. S épp ahogy ezt végiggondolta, a tárgyak körvonala egyszerre fakulni kezdtek, aztán lassan elfehéredett a szoba, és a négy alak is, akik körbevették az asztalt, s afölött borúsan néztek egymásra.


*


A következő emlékben egy istállóban volt. Odakinn párás, napsütéses reggel virradt, s a hajnali melegben kósza legyek döngték körbe az ébredező lovakat. Ugyanannak a fogadónak az oldalépületében volt, amelynek a szobájában töltötte első, ébredése utáni éjszakáját. Rajta kívül egyedül Malazár volt a helyiségben, aki a lova mellett állt, és a nyergen szöszmötölt valamit, mikor lépések hallatszottak és Godrik alakja keresztülsuhant Helga testén. A lány megrázkódott az emlék érintésétől, mely oly hideg és kellemetlen volt, mint a kísértetek árnyteste.
- Pár perc, és indulhatunk – mondta Godrik, ahogy a saját lovához lépett.
Malazár egy utolsót igazított az egyik szíjon, aztán rosszalló tekintettel Godrikhoz fordult.
- És a lánnyal mi lesz?
Arcáról lerítt, hogy pontosan tudja kérdésére a választ, és már előre helyteleníti. Keményen, szinte válóan meredt Godrikra, akinek elég volt szavai hangsúlyát hallania, hogy tudja, hogyan vélekedik.
- Azt mondod, hagyjuk a sorsára? – kérdezte, és összefonta maga előtt a karját.
Malazár nem felelt, csak megvonta fél vállát, mintha azt mondaná: Engem nem érdekel a sorsa.
- Szegény lány – csóválta meg a fejét Godrik. –, ki tudja, hány év után egyszer csak felébred a semmi közepén. Nincs senki, akit ismerne. Senki, akitől segítséget kérhetne. Szerinted meddig húzná?
- Nem a mi dolgunk.
- Tényleg nem – bólintott Godrik. – De az az idő, amit arra fordítasz, hogy jót cselekedj, sosem elvesztegetett idő.
Malazár gúnyosan felmorrant, és ő is összefonta maga előtt a karját.
- Ezek Henry szavai.
- Igen – bólintott. – Szerinte is magunkkal kellene vinnünk.
- Henry kezdettől fogva szimpatizált vele – mondta Malazár vádlón.
- Mivel is gyanúsítod őt pontosan? – húzta össze Godrik a szemöldökét.
Egy pillanatig keményen egymás szemébe néztek, de aztán Malazár ellazította a vállát, és elfordult Godriktól.
- Semmivel.
A lovához lépett, megfogta a kantárt, és elindult vele kifelé az istállóból. Pár pillanat múlva még két ló patájának a hangja csatlakozott hozzá, ahogy Godrik követte őt a saját és Henry lovával. Helga csendben, suhant mögöttük.
- Ugye tudod, hogy mi is jól járunk, ha segítünk?
- Hogyan? – morrant hátra Malazár.
- Helga nő,…
- Na, ne mondd.
- … ettől fogva ért a főzéshez, mosáshoz, és a többihez. Nélküle piszmoghatnánk mi hárman a szennyessel, és ehetnénk tovább azokat a szörnyűségeket, amiket mi főztünk magunknak. Megszolgálná a segítségünket.
- És gondolod, hogy ő is ezt akarja csinálni?
- Ő ajánlotta fel.
Malazár megtorpant, még mielőtt kilépett volna az épületből, és bevárta társát.
- Rendben van, Godrik – mondta, anélkül, hogy ránézett volna. -  Meghajlok a többség akarata előtt. De továbbra sem értek egyet vele.
- Remek! – mosolyodott el Godrik, aztán kivezette a lovakat a szabadba, Malazár pedig rosszkedvűen követte őt.
Henry és Helga a hegyi út szélén álltak, és az alattuk elterülő erdőt figyelték, de a közeledő léptekre megfordultak. Helga tekintete rögtön Malazár arcára siklott, és azonnal elkomorult.
- Úgy döntöttünk, magunkkal viszünk – mondta Godrik.
- Igazán nem akarok a terhetekre lenni – visszakozott Helga.
- Emiatt ne aggódj – legyintett Godrik könnyedén, aztán a kezét nyújtotta. – Üdvözlünk a csapatban kedves…  Helga?
- Hugrabug Helga. Egyelőre ez lesz a nevem. Míg eszembe nem jut az igazi… Amolyan álnév – magyarázkodott pirulva, miközben kezet adott.
- Meg nem mondtam volna – biccentett Godrik, enyhe gúnnyal.
Aztán mindannyian a csomagokhoz sétáltak, melyek a fogadó bejáratánál várták őket, és felerősítették őket a lovakra, egyenlően elosztva a terheket.
- Miért pont lovakkal utaztok? – kérdezte pakolás közben Helga. – Mehetnétek, mondjuk thesztrálokkal is.
- Miért mennénk thesztrálokkal, ha mehetünk lovakkal is? – kérdezett vissza Godrik vidor félmosollyal.
- Igaz – tárta szét a karját Helga vigyorogva.
Miután minden a helyére került, útnak indultak. Helga Henry lován kapott helyet, s a dupla terhet vivő állat hamar lemaradt Godrikéktól. Helga ezúttal nem halhatta saját szavait, hiszen valahol Malazár nyerge mellett lebegett az emlékben, de nem is volt rá szüksége. Elnézte a saját és Henry arcjátékát, miközben az emlék lassan megfakult, s közben szinte hallani vélte a szavakat, melyek évekkel ezelőtt hangzottak el.
- Azt hiszem Malazár… nagyon utál engem.
- Ugyan, dehogy utál – felelte Henry mosolyogva. – Csak éppen nem szeret.
- Mi a különbség?
- Hidd el, nagyon is sok. Legalábbis Malazárnál.


*


Immár kétségtelen volt, hogy Malazár a pillék küldője. De vajon mit akart ezzel mondani? Az egyértelmű ellenszenv, mely az első perctől jelen volt a szemében, egyre nyilvánvalóbbá vált az emlékek szemlélése közben. De miért dörgöli azt most az orra alá? Egy pillanatig dühösen meredt maga elé, de aztán megvont a vállát. Ha a férfi mondani akar valamit, ő meghallgatja, s akkor minden kiderült. A találgatásoknak egyelőre nem volt helye. Követte a pillét, ami egy falikárpit mögötti rejtett ajtóhoz vezette őt, aztán a kis lényecske a homlokához libegett.

*

Ezúttal már a Roxfortban találta magát. Azonban nem a tágas, tiszta előcsarnokban, ahol meleg fényű fáklyák világítottak, és ahonnan több irányba indulhatott az ember, hogy felfedezze a kastélyt. Nem. A masszív tölgyfaajtón átlépve, leomlott, csupasz falakat, rengeteg törmeléket, és őszi faleveleket pillanthatott meg a betérő. Még nyoma sem volt annak az átgondolt, alaposan megtervezett helyiségnek, mellyen keresztül alig pár perccel ezelőtt felsétált a szobájába. Malazár, Godrik, Henry és Helga, még éppen csak betoppantak a kastélyba, mikor az emlék kezdődött, s láthatóan egyiküknek sem volt ínyére a látvány.
- Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire lepusztult – mondta ki Henry, amit mindannyian gondoltak.
- Majd helyrehozzuk – vont vállat Godrik.
- Hogyan? – tárta szét a karját. – Egyikünk sem ért sem az építészethez, sem a falak felhúzásához, sem az üvegablakokhoz, sem ahhoz a több ezernyi feladathoz, ami ránk vár.
- Na és? Elhordhatjuk a törmeléket, és megtisztíthatunk néhány folyosót, ami elég ahhoz, hogy megkezdjük a tanítást. Ne mondd, hogy néhány leomlott torony elég ahhoz, hogy megszegjük a Maeve-nek tett ígéretünket!
- Nem, én nem mondtam ilyet – rázta meg a fejét Henry. – De felelőtlenség lenne életveszélybe sodorni a gyerekeket. Nem azért bízta ránk az oktatásukat, hogy még azelőtt kinyírjuk őket, hogy bármit tanulhatnának.
- Nem kell úgy kinéznie, mink Salamon templomának! Elég, ha néhány termet megerősítünk, a többi ráér szépen lassan. Apám szerint a keleti szárny nagyjából ép. Ha ott berendezkedünk, akkor az első évet simán átvészeljük, nyáron pedig majd foglalkozunk a többivel. Vagy van esetleg jobb ötleted?
- Nem, sajnos nincs – csóválta meg csalódottan a fejét. – Már az csodaszámba megy, hogy apád átengedte nekünk a kastélyt. Nem lehetünk elég hálásak neki.
- Többiek? – nézett Godrik Malazárra és Helgára. – Vélemény?
- Hány gyereket vártok ide? – kérdezte Helga.
- Majdnem két tucatot. Csak a kisebbeket, akikkel Maeve-nek, már nincs ereje foglalkozni.
- És miután elszállásoltátok őket, mit adsz majd nekik enni? A nyár hamarosan véget ér, és már késő volna feltörni és bevetni a környező földeket. Nem élünk meg abból, amit az erdőben lőtök.
Godrik arcán látszott, hogy kezd elege lenni a témából, és kezd minden kérdést személyes sértésnek venni. Ennek ellenére nagyot sóhajtott, és igyekezett higgadtan válaszolni.
- Egyelőre apám ellát minket. Kapunk tőle elég élelmet, és állatokat is küld majd. Jövőre pedig már megkezdhetjük mi is a gazdálkodást.
- Szerencsések vagyunk, hogy ennyire támogat téged – mosolyodott el a lány. Nem is volt több kérdése, elfordult, és egykedvűen folytatta a szemlélődést. Akkor emiatt nem láthatta, de most kristálytiszta volt számára, hogy Godrik vonásai mennyire megkeményedtek szavaira, s a keserűség, mely oly ritkán tűnt fel az arcán, egy pillanatig teljesen eluralkodott rajta. De ahogy jött, úgy suhant tova a grimasz, és már fordult is tovább Malazárhoz.
- Te mit mondasz?
A férfi néhány lépéssel odébb, az egyik kidőlt fal előtt állt, és a mögötte levő termet szemlélte.
- Nekem megfelel – felelte furcsa éllel a hangjában. – Otthonos és kellemes. Akárcsak anno nálunk.
Godrik rá se hederített a maró gúnyra, Henry csak megcsóválta fejét, de Helga nem bírta elfojtani a mosolyát. Elkapta Malazár pillantását és rávigyorgott, de a férfi hamar elkapta a tekintetét. Helga ezúttal láthatta az arcát, de legnagyobb meglepetésére nem gőgöt és megvetést fedezett fel rajta, hanem inkább egyfajta zavart, vagy meglepettséget.
Nem volt azonban ideje, hogy jobba megnézze magának Malazárt. A körvonalak elmosódtak, és hamarosan újra a folyosón találta magát.

*

Helga nem teketóriázott. A kibontakozó történet egyre jobban felkeltette a figyelmét, úgyhogy szinte rohant a következő lépcsősorhoz, ahol a pille várta őt.

*

Az egyik félreeső kicsi szobában találta magát, ahol nem volt más csak egy kör alakú asztal, és négy szék. Godrik Henry és Helga között ült, Malazár pedig nem messze az egyik falnak dőlve állt. A levegő szinte szikrázott a szobában fokozódó feszültség miatt, s Helga érkezésekor az indulatok már teljesen elszabadultak.
A lány pontosan emlékezett erre az estére. Már túl voltak a legelső, katasztrofális tanéven, és akkor ültek össze először, hogy megbeszéljek a tapasztalatokat. Persze mindhárman a másikra mutogattak, mindenki a másikban látta a hibák elsődleges forrását, s most mindannyian szabadon eresztették az indulataikat. Helga nem szívesen hallgatta végig másodjára is a szemrehányásokat, és a felemlegetett hibákat, de szerencsére az emlék a vita végére vitte.
- … talán nem kellett volna hagyni, hogy a folyosón válogatás nélkül próbálgassák a bűbájokat. Egyébként is, minek tanítod meg nekik a legösszetettebb varázsokat, amikor nincsenek alapjaik, amikre ráépíthetnék a tudásukat! – kiabálta Henry vörös arccal.
- Persze, mert egész nap tekercseket olvastatni velük, az módszer… Biztos sokra mennek majd azzal a sok ezeréves ténnyel, amit bemagoltatsz velük – felelte Godrik nyeglén, de élesen.
- Még mindig sokkal jobb, mint hagyni, hogy a folyosón átkozzák meg egymást – szólt közbe Malazár is. – Még véletlenül se felügyeld, őket, mert a végén még túlélik az évet!
- Ezerszer elmondtam már, hogy figyeltem rájuk. De azok után, hogy az a kislány majdnem lezuhant a toronyból, csendben lennék, Malazár!
- A csillagokat nem lehet a zárt teremből tanulmányozni! De a franc se fog veletek bajlódni! Én biztos, hogy nem csinálok végig még egy ilyen évet!
- Tényleg, csoda is, hogy túléltük. Azok után, hogy annyi förtelmet megettünk.
Godrik tekintete lassan Helgára siklott, s a többiek is követték. A lány felemelte az arcát, és egyesével mindenkinek keményen a szemébe nézett. Elege volt már az egész estés vitából, és pontosan látta, hogy mennyire pártatlan az egész. Nem akart már hárítani, és magyarázkodni, csak véget vetni az egésznek.
- Igazad van, Godrik – szólalt meg vészjóslóhangon. – Tényleg nem tudok főzni. De soha nem is állítottam. Megtettem, amit tudtam: mindig volt előttetek étel, mindig mindent tisztán és rendben tartottam, ahogy tudtam. De a hibámat vállalom.
Aztán felpattant és a magasból, villámló tekintettel nézett végig a társain. Keze ökölbe szorult a visszafogott indulattól, s Helga emlékezett rá, hogy legszívesebben megátkozta volna az egész társaságot.
- Itt üvöltöztök egymással, ahelyett, hogy elismernétek, hogy ti miben tévedtetek! Ha Maeve legtehetségesebb tanoncai voltatok, akkor igazán kitelhetne tőletek, hogy elgondolkoztok azon, hogyan lehetne egy működő rendszert összeeszkábálni az iskolából. Mert világos, hogy ami most van, az nem jó. Hát, rajta, van rá egy nyaratok! Semmi sem indul eleve tökéletesnek! Kiabálással az égvilágon semmire sem fogtok menni!
Azzal sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett. A küszöbről még visszafordult, mintha mondani akarna valamit, de aztán végül legyintett, és szó nélkül távozott, nem csak a szobából, de azon az éjszakán még a birtokot is elhagyta.
Saját távozása után Helga kíváncsian nézegette a hármak arcát. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy szavainak foganatja támad közöttük, de tévednie kellett. Az indulatok, és a feszültség olyan magasra hágott már addigra, amit szép szó nem csillapíthatott. Egy pillanatig megkövülten meredtek az ajtóra, de aztán csak cinikusan elmosolyodtak, és folytatták a vitát ott, ahol abbamaradt. A szavak azonban hamar elmosódtak, és az emlék véget ért, még azelőtt, hogy Helga újfent elszomorodhatott volna az értelmetlen harcon.
A pille ezúttal nem vitte vissza a folyosóra. A világ egy időre felbolydult körülötte, de aztán újra összeállt, s a kastély előtt, a birtokon találta magát, ahogy Malazár nyomában az erdő felé tart. Azonnal megtorpant, és visszafordult, hogy vethessen egy pillantást a kastélyra, s mikor megpillantotta elégedetten elmosolyodott. A korábbi romok helyén frissen épített tornyok, csillogó üvegablakok, és ép falak álltak. Az egyik tetőn még most is, az alkonyi órákban, három mesterember dolgozott, s illesztgették össze a cserepeket. A kastély pompásan festett, s a lány tudta, hogy a belső is vetekszik a külső rendezettséggel.
A kastélyt művelt földek ölelték körül, egy részük már gondosan learatva, másik részükön gyümölcsök és zöldségek teremtek, de kicsit távolabb Helga még terméstől rogyadozó fákat is látott. Elmosolyodott, aztán megszaporázta lépteit, hogy utolérje Malazárt, aki félúton Henryvel találkozott. A fiú kezében nagy nyaláb frissen szedett gyógynövény volt, mögötte pedig több kosárban az erdőben gyűjtött különleges termések lebegtek, melyeket a bájitalfőzésnél kíván hasznosítani.
- Részemről készen állok az évkezdése! – kiáltott már messziről Malazárnak, s arcán széles mosoly terült el.
- Azt látom – bólintott, és halványan elmosolyodott. – Odabenn is minden a terv szerint alakul. Mire véget ér az aratás, és a diákok megérkeznek, készen lesznek a tantermek és a hálótermek is.
-  Remek! Akkor, ha Godrik visszatér, akár el is kezdhetnénk a megbeszélést.
- Rendben – bólintott. – Még megnézem, hogy állunk az állatokkal, aztán én is bent leszek a kastélyban.
- Ugyan, ne fáradj – legyintett Henry jókedvűen. – Ott jöttem el mellettük, Robert remekül ellátja őket. Hamarosan visszaérnek a legelőről, akkor ráérsz szemlélt tartani.
Malazár egykedvűen vállat vont, és mindketten elindultak a kastély felé.
- Tudod – kezdte Henry. -, gondolkoztam, azon, hogy hogyan szervezzük meg az oktatást. A tavalyi teljes kudarc után, gondolom, idén máshogy próbáljuk meg.
- Mire jutottál?
- Arra, hogy nagyobb felelősséget kellene vállalnunk miattuk. Úgy értem, az addig rendben van, hogy a saját területeinket rendben megtanítjuk nekik, de ezen kívül teljesen magukra maradtak. Talán eloszthatnánk őket háromfelé, így lenne valaki, akit megkereshetnek, ha bármi bajuk akad.
- Tehát a mentoraik lennénk.
- Valahogy úgy.
Malazár egy percig elmerengett, aztán bólintott.
- Rendben, részemről támogatom az ötletet. De nem is ez a legfontosabb kérdés szerintem. Hallottál Godrik elképzeléséről?
- Igen – bólintott Henry. – És nem látom be, miért ellenzed. A mugli származású mágusok képzése ugyan olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a máguscsaládok gyerekeié.
- Igen tudom. De elsősorban nem a származásuk zavar, ha nem az a közeg, ahonnan jönnek. Mióta ezek a keresztények egyre többen vannak, telebeszélik az emberek fejét mindenféle sületlenséggel. Ha nem vigyázunk, idővel ellenünk fognak fordulni. Ezek a gyerekek pedig bármikor kifecseghetik, hogy hol vagyunk, vagy leleplezhetik az ősi családokat, de még ezerféle gondolt okozhatnak. Az ő nevelésük, szerintem, maradjon a bábákra és maradék druidára.
- A kastélyt és a családokat megvédhetjük. Mióta hindu és kínai mágusokkal levelezek, rengeteg új bűbájról szereztem tudomást, úgyhogy ez nem akkora probléma, mint amekkorának beállítod. És szükség volna egységes oktatásra ahhoz, hogy egyre magasabb és magasabb szintre fejlődhessünk, ahogy a kínaiak.
- Azokat a gyerekeket képtelenség kordában tartani – dörmögte Malazár az orra alatt.
- Ez színtiszta előítélet – csóválta meg Henry a fejét. – Vigyázz, mert a végén még elhírlik, hogy gyűlölöd a mugliszármazásúakat. Akár még hátrányod is származhat ebből.
- Szó sincs ilyesmiről. Csak elővigyázatos vagyok.
- Legutolsó, aki ellen olyan nagyon ágáltál kisegített minket a bajból. Ha nem küld szakembereket, akik segítenek befejezni a kastély, szoronghattunk volna idén is a keleti szárnyban. És ő szerezte a napszámosokat is, akik bevetették a földeket, és állatokat hoztak.
- Persze, de ezt senki sem láthatta előre.
Néhány percig szótlanul sétáltak a pázsiton.
- Arra gondoltam, hogy itt tarthatnánk Clare-t – szólalt meg Henry -, hogy vezesse a konyhát a télen. A többiek mind hazamennek majd a családjukhoz, de úgy tudom, ő özvegy.
- Ez Helga feladata volt.
- Ideje szembenéznünk vele, hogy nem fog visszatérni. Ne az utolsó pillanatban kapkodjuk szakácsnő után.
- Vissza fog jönni – jelentette ki Malazár.
Henry elvigyorodott.
- Na, mi van, most már nélkülözhetetlen? Pedig annyit duzzogtál miatta – ugratta.
- Nem duzzogtam – meredt rá mérgesen Malazár. – De ha valaki egyszer elnyeri a bizalmamat, amellett kiállok.
- Jól van – vont vállat Henry.
Helga, aki eddig mellettük sétált, és érdeklődve hallgatta őket, büszkén elmosolyodott. Alaposan megszemlélte Malazár arcélét, de mint általában, ezúttal sem tudott róla semmit leolvasni. Mielőtt azonban ennél tovább juthatott volna, éles füttyszó hasított a levegőbe, és mindhárman hátranéztek.
Az erdő egyik csapásán Godrik tűnt fel, mögötte pedig Christopher. Mindkettejük lovának oldalán fácántetemek sorakoztak, s láthatóan meg voltak elégedve az aznapi zsákmánnyal. Godrik széles ívben intett, aztán a főkapuhoz vezető, nemrég megtisztított ösvény felé mutogatott.
- Nézzétek, kit fújt vissza a nyugati szél – hallották távolról a hangját.
Az alkonyodó félhomályban egy női alak tűnt fel, melyben Helga felismerte saját magát. Mellette, akárha a gyerekei volnának, három apró lény sétált, s időnként felnéztek rá, ahogy beszélgettek menet közben.
 - Azok ott… házimanók? – kérdezte Henry hitetlenül.
- Nagyon úgy tűnik – bólintott Malazár.
Aztán gyors léptekkel az érkező elé indultak, de így is csak jóval Godrik után értek oda. Addigra Helga már a táskájába nyúlt, és egy kendőbe csomagolt süteményt húzott elő és adott át Godriknak.
- Mi ez? – kérdezte.
- Kóstold meg, és meglátod – felelte a lány sejtelmesen mosolyogva.
Godrik bizalmatlanul letört egy darabot, és a szájába vette.
- A nemjóját! – kiáltott fel. – Ezt biztos, hogy nem te csináltad.
- Súlyos tévedés – somolygott a lány.
Godrik tört még egy nagyobb darabot, és feldobta Christophernek a lóra, majd a maradékot az odaérkező Henry kezébe nyomta.
- Te meg hol voltál egész nyáron? – kérdezte ez homlokráncolva.
Helga sokat sejtetően vállat vont.
- Megtanultam főzni – felelte tovább vigyorogva. – És a táskám tele van jobbnál jobb receptekkel.

*

Legközelebb már nem repült vissza évekkel korábbi eseményekhez. A reggeli nap, mely besütött a nagyterembe, éppen egy hónappal korábban kelt fel. Csak néhány diák ült a három hosszú asztalnál, hiszen, aki tehette hazament. Csak azok maradtak, akiket mugli szülei kitagadtak, vagy törvénytelen gyerekek, esetleg árvák voltak. Azok, akiknek nem volt hova menniük. Malazár, Henry és Godrik már a szokásos kerek asztaluknál ültek, Helga pedig épphogy megérkezett a konyhából, mikor egy bagoly szállt be a nagyterembe, és csomagot pottyantott Godrik ölébe.
- Hamarosan beérik a cseresznye – mondta Helga, miközben leült melléjük reggelizni. – Ha nem gond, lefoglalok pár tanulót, akik segítenek szüretelni.
- Jól van – bólintott Henry két falat között.
Közben Godrik kibontotta a csomagját, és értetlen arccal ki is tette az asztalra annak tartalmát: egy ütött kopott, régi süveget.
- Hát ez meg kitől van? – kérdezte Malazár.
- Úgy néz ki, a menyasszonyomtól.
Mindhárman megdermedtek a mozdultat közben, és elkerekedett szemmel pislogtak rá. Helga halkan felkuncogott saját elképedt tekintete láttán, aztán pedig sorban a többiekén.
- A kidtől? – nyögte Malazár.
- A menyasszonyomtól – ismételte Godrik.
Ők hárman, továbbra is mozdulatlanul a meglepetéstől, értetlen pillantást váltottak.
- És mi lesz Christopherrel? – bökte ki Helga a mindhármuk nyelvén levő kérdést.
- Mit tudom én – vont vállat Godrik, aztán végre felpillantott. – Jaj, ne nézzetek már így! Ez volt az ára a kastélynak, meg annak, hogy apám mindennel ellátott minket.
- Mármint mi? – kérdezte Henry.
- Úgy kívánja, hagyjak fel a léha élettel, és állapodjak meg végre. Bár nem tudom, hogy egy iskola vezetését hogy bélyegezheti ezzel a szóval, de végső soron teljesen mindegy. Kiválasztotta számomra az arát, aki minden szempontból tökéletes, és ő most ajándékot küldött nekem – magyarázta egykedvűen, miközben egy levelet húzott ki a csomag alól, és gyorsan végigfutott rajta. – Hát, ezzel meg mit akar mondani?
- Mivel? – kérdezte Helga, továbbra is döbbenten.
- A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik – olvasta fel, aztán kerek szemekkel felnézett. – Mégis mit akar ez jelenteni?
- A kontextusában biztos sokkal érdekesebb – mondta Henry. – Mit ír előtte meg utána?
- Nincs kontextus – mutatta meg a levelet Godrik. – Csak ez az egy sor. Mi ez, valami rejtvény?
- Olyan, mint egy idézet. Talán valami versre vagy regényre utal.
- És mit csináljak, küldjem el neki a regény?
- Mit tudom én, a te nőd– visszakozott Henry, enyhe kárörömmel. Még mindig a levegőben lebegtek a kimondatlan kérdések, de egy gyors pillantással megállapodtak, hogy egyelőre hanyagolják a témát. Idővel úgyis minden kiderül majd.
- Csodás ez a süveg – váltott témát Malazár gúnyos mosollyal. – Nem próbálod fel?
- De… - felelte Godrik, és csakzértis mozdulattal a fejére ültette a süveget. – Na, milyen?
- Kiemeli a személyiségedet – felelte Malazár, mire Henry és Helga felkuncogtak.
Godrik újra a levélre meredt.
- Most mit írjak erre válaszul?
- Küldj neki egy portrét, amin viseled.
- Ha-ha.
Visszatértek a tányérjukhoz, s egy pár percig semmi sem zavarta meg a csendet, csak a diákok reggeli köszönése, ahogy elsétáltak az asztal mellett. Mindenki csodálkozva méregette a süveget, amit Godrik a fején hagyott, s kaján mosollyal nyugtázta az értetlen tekinteteket.
- Jó reggel, Christopher! – köszönt Godrik.
- Jó reggelt – köszönt vissza a fiú, ahogy elhaladt az asztal előtt.
- Micsoda szentségtörés! –hallatszott ekkor. – Tisztátalan gondolatok!
Ezúttal Godrik arca is ugyan úgy elképedt, mint a többiek, és azon nyomban lekapta a fejéről, a szószátyár süveget.
- Ezt… a süveg mondta? – kérdezte Henry.
- Igen. És ne tudd meg, mit súgott a fülembe!
- Ez a süveg beszél? – csodálkozott Helga.
- Nem csak beszél, gondolkodik is. Méghozzá, erőst keresztény elvek mentén – morogta Godrik.
- Hadd lássam! – kiáltotta Malazár vigyorogva, és ő is a fejére tette, majd lehunyt szemmel felidézett maga előtt valamit.
- Nem szégyelli magát, jó uram! – méltatlankodott pár pillanat múlva a süveg. – A pokol tüzén fog elégni, ha továbbra is a paráznaság körül forog az élete. Gyalázat!
- Mégis mit kezdjek ezzel? – fakadt ki Godrik, de közben ő is igyekezett elfojtani mosolyát.
- Hát nem egyértelmű? – kérdezte Helga. – Ez a lány nem csak személyiséget adott ennek a süvegnek, de még vallásos elveket is. Vagy nagyon laza, vagy nagyon elvakult. Kiderül, ha te is viccesen válaszolsz.
Egy pillanatig némán fontolgatták a szavait, de a csend nem mélyülhetett el, mert a süveg ismét felrikoltott.
- Na de uram, ez már több a soknál!
- Elég volt – ezzel Helga lekapta Malazár fejéről a beszédes fejfedőt. – Ne kínozzátok szerencsétlent!
Aztán vissza is tért a reggelijéhez. Akkor nem látta, de ezúttal kristálytiszta volt számára, hogy Malazár azon nyomban lesüti a szemét, és mintha apró pirosság jelent volna meg orcáján. Ám mielőtt Helga jobban megnézhette volna, az emlék elmosódott, mint tintacsepp egy pohár vízben.

*

A következő képben ismét a kerek asztalnál találta magát, de ezúttal alkonyat volt, és már csak ők voltak a teremben. Helga emlékezetében ez a beszélgetés élénken élt, hiszen alig pár nappal korábban történt. Most, hogy már karnyújtásnyira volt a jelentől, a lány rettentő izgatott volt, és alig várta, hogy kiderüljön, mi az, amit Malazár üzenni akar neki ezzel a játékkal. Reményei és sejtései természetesen voltak, de egyelőre még maga előtt sem merte ezeket kimondani.
- Kész! Végeztem! – vetette le magát az érkező Henry az asztalhoz, és láthatóan majd szétvetette az ideg. – Ez a gyerek egyszerűen nem normális! Totál idióta!
- Ki? – kérdezte Godrik.
- Edgar! A sírba visz az értetlenkedéssel! Felejtsétek el, hogy jövőre is én mentorálom őt! Cserélni akarok!
- Nem tudtam, hogy ez kívánságműsor – mondta Malazár gúnyos mosollyal.
- Eddig nem is volt az. De ideje változtatni!
Henry hirtelen elszántsága már-már komikus volt, de különös módon sem Malazár, sem Godrik nem gúnyolta ki. Csupán egy pillantást váltottak, de már ebből látszott, hogy ha lehetne, ők is szívesen variálnának a gyerekekkel. Azonban láthatóan egyiküknek sem akaródzott ezt bevallani.
- Fiúk, ez a ti rendszeretek – bíztatta őket Helga. – Ha baj van, változtassatok. Semmi sincs kőbe vésve.
- Ami azt illeti – kezdte Godrik –, nekem is lenne hozzáfűznivalóm a cserékhez.
- És nekem is – bólintott Malazár.
- Rendben, tied lehet Edgar – csapott le Henry a lehetőségre.
- Nem, köszi – csóválta a fejét Malazár. – Én inkább maradnék a mágusgyerekeknél.
- Godrik? – fordult felé reménykedve.
- Jól mondtad, az a gyerek egy katasztrófa – mondta Godrik. – Én biztos, hogy nem szenvedek vele. Épp elég végignéznem, amit bűbájtanon alakít.
- Milyen rosszindulatúak vagytok! – csóválta a fejét Helga. – Az a kisfiú igyekszik! Megtesz minden tőle telhetőt. Igazán értékelhetnétek…
- Tied lehet – mondta Godrik és elvigyorodott. – Úgyis tudjuk, hogy titokban az istállók mögött segítesz azoknak, akik lemaradtak. Miért ne lehetnél te is mentor?
- Én? – hökkent meg Helga.
- Simán. Rengeteget tettél már az iskoláért, és velünk egy időben érkeztél. Lenne is tárgy, amit taníthatnál – merengett.
- Ez nem is rossz ötlet – bólintott Malazár. – Úgyis elég régóta vitatkozunk azon, hogy kié legyen a bestiatan. Te nagyon jól értesz az állatokhoz.
- Micsoda? – hebegett tovább Helga, és fülig pirult.
- Igen – bólintott Henry. – Én pedig szívesen átadom neked a gyógynövénytant. Akkor több időm jutna a bájitalokra.
- Akkor ezek szerint, Helgának csak két tárgy jutna – számolgatott Godrik. – Henryé marad a bájitaltan, a mágiatörténelem, és a muglitan. Malazáré, az asztronómia, a rúnatan és a számmisztika, az enyém pedig a párbaj –, bűbáj-, és átváltoztatástan. Ha minden igaz, így maradna időd arra, hogy felügyeld a konyhai munkát.
- De… - kezdte Helga.
- Akkor, ezek szerint, be kell tenni majd még egy hosszú asztalt az étkezőbe – bólintott Malazár.
- És hogy döntjük el, hogy melyik gyerek kihez kerül? – tette fel Henry a kérdést. – Ez a véletlenszerű módszer úgy látszik nem jött be. Talán próbára tehetnénk őket. Kezdéskor kaphatnának három feladatot, amit meg kell oldaniuk.
- Nem – rázta meg a fejét Godrik. – Csúnya lenne, ha valamelyikük ereje, a tapasztalatlanságuknál fogva, elszabadulna.
- Ó, bár csak lenne egy eszközünk, ami belelát az emberek fejébe! – szólt Malazár tetettet tanácstalansággal.
- A süveg? – kapta fel a fejét Henry. – Ez remek ötlet!
- Meg tudod bűvölni, hogy hagyjon fel a hittérítéssel? – kérdezte Godrik.
- Igen. Azt hiszem, van egy tekercsem, ami valami ilyesmiről szól. – Henry azonnal felpattant, és lelkesen kisietett a teremből.
- Helyes – bólintott Godrik, és egy sebtében előkapott pergamenre gyorsan jegyzetelni kezdett. – Akkor Henryhez mennek az agyasak, hozzám a bátrak, Malazárhoz az aranyvérűek, Helgához pedig….
- A maradék? – kérdezte Malazár. – Ez elég csúnyán hangzik.
- Miért a származási kikötésed nem?
- De – ismerte el. – És ha belegondolok, a származásnál fontosabb, hogy legyenek ravaszak és… becsvágyóak.
- Remek. És Helgához mit írjunk – nézett fel a lányra.
- Én… – hebegte.
- Őszinteség… – merengett el Malazár – és becsület. Leginkább ezek jellemzőek rád.
- Egyetértek – felelte Godrik. – Nincs más hátra, csak az új címer. Arra gondoltam, hogy talán úgy kéne elrendezni az egyéni címereket, ahogy az asztal körül szoktunk ülni. Helga Henryvel szemben, mi pedig egymással szemben.
- Jó ötlet. Mi legyen a címerállatod, Helga – kérdezte Malazár.
Helga egy szót sem tudott kinyögni. Csak ült a meghatottságtól és a zavartól elképedt arccal, miközben körülötte egy pillanat alatt minden megváltozott. Hozzászokott már a fiúk hihetetlen tempójához, ha valami újat eszeltek ki, de ezúttal teljesen váratlanul érte.
- Szerintem egyértelmű – felelt helyett Godrik vigyorogva. – Egy borz.
A lány bosszúsan felszisszent.
- Utálom a borzokat – mondta szemrehányónak szánt hangon.
- Jól fog kinézni a családunk címerei mellett – bólintott Godrik. – És az alapszíne…
- Sárga – vágta rá Malazár. – Akár a haja.
- Remek – bólintott Godrik, felfirkantott valami a pergamenjére, majd ismét Helgára nézett. – De természetesen semmi sem kötelező. Rajtad áll, hogy akarod-e csinálni, vagy nem.
Helga egy percig nem válaszolt. Egyikükről a másikakra nézett, s közben a döbbenet lassan erővé gyűlt a szemében, s végül határozottan bólintott.
- Akarom.
- Helyes! – rikkantott Godrik.
Az emlék megvillant, és egy pillanatra elmosódott. Nem tartott tovább egy szempillantásnál, és a kép kitisztult. Még mindig ugyanott voltak, de az asztalnál már csak Malazár és Godrik ült. Helga még éppen látta saját magát, ahogy végigsétál az asztalok között, és szórakozottan letöröl egy maréknyi morzsát az egyikről, aztán felsóhajt és álmatagon kisétál a helyiségből.
- Na, megyek, én is lefekszem – sóhajtott Malazár is, és letette a boros kupáját.
- Ne olyan sietősen! – szólt ekkor Godrik sejtelmes mosollyal, aztán fölényesen hátradőlt. – Nem szeretnél elmesélni valamit?
- Nem – vágta rá Malazár. – Mit mondhatnék?
- Engem nem versz át – csóválta meg a fejét. – Látom, amit látok. Úgy kíséred Helga lépteit a szemeddel, mintha maga az Úristen volna.
Helga szíve nagyot dobbant. Lassan leereszkedett saját, nemrég megürült székéhez, és Malazár arcához hajolt. Minden rezdülést látni akart rajta, s minden egyes pillantást. A férfi megpróbálkozott úrrá lenni az arcizmain, de hamar feladta. Felsóhajtott, és a kezébe hajtotta a fejét.
- Ennyire nyilvánvaló?
- Ja – bólintott. – Nézd, Mal, én nem értek a nőkhöz. De a szerelemhez annál inkább. És tudom, hogy ha nem teszel valamit, ez az érzés belülről fog téged felemészteni.
- Azt hiszed, ez ennyire egyszerű? – nézet fel. – Házas ember vagyok, ha nem tudnád!
Godrik felkacagott.
- Te házasságról beszélsz, én meg szerelemről. Miért zárná ki az egyik a másikat. Alig látod a nejedet. Talán sose szeretted. Itt az ideje, hogy ezt is megtapasztald. És Helga… jók volnátok együtt.
- Ez nem tisztességes vele szemben.
- Talán hagyhatnád, hogy ő döntse el. És ne felejtsük el azt se, hogy a felségek halandóak. Vagy akár el is válhatsz – tette hozzá Malazár lesújtó pillantását látva.
Malazár nem felelt, csak meredt maga elé.
- Figyelj, a csodás modoroddal, és a világrengetően nyitott természeteddel elérted, hogy Helga semmit se vegyen észre. Most bármit megpróbálhatsz, hogy elnyerd őt. Lepd meg és vallj színt!
Malazár rosszallóan felmorrant, és felállt az asztaltól. Láthatóan nem volt hajlandó többet erről beszélni.
- Mégis mi vesztenivalód van? – kérdezte Godrik. – Rajta, próbád meg!
- Nem tudom, miért kellene rád hallgatnom – morogta, hamis rosszkedvvel. – Nem is értesz a nőkhöz.
Azzal elfordult, és elindult kifelé a nagyteremből.
- Igaz – kacagott fel Godrik, aztán hátradől, és fejét a szék támlájára hajtotta.
Végighallgatta, ahogy Malazár léptei eltávolodnak, s közben pillantása keresztül kasul bejárta a mennyezetet. Aztán elgondolkodva csettintett a nyelvével.
- Ezzel tudnék mit kezdeni!

*

Az emlék véget ért. Helga egy csőszerű folyosón találta magát, egy kígyókkal díszített kapu előtt állva. Az emlékpillék végigvezették az egész kastélyon, le ezernyi lépcsőn, át egy tucat titkos átjárón, s a köré hulló sötétség azt súgta: nincs több kép. Elérkezett az idő, hogy végre a valóságban is találkozzon Malazárral, aki a lehető legőszintébb utat választotta, hogy megnyíljon előtte. A szíve a torkában dobogott, ahogy belökte a résnyire nyitott kaput és belesett a hodály nagyságú helyiségbe, aztán óvatosan, félve be is lépett. A földbe vájt termet oszlopok tartották, a levegő kicsit nedves volt, de friss, s körbe-körbe fáklyák lebegtek, s vezették egyre beljebb a lányt. Semmi sem törte meg a csendet, csupán saját lépteinek nesze, s saját lélegzetének hangja.
- Hát ideértél – hallott egyszerre csak egy hangot valahonnan, a félhomályból.
Malazár egy oszlopnak dőlve állt, pár lépésre tőle. Arcát csak félig világította meg a fáklyafény, így Helga semmit sem tudott leolvasni róla.
- Ide – bólintott. A szíve a torkában dobogott, s bármennyire is szerette volna megélni ezt a pillanatot, mégis, legszívesebben hanyatt homlok menekült volna.
Malazár kilépett az oszlop árnyékából, és Helgához sétált.
- Ugye ez a Titkok Kamrája? – kérdezte a lány. – Godrik felforgatta az egész kastély ezt a helyet keresve.
- Igen, az – bólintott. – Mi a véleményed?
- Csodálatos! – mosolyodott el Helga.
Csend ált közéjük. Hirtelen minden egészen kínossá vált, s Helga úgy érezte, mondania kellene valamit, mégsem jöttek szavak a szájára. Kissé félve, és mégis bízva fürkészte Malazár kiismerhetetlen arcát, és inkább csak sejtette, mint látta benne is ugyan azt az bizonytalanságot, amit ő is érzett. Aztán mikor már végképp kibírhatatlanná vált a mozdulatlanság, Malazár előre lépett, és lágyan a kezébe vette Helga kezét.
- Én… Nem igazán tudom, mit mondhatnék – vallotta be.
- Már mindent elmondtál – felelte a lány, és bátorítóan megszorított a kezét.
- Tudom, hogy ez elég hirtelen volt. Nem is akarlak siettetni. De ha meghoztad a döntésed, én itt várok rád.
Helga elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy nincs szüksége időre, mert a jó döntés teljesen tisztán és egyértelműen látszott előtte.
- Malazár… a te arcod volt, amit legelőször megláttam. Belenéztem a szemedbe, és… egyszerűen volt benne valami megmagyarázhatatlan. Egy pillanatig megláttalak téged, de eztán felöltötted a bizalmatlanságodat, és azt hittem gyűlölsz engem – vallotta be. – Bele sem mertem gondolni abba, hogy esetleg van valami a későbbi kedvességed mögött. Azt hiszem… kicsit féltem is tőled.
- Sajnálom.
A lány felnyúlt, és végigsimított Malazár arcán.
- De most újra látlak téged, mélyen a szemedben. Már meghoztam a döntés. Talán már az első pillanatban, ahogy megláttalak.
Malazár arcán megkönnyebbülés futott végig. Aztán, mintha attól tartana, hogy a lány meggondolja magát, villámsebes mozdulattal ragadta derékon, és húzta magához. Oly könnyen és oly egyszerűen fogta körbe Helgát, hogy a lány egy pillanatig sem csodálkozott a történtek hevességén, s úgy veszett el a csókban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az első pillanattól fogva értették, és érezték egymást, akár a sokat próbált szeretők, s Helga szinte észre sem vette, mikor felemelték a földől, s egy hátsó, függönyös helyiségbe vitték, ahol puha ágy, és ezernyi párna várt kettejükre. Megszűnt az idő és a tér, s nem maradt más, csak az ölelő karok, a mézízű csókok és a tökéletes boldogság.



Nyár

A következő hónap úgy szállt és Helga és Malazár feje felett, hogy szinte észre sem vették. A mindennapok egyszerre megfakultak számukra. Malazárt már nem kötötték le a csillagok és a hold járása, sem a régi számmisztikus szövegek, és Helga sem talált már örömet a szüretben, a növő búzában, a friss, nedves föld illatában. Robot módjára, gépiesen tették dolgukat, s közben másra sem bírtak gondolni, mint a lopott, közösen töltött percekre, és az estékre, mikor végre gondtalanul kettesben lehetnek.
Idilli boldogságuk hamar terhessé vált Henrynek és Godriknak. Előbbi pár nap után úgy döntött, hazautazik látogatóba a családjához, s a nyár végégig ott is maradt; Godrik pedig belevetette magát legnagyobb szenvedélyébe, a vadászatba. Ezt olyan jól művelte, hogy kénytelen volt a közeli faluban elajándékozni a zsákmány nagyját, mert a kastély konyhája képtelen volt befogadni mindet. A bőséges nyár amúgy is annyi munkát adott a manóknak, hogy szinte semmi másra nem jutott idejük. De szeptember végére a kamra megtelt a napon aszalt gyümölcsökkel, lekvárokkal és befőttekkel, télálló zöldségekkel, és rengeteg gabonával. A konyha mennyezetéről tömött sorokban lógtak a csokorba szedett fűszernövények, s illatokkal terhes levegőt árasztottak szét az egész kastélyban. Az állatok megfialtak, és megerősödtek, s szépen lassan minden készen állt a közelgő télre. Helga minden bizonnyal roppant büszke lett volna minderre, de határtalan boldogságában észre sem vette az őt körülvevő ezerszínű bőséget.
De a messzi égbolton lassan viharfelhők gyülekeztek, s meg is érkeztek a visszatérő Henry nyomában. A fiú alkonyra ért a birtokra, s ahogy lepattant a lováról, rögtön a nagyterembe sietett.
- Híreket hoztam – kiáltotta, ahogy meglátta társait.
- Miféléket? – kérdezte Godrik.
- Cleenáról.
Az evőeszközök megálltak a levegőben, s Henry azonnal számot tarthatott mindenki figyelmére.
- Azt mondják, felfigyelt az iskolára és már többször látták őt a környéken ólálkodni. Nem kétséges, hogy megirigyelte a sikerünket, és attól tartok, támadást fontolgat.
- Ugyan, miért zavarja őt a Roxfort? – kérdezte Helga értetlenül. – Hiszen nem vagyunk sem urak, sem az ellenségei.
- Cleena mindig is a zavarosban szeretett halászni – magyarázta Malazár ökölbe szoruló kézzel. – Nem tetszik neki, hogy nagy számban tanítjuk a fiatalokat, mert így alapos, és sok mindenre kiterjedő tudást szereznek. Így neki sokkal nehezebb dolga van, hogy féligazságokkal, és hazugságokkal manipulálja őket. Attól tart, hogy megcsappan az így szerzett serege.
- De mit akar ezzel a sereggel?
- Káoszt. Félelmet, hogy a sötétségből ő irányíthassa a lelkeket. Így még színre sem kell lépnie ahhoz, hogy elérje, amit akar. Pontosan ezért, senki sem ismeri a valós arcát, csupán azok, akik látványosan keresztbe tesznek neki. Ők sosem élik túl a találkozást.
- Ahogy a szüleid?
- Igen. Ezért kell megállítanunk.
- Igen, de hogyan – tette fel a kérdést Godrik. – Fogalmunk sincs róla, hogy ki lehet ő, hogy hogyan néz ki pontosan. Csak szóbeszédek vannak, amik ugyan úgy illhetnek rá, mint egy gyerekmeséből szalajtott krampuszra. Meg kell várnunk, míg felfedi magát, addig semerre se indulhatunk.
Az asztalra csönd ereszkedett. A tányérokhoz egyikük sem nyúlt, csak gondterhelten meredtek maguk elé. Helgát, ameddig csak vissza tudott emlékezni, most először érintette meg a félelem. Végignézett a nagytermen, azon a néhány diákon, akik elszórtan vacsorázta az asztaloknál, és elfogta az aggódás. Annyi minden építettek fel, annyi lehetőséget teremtettek ezeknek a gyerekeknek, s most mindez veszélybe került. Tenni akart valamit, de az ellenség olya megfoghatatlannak bizonyult, hogy egyelőre lehetetlen volt. Egyre másra lepték el a sötét gondolatok, mígnem egyszerre Godrik felszisszent:
- Henry, jól vagy?
Valóban nem volt túl jó színben. Arca elsápadt, viaszos fényben játszott, és tenyerét a gyomrára szorította. Szemét szorosan lehunyta, és erősen az ajkába harapott, mintha küzdene valami ellen.
- Igen – nyögte, aztán lassan feltápászkodott. – Semmi baj.
Tétova, de erősnek tettetett léptekkel az előcsarnok felé indult, s talán a szobájába tervezett jutni. Helga jelentőségteljesen megérintette Malazár karját, aztán Henry után indult. Arra számított, hogy valahol a lépcsőn éri őt utol, de tévednie kellett: még az előcsarnokból sem jutott ki. Az ajtó mellett a falnak dőlve ült a földön, és igyekezett fejét a térdei közé szorítani.
- Ezt bizony jól megjártad – mondta Helga fejcsóválva, aztán letelepedett mellé. Kihúzta az egyik konyharuhát a zsebéből, és pálcájával megnedvesítette, majd Henry nyakára fektette.
- Semmi bajom – mondta.
- Ugyan. Te is tudod, hogy nem titkolózhatsz tovább.
- Nem tudom, miről beszélsz – makacsolta meg magát.
- Pár napja vagy rosszul, igaz? Általában reggel, de az utazást se nagyon bírod. Igaz?
Henry végre felemelte a fejét, és elkínzottan ránézett.
- Mióta tudod, hogy…?
- Már elég rég óta. Nem volt nehéz kitalálni, de nem akartalak lebuktatni. Most pedig már úgy is mindegy. Elég volt rád néznem, hogy tudjam, megestél.
- Nem. Nem mindegy. Nem akarom megtartani.
- Csak azért, hogy ne bukj le? – ráncolta össze a szemöldökét Helga.
Henry nem felelt.
- Kihagyhatnál egy évet – próbálkozott Helga. – Hazamehetnél, és otthagyhatnád a babát. Mondjuk az apjánál.
Henry a kezébe temette az arcát, és alig láthatóan rázkódni kezdett a válla. Helga nem erőltette tovább a dolgot. Mellételepedett, szó nélkül átölelte, és megvárta, míg megnyugszik.
- Nem vihetem az apjához – suttogta végül, alig hallhatóan. – Jelentkezett egy kereskedőhajóra, és tegnap elhagyták a partokat. Soha többet nem látom őt.
- Ezt nem tudhatod.
- De igen. Érzem, hogy valami nagyon rossz fog történni!
Újra erőt vett rajta a zokogás. Helga nem tudott mit mondani, hiába kutatott vigasztaló, erőt adó szavak után. Esetlenül megveregette Henry vállát, ezzel igyekezve biztosítani őt a támogatásáról.
- Ne árulj el a többieknek – súgta.
S épp ahogy ezt kimondta a nagyterem ajtaja feltárult, majd Malazár és Godrik lépett az előcsarnokba.
- Hát itt meg mi folyik? – kérdezte Malazár döbbenten.
- Nem hiszem, hogy van választásod – súgta Helga válaszul Henrynek.
- Semmi bajom – morrant Henry Malazárra. – Csak egy kicsit megszédültem.
- Látjátok, ezért mondtam, hogy kell egy gyógyító is a kastélyba – csóválta meg a fejét Godrik. – Nem testálhatunk mindent Henryre.
Malazárt azonban nem lehetett ilyen könnyen átverni. Elég volt egy pillantást vetnie Henry könnyáztatta arcára, és Helgáéra, aki feltűnően kerülte a tekintetét, hogy felébredjen benne a gyanú. Méghozzá a lehető legrosszabb fajtából.
- Szóval megbetegedtél – hangsúlya valahol a kérdezés és a kijelentés között volt. – Ennyi volna az egész?
Henry bólintott.
- Tehát elutazol néhány hónapra, majd egy betegséggel és Cleena hírével térsz vissza? Azzal, hogy veszélyben van az egész iskola?
- Tessék? – hebegte Henry.
- Nem tudhatjuk, hogy milyen kórt hoztál ránk. Az is lehet, hogy hamarosan az egész iskola megfertőződik. Hogy kaptad el?
- Nem kaptam el semmit!
- Ezt nem tudhatjuk, amíg meg nem vizsgálunk!
- Engem nem fog senki megvizsgálni!
Malazár arca, ha lehet, még jobban elkomorult.
- Találkoztál vele, igaz? Személyesen ő küldött vissza!
- Malazár, ezt te sem gondolhatod komolyan! – rótta meg Helga.
- Miért? – förmedt rá. – Mi más magyarázná, hogy ennyit titkolózik?
- Fáj kimondanom – mondta Godrik –, de ezúttal Malazárral értek egyet. Valami itt nincsen rendben.
- Képzelődtök! – kiabálta Henry. – Kikérem magamnak, hogy árulással gyanúsítsatok!
- Akkor mondd el az igazat!
- Nincs mit mondanom!
Malazár arca elkomorult. Tekintetébe egyszerre sötét fény költözött, tartása megmerevedett, és feszültség vibrált benne. Egy pillanatra volt attól, hogy előkapja a pálcáját, és Helga Godrikon is látta, hogy maga is fontolgatja, hogy csatlakozik Malazárhoz. A lány egy percig sem vacillált, felpattan, és Henry elé állt.
- A mindenit, hát tényleg ilyen vakok vagytok, ti szerencsétlenek! – rivallt rájuk dühösen. – Nem beteg, csak terhes!
A harci kedv Malazárból és Godrikból egy pillanat alatt elpárolgott, de még két lépést hátráltak is. Arcukra döbbent grimasz fagyott, és egy szó sem jött ki a szájukon.
- Helga! – jajdult fel közben Henry a lány háta mögött.
- Mégis meddig akartál még hazudni mindenkinek? – sziszegte hátra.
- Hogy… Most… mi van? – nyögte Godrik.
- Már hogy lehetne terhes!? – csatlakozott Malazár is.
Helgának elég volt egy pillantást vetni az arcukra, és majdnem újra kiabálni kezdett. Végül csak egy nagy levegőt vett, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.
- Jaj, ne legyetek hülyék… - sóhajtotta. – Természetesen, Henry nem férfi.
- Ó – bólintott Godrik, és rögtön ellazult. – Hát most kihullott egy marék hajam…
- De miért kellett ezt eddig eltitkolni? – kérdezte Malazár teljesen értetlenül.
- Biztos, hogy itt kell ezt megbeszélni? – kérdezte Helga, és a tölgyfaajtó felé intett, ahol épp két tizenéves fiú lépett be.
- Igazad van – bólintott Godrik.
Megkerülte a lányt, és felnyalábolta a teljes letargiába esett Henryt a földről, aztán a lépcsők felé indult vele. A két érkező fiú döbbenten nézett utánuk, láthatóan máris azon törték a fejüket, hogy vajon, mi történhetett.
- Nincs itt semmi látnivaló! – vetette oda nekik Malazár, aztán Helgával Godrik után eredtek.
Henryt az ágyába fektették, Helga pedig nedves kendőt tett a homlokára. Eltelt egy kis idő, mire összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon, de végül mindent elmesélt.
Az igazi neve Hedvig volt. Egy kis faluban született, valahol az óceán mellett, két bátyja után, legkisebbnek. Már kisgyerek kora óta arról álmodozott, hogy egy nap majd ő is elutazhat a bátyjaival Maeve-hoz, és varázslást tanulhat. Édesanyjának azonban más véleménye volt erről. Úgy gondolta, egy lánynak otthon a helye, s mindent, amit tudnia kell szerény életéhez, azt tőle is meg tudja tanulni. Hedvig nem akart belenyugodni a sorsába, s mikor fiatalabb testvérét Cleena meggyilkolta, magához vette Maeve levelét, amellyel meghívta Henryt magához tanoncnak, fiúruhát öltött, és megszökött otthonról. Egyedül idősebb testvére tudta volna leleplezni, de ő addigra már családot alapított, és nem nézett többé az idős tanító felé.
Eleinte szorongva lépett a sok diák közé, ahol legnagyobb meglepetésére legalább annyi lány tanult, mint fiú. De addigra már nem merte leleplezni magát, és lassan beletörődött, hogy élete végéig férfiruhát hord majd.
- Komolyan azt hitted, hogy sose jövünk majd rá? – hitetlenkedett Godrik.
- Nem is ti vettétek észre – emlékeztette őt Helga.
- Nem csak erről van szó – folytatta Hedvig. – Attól féltem, hogy ha kiderül, hogy lány vagyok, nem jöhetek veletek, és nem segíthetek az iskolában. Halálosan rettegtem tőle, hogy majd meggyűlöltök és elküldötök. Vagy, ami még rosszabb, beállítotok Helga mellé, és főzhettem volna egész életemben az ebédeteket, és moshattam volna a szennyeseteket.
- Bolond nőszemély – csóválta a fejét Malazár. – Sem Maeve, sem mi nem gondoltuk volna, hogy a férfiruháiddal együtt a tudásodat is eldobod… Látod, Helgából is mentor lett.
- Igen, de ő eddig…
- Ácsi – szólt közbe Helga. – Félreértés ne essék, én nem azért maradtam itt, a konyhán, mert nem volt jobb dolgom. Én szeretem ezt csinálni. Szeretek főzni, szeretem a betakarítást, szeretem az állatokat. Nekem ez nem büntetés. Az, hogy mellette taníthatok is, csak a hab a tortán.
- Én… sajnálom – sóhajtott végül Hedvig.
- Jól van, részemről spongyát rá – mondta Godrik. – De most megyünk, hadd pihenj.
- Köszönöm – mondta Hedvig, hálásan mosolyogva.
Malazár is felállt, és mindketten kifelé indultak. Az ajtó becsukódott mögöttük, de a következő pillanatban újra kinyílt, és Godrik dugta be rajta a fejét.
- Azt ígérd meg, hogy ott lehetek, mikor ezt elmondod a gyerekeknek. Mindenképp szeretném látni az arcukat – mondta széles vigyorral.
Hedvig végre valahára, halványan ugyan, de elmosolyodott.
- Rendben van.
A lányok kettesben maradtak. Helga még egy darabig elszöszmötölt Hedvig holmijával: igyekezett mindent a keze ügyébe rakni, aztán letelepedett az ágy szélére.
- Mi lesz a kisbabával? – kérdezte halkan.
- Nem tudom – sóhajtotta Hedvig. – Tényleg nem.
- Nos – mosolyodott el –, bárhogy is döntesz, tudd, hogy mindenben támogatunk.
- Köszönöm.
Helga homlokon csókolta a lányt, aztán ő is magára hagyta. Végigsietett a kihalt folyosókon és lépcsősorokon, átlépett a titkos átjárókon, és hamarosan már a Kamra bejárata előtt találta magát. Malazár nyitva hagyta neki a kaput, ahogy minden este szokta, s ő, akárha hazaérkezne, besietett a terembe.
Malazár két oszlop között, egy kis, függönnyel elválasztott, oldalsó helyiségben találta. Ahogy belépett, rögtön vissza is hőkölt.
- Merlinre, az egy varangy egy tyúktojáson!?
- Igen – bólintott. Épp legyekkel etette a meglehetősen életuntnak kinéző varangyot, aki láthatóan nem önszántából ült mozdulatlanul a tojáson.
- Úgy gondolod, jó ötlet, egy gyerekekkel teli iskolába egy bazi nagy kígyót ereszteni, ami már a pillantásával is öl?
- Ne aggódj, tudok vele bánni – felelte Malazár egykedvűen. – Gondoltam jól jön majd egy baziliszkusz a Cleena elleni harcban.
- Hogyan akarod megfékezni?
- Párszaszó. Családi vonás.
- Ejha – bólintott Helga meglepetten. – Nem is tudtam erről. Mi több, nem is láttam még ezt a szobát.
- Itt tartom azokat a holmikat, amiken épp dolgozom.
Néhány asztal, és rengeteg pergamen töltötte ki a szobácskát. A varangy egy kis állványon ült, szemben, a falon, a fáklya mellett pedig egy nagyjából egyméteres, kör alakú, tükörszerű valami lógott. A lány közelebb lépve felismerte, hogy ugyan abból a vékony, jeges anyagból készült, mint amiből az a rózsa, amiben az emlékpillék rejtőztek.
- És ez mi? – mutatott rá Helga.
Malazár felpillantott, aztán bosszúsan felmorrant.
- Egy látóüveg. Legalábbis annak indult, de sehogy sem boldogulok vele. Hiába kérem, hogy mutassa a Roxfort valamelyik szobáját, mindig csak ezt látom.
Elhúzta a kezét az üveglap előtt, s a fodrozódó felszín mögött, egy kicsi, de nagyon rendetlen szobát pillantottak meg, amely tele volt mindenféle furcsa külsejű kacattal.
- Malazár, a látóüvegek a messzi dolgokat mutatják meg. Lehet, hogy az a baj, hogy a Roxfort túl közel van.
Malazár vállat vont, aztán újra elhúzta a lap előtt a kezét, és a kép eltűnt.
- Kérsz egy kupa bort? – kérdezte, és megcsókolta.
- Igen, köszönöm.
Malazár kisétált a függönyök közül, de Helga tovább nézegette a tükröt. Hirtelen különös érzés lett rajta úrrá. Mintha valami a felszínre akarna törni belőle. Valami, amit rég elrejtett, valami olyan dolog, ami veszélyesnek tűnt.
A lány megrázta a fejét, és igyekezett függönyt húzni az emlékek elé.
- Még nem! – suttogta a tükörképének makacsul. Egy pillanatig farkasszemet nézett magával, aztán kisietett a szobából, Malazár után.


*


Az október hideg széllel és sok esővel érkezett, s vele együtt megjöttek a diákok is. Hedvig, aki az első pillanattól fogva női ruhában mutatkozott, azon nyomban felkorbácsolta a kedélyeket. A diákok összesúgtak a háta mögött, és több rosszindulatú pletyka is lábra kélt, de volt, aki azt is nehezményezte, hogy új tanárt kaptak Helga képében. A helyzet lassan fokozódott, mígnem egy este Godrik megunva a folytonos sutyorgást, egyik vacsoránál az asztalra csapott és felpattant. A terem egy pillanat alatt elcsendesedett, s a diákok riadtan pislogtak felé.
- Van esetleg valakinek valami problémája? – kérdezte mennydörgő hangon.
A háborgók nagyobbik része azonnal lesütötte a szemét. Ennek ellenére, még így is maradtak jó páran, akik szinte már szemtelen magabiztossággal meredtek Godrikra. Ekkor állt fel Malazár is.
- Nagyon szívesen meghallgatjuk őket – mondta nyugodt, de dühöt sejtető hangon, miközben egyesével végignézett a diákseregen.
Senki sem jelentkezett. Godrikkal, egyedül talán még szembeszálltak volna, de Malazártól már rettentően tartottak. Szépen lassan mind lesütötték a szemüket, Godrik és Malazár pedig visszaültek a székeikbe. A terem alapzaja lassan megnőtt, és nem is esett többé szó az esetről.
A tanév csendben és rendben zajlott le. A birtokot előbb eső áztatta, majd mélyen eltemette a hó, s mire a tavaszi bimbók kipattantak, Hedvig hasa is kikerekedett. A nő szinte sugárzott a boldogságtól, s jókedve mindenkire átragadt. Szükség is volt erre a feltétel nélküli vidámságra, hiszen egyre másra történtek aggodalomra okot adó események, de a baj egészen május végéig a bírtok határain kívül maradt.
Már véget ért a tanév, és az ezt lezáró ünnepséget is megtartották. A diákok nagy része elindult haza, s csak a bentlakók, és legszorgalmasabbak maradtak a kastély falai között, hogy a könyvtárban olvasgassanak, vagy a kastély körüli teendőkben segítsenek. A napok forróak voltak, és dologban gazdagok, este pedig, mikor körülülték az asztalt, mindenki vidám volt és beszédes.
Egyik este aztán különös morajlás rázta meg a falakat. A hang meglepően magas volt, és csilingelő, akárha harangként kongna a kastély. A nagyterem azonnal elcsendesült, s a néhány diák, de még az alapítók is riadtan pislogtak körbe a teremben.
- Mi a szösz? – dünnyögte Godrik.
- Én hallottam már ezt a hangot! – mondta Malazár és azon nyomban felpattant. – Itt van!
- Kicsoda?
Malazár nem felelt, de arcáról mindent le lehetett olvasni. A többiek is követték a példáját, de még a pálca után tapogató mozdulat felénél sem jártak, mikor narancsszínű fény villant a teremben. Tagjaikba hirtelen jeges merevség költözött, és egy szempillantással később, egyikük sem tudott megmozdulni.
A termet csilingelő nevetés töltötte be, majd vidám, női hang hallatszott, rögtön a tanári asztal mellett.
- Úgy bizony, kicsi kígyó! – duruzsolta kéjesen. – Bizony, itt vagyok!
Ismét felkacagott.
- Hát nem csodálatos, hogy egy egész kastélyt építettetek csak azért, hogy hirdessétek a tudásotokat, s mégis, anélkül jutottam be, és anélkül kaptalak el titeket, hogy egyáltalán sejtésetek lett volna róla!?
Cleena hosszú, határozott léptekkel körbesétálta az asztalt. Helgának meg kellett állapítania, hogy éltes kora ellenére, csodálatosan szép nő. Hosszú, aranyszőke haja, csillogó, világoskék szeme és karcsú alakja volt, melyet éjfekete talárja még jobban kihangsúlyozott.
- És még ti akarjátok tanítani a fiatalokat? Ugyan! – kacagta. – Lássátok be, hogy hiábavaló minden igyekezet. Hiába otthonos, hiába hívogató ez a kóceráj… semmit sem ér.
Godrik mellé siklott, és lágyan megcirógatta szoborrá merevedett arcát.
- Vagy nem így gondolod, oroszlánom? – susogta, egészen közelről a fülébe. Godrik szeme vadul forgott, s az indulat ezernyi fokával igyekezett, hogy megmozduljon, de a nő bűbája ellen esélye sem volt.
Cleena szeme tovább siklott, és megállapodott Helgán.
- Nézzenek csak oda! – kiáltott fel. – Ez az én kisfecském! Csak nem szöktél meg a tölgykalickádból? Ó, hát persze! Hiszen a borzom be is számolt róla! Milyen feledékeny vagyok!
Ismét kacagott, s közben megkerülte a lányt. Kezével szórakozottan végigsimított a derekán, és beletúrt a hajába.
- Nem számítottam rá, hogy itt látlak majd viszont. Lám, milyen kiszámíthatatlan tud lenni az ember! Ez persze mindent megváltoztat.
Játékosan az ajkába harapott, és színpadiasan elmerengett.
- Nem emlékszel rám, igaz? Így kár volna végeznem veled. Nem volna abban semmi izgalom – duruzsolta maga elé, majd felkiáltott. – Ez az! Miért ne vehetném a dolgotokat játéknak? Mit szóltok hozzá? Cleena serege, kontra Roxfort serege? Hát nem volna elbűvölően izgalmas, végignézni, ahogy foggal-körömmel próbáljátok védeni magatokat? Dehogynem! És ami a legszebb: akkor látnám, kedves kisfecském, ahogy a fény újra kihuny a szemedben!
Ezt már egész közelről, fenyegetően sziszegte a lány fülébe.
- Úgy bizony, csillagocskáim. Játszani fogunk. Csak ti meg én! S akár kezdhetnénk most is.
Hedvig mögé siklott, és csak úgy mellékesen megérintette a hasát. Helga közben érezte, hogy a tagjaiban megbúvó ólmos merevség lassan oszlani kezd, s látta, hogy Godrik alig láthatóan, de mozogni kezd.
- Gyerünk fiúk! Kapjatok el! – kiáltotta Cleena, és a következő pillanatban már egy föld felett lebegő éjsötét színű, tengeri madár volt a helyén.
Godrik kiesett a mozdulatlanságából, s azonnal a fölötte elsuhanó madár után kapott.
- Gyerünk, kapjuk el! – kiáltotta, s Malazárral késlekedés nélkül elindult kifelé a teremből. Helga szintén futásnak eredt mögötte, de ekkor sikoly hasított a levegőbe, és vissza kellett fordulnia.
Hedvig a földön térdelt, arcát fájdalom torzította, és görcsös mozdulattal markolta a hasát. Azonnal visszarohant hozzá.
- Hedvig, mi a baj?
- A baba! – sikított. – Azt hiszem… azt hiszem elkezdődött.
- Micsoda? – rémült meg. – Ez még nagyon korai!
- Tudom!
Hedvig arcán könnyek csorogtak, s úgy kapaszkodott Helgába, mintha az élete múlna rajta. A lány tudta, hogy nem láthatja meg rajta a kétségbeesést, mert az talán mindennek a végét jelentheti.
- Jól van, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
Azzal hordágyat varázsolt maga elé, és a hozzá siető Cordelia segítségével felfektette rá Hedviget. Aztán, az ágyat maga előtt lebegtetve futásnak eredt, és azonnal a szobájába vitte őt.
Sosem vallotta volna be, de sokkal kétségbeesettebb volt, mint Hedvig. Tudta, hogy minden az ő segítségén múlik, s azt is, hogy nincs meg a megfelelő tudása ahhoz, hogy mindent az irányítása alatt tartson. Ám mégis, a mozdulatok, a szavak, a bűbájok, szinte maguktól jöttek a szájára, minden ösztönösen működött. Végül, napok vagy csak órák múlva, de megtörtént a csoda, melyben mindketten reménykedtek: a baba felsírt.
Csöppnyi kislány volt, csupán fele egy időre született kisbabának. Mégis, hangjában olyan erő volt, mely meggyőzte mindkettejüket arról, hogy élni akar. Helga azonnal az anyukája mellkasára fektette, aki ezernyi könnyet hullatva vonta őt magához.
- El sem hiszem – szipogta.
- Én se – sóhajtotta Helga. – Mi lesz a neve?
- Heléna. A nagyanyám után.
Helga mosolyogva megsimogatta a kislány fejét.
- Üdv ideát, Helénke!
A következő pillanatban azonban halálra sápadt.
- Atya ég! A fiúk!
Az elmúlt órák izgalma elég volt ahhoz, hogy elfeledje Cleenát, és azt, hogy Malazár és Godrik a nyomába eredtek, de most minden riadalom ezerszeres erővel lángolt fel benne.
- Menj! – mondta Hedvig. – Most már megleszünk.
- Felküldöm Cordeliát. Segít majd, amiben tud.
Azzal kirohant az éjszakában elcsendesült folyosóra, és ahogy csak tudott, szaladt lefelé a lépcsőkön. Godrikot az előcsarnokban találta, ahogy a lépcsőn ült, fejét a térdére hajtva. Láthatóan nem esett baja, de testtartása rettentő elcsigázottságról árulkodott.
- Godrik! – kiáltotta. – Mi történt?
Az, akárha álomból ébredt volna, hirtelen felkapta a fejét, és megfordult. Arcán elkeseredés ült, de ahogy meglátta a felé siető lányt, inkább döbbenet lett rajta úrra.
- A mindenit, veled mi történt?
Helga végignézett magán, s meg kellett állapítania, hogy nem volt épp szalonképes állapotban. A talárjára koppantotta a pálcáját, aztán elmosolyodott.
- Kislány! Helénának hívják.
Godrik viszonozta a mosolyát, de a szemébe ismét visszatért a keserűség.
- Ez csodálatos.
- Godrik, megőrjítesz! Mi történt? Utolértétek? Hol van Malazár?
- Nos, igen, végül is, utolértük – sóhajtotta. – Volt is egy elég rövid lefolyású, és egyoldalú csata. Esélyünk se volt…
- Hol van Malazár? Godrik! – Helga már szinte kiabált kétségbeesésében. – Megsebesült?
- Nem. Nem sérült meg. De a helyedben, én most egy darabig nem zavarnám.
*
Helga természetesen nem hallgatott Godrikra. Ahogy végighallgatta őt, azonnal a Kamrába rohant, s ott is találta a férfit, ahogy a terem közepén, a földön ül, és az előtte tekergő kicsi baziliszkusz bébit figyeli. Halk, óvatos léptekkel közelítette meg, s ahogy közelebb ért, meg is hallotta, ahogy halkan és dallamosan sziszeg a kígyónak. Pár lépés távolságban állt meg tőlük, s ott letérdelt, hogy lássa a férfi arcát.
- Annyira meg akartam ölni. – Malazár nem nézett rá, de szavait kétség kívül neki címezte. – Annyira, hogy az már szinte fájt.
A zsebébe nyúlt, és elővette a pálcáját. A két kezébe fogta, és úgy meredt rá, mintha életében először látná. Helga érezte, hogy kicsordul egy könnycsepp a szeméből.
- Egészen fiatalkorom óta annak éltem, hogy egy szép napon majd megölöm őt. És most itt volt a lehetőség. És tudod mit tettem? – keserűen felnevetett. – Semmit! Az égvilágon semmit sem tehettem. Egy intés elég volt neki, hogy megragadjon engem, karok nélkül, erőlködés nélkül.
Keze megfeszült a pálcáján, ujjai végei elfehéredtek, olyan erővel szorította a vékony fadarabot.
- Úgy szívta ki belőlem, mint mérget a sebből. Olyan egyszerű, és olyan könnyed volt… - a fa ropogni kezdett a kezében. Vékony, füstszerű, fehér anyag fonta a közre az ujjait, ahogy a fa rostjai sorra megadták magukat. Aztán csak egy halk roppanás hangzott, és a pálca kettétört. - … mint a lélegzés. És tudod mit csinált közben? Nevetett.
- Malazár… - suttogta Helga. Oda akart menni hozzá, magához akarta ölelni, de ahogy megmozdult, a férfi felkiáltott.
- Maradj ott! – Aztán végre felé fordult, s a lánynak elszorult a szíve, ahogy meglátta azt a mérhetetlen dühöt, és elkeseredést, mely eltorzította az arcát. Tagjaiban feszültség remegett, s szemében könnyek égtek: őszinte, kemény, igazi férfikönnyek.
- Mondd, mi vagyok most? Ki vagyok én most már? – rivallt a lányra.
- Nem a varázserőd tett önmagaddá!
- De a hiánya mégis megcsonkít! Bár a lábamat, vagy a karomat vitte volna el! Bár magát az életemet vette volna!
- Ne mondd ezt! – zokogta Helga.
- De igen, kimondom! Semmivé lettem, Helga, egy pillanat alatt! Hogy nézhetnék ezután a szemedbe?
- Malazár, ez nem változtat semmin.
- De igen. Mert én sem állhatom már a saját tekintetemet.
Ismét sziszegni kezdett, és a kiskígyó válaszolt neki. Aztán megsimogatta a csöppnyi fejét, aztán a kígyó elfordult, s végül pedig beleveszett az árnyékokba. Malazár felállt.
- Úgy gondolom, Kent bárójának kisebbik fia remekül helyettesít majd. Ő volt a legjobb tanítványom. Majd küldjétek utánam a holmimat.
- Micsoda? – rebegte Helga. – Nem mehetsz el!
- Képtelen vagyok becsületben tovább maradni. Elmegyek, mert képtelen vagyok téged becsületben szeretni.
- Ezt nem teheted.
- Nincs más választásom.
Lassú, visszhangzó léptekkel indult el kifelé. Ahogy Helga mellé ért, megállt, és felemelte a kezét, hogy megérintse őt. Azonban, még mielőtt hozzáérhetett volna, arca elgyengül, és leeresztette a kezét. Helga bőre szinte égett az érintés hiánytól. Szeretett volna megmozdulni, szerette volna megérinteni, megcsókolni, a maradásáért könyörögni, de egyszerűen képtelen volt rá.
Aztán a pillanat elmúlt. Malazár nesztelenül siklott el mellette, s ő még hallotta maga mögött a lépéseit, ahogy elhalkulnak, majd elhalnak. Végleg maga maradt.
Képtelen volt megmozdulni. A fájdalom a szívébe mart, és nem eresztette, görcsben tartotta, mint egy átok. Aztán órákkal, vagy percekkel később mégis felállt a földről. Az oldalsó, függönyös szobához sétált, majd belépett, és egyenesen a látóüveg elé állt. Tükörképe sápadt volt, elgyötört és fáradt. Már egy könnycseppje sem maradt. Farkasszemet nézett magával, és ezúttal nem fordult el.
- Most már készen állok – suttogta önmagának. – Mutasd, amit látnom kell!




Ősz

Malazár távozását senki sem látta. Egyedül, éjsötét lovasként hagyta el a birtokot, s jó ideig senki sem hallott róla. S épp ez a titokzatosság adott helyet a számtalan találgatásnak, melyek azt próbálták kideríteni, mi késztethette a rettegett varázslót a távozásra. Rebesgették, hogy megijedt Cleenától, hogy súlyos sérülést szerzett, de a legnépszerűbb mégis az a pletyka volt, mely szerint egy, Godrikkal való, régi konfliktusa késztette végül távozásra. Senki sem igyekezett megmagyarázni, vagy kijavítani a pletykákat, sőt, Godrik még talán tett is róla, hogy a találgatások igazságként éljenek a diákokban. Helga mélyen hálás volt ezért neki. Így legalább Malazár jó hírén nem esett csorba.
Helgát mindenkinél jobban szorongatta a veszteség fájdalma. Az első pár nap szinte kibírhatatlannak tetszett számára, ám hamar rájött, hogy még ezek voltak a legkellemesebbek. A lány ugyanis álmodni kezdett. Minden éjjel újabb és újabb képek jelentek meg neki a múltjából, s minden éjjel sikollyal riadt fel álmából. Arca elszürkült, elvékonyodott, tartása megereszkedett, s egész lénye megkeseredett.
Szerencsére senki sem faggatta. Mindenki úgy vélte, szomorúságának Malazár távolléte a magyarázata, s tapintatos távolságot tartva tőle, még a nevét sem említették előtte. Nem gondolták volna, hogy a sok sötétség közepette, mely nappalát és éjszakáját is kísértette, igazi felüdülés lett volna számára, ha kivételesen boldog időket elevenítettek volna fel előtte.
Persze, a többieknek is meg volt a maguk dolga. Hedvig minden figyelmét Helénára fordította, s gondos ápolásának és szeretetének hála, a csöpp kislány napról napra erősödött. Hedvig boldog volt az anyaszerepben, s örömét csak fokozták azok a levelek, amit hetente-kéthetente érkeztek Edmundtól, gyerekkori szerelmétől, aki biztosította, hogy kerüli a bajt, és hamarosan újra látják egymást.
Godrik ellenben egyre gondterheltebb lett. Sosem látott jövendőbelijétől egyre másra érkeztek a levelek, melyek továbbra is ugyan olyan fejtörést okoztak neki, mint először.
- Ennyi! – sóhajtotta aztán egyszer, míg Helgával járta a gyümölcsfák sorát. – Eldöntöttem. Biztos, hogy nem fogom elvenni. Apám talán saját kezűleg öl meg miatta, de egyszerűen képtelen lennék rá.
- Tégy, ahogy jónak látsz – felelte Helga meglehetősen szórakozottan.
- Bár ha jobban belegondolok, apám a gondok forrása. Talán vele kéne végeznem – mondta ravaszul, s ahogy sejtette a lánynak arcizma se rebbent a súlyos szavakra.
- Biztosan igazad van – mondta.
Godrik megtorpan, és a karjánál fogva megállította a lányt is.
- Figyelsz te rám egyáltalán?
- Igen, persze… Ne haragudj – felelte a lány, és megdörzsölte a szemét. – Mit is mondtál?
- Remélem, tudod, hogy szörnyen festesz – mondta Godrik fejcsóválva. – Néha aludnod is kellene. Meg rendesen enni. Tudom, hogy hiányzik Mal, de ez igazán nem ok arra, hogy így elhagyd magad.
- Bár csupán erről lenne szó – hajtotta le a fejét. – De ez még a legkevesebb. Én… Godrik, én emlékszem.
- Tessék?
- Emlékszem arra, ami évekkel ezelőtt történt. Még előttetek. És amit tudok… az félek, hogy felemészt.
Godrik vigasztalóan a kezei közé fogta Helgáét.
- Tudok valamiben segíteni?
- El kellene mondanom neked mindent. De képtelen vagyok rá – vallotta be. – Tudom, hogy így volna helyes, de még a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom.
- Nem kell mondanod semmit, amíg nem állsz rá készen – nyugtatta meg Godrik.
Helga igyekezett hálás mosollyal felnézni rá. Lassan tovább indultak, de egy kicsit sem lett könnyebb a lelke. Biztos volt benne, hogy a hallgatása is ugyan úgy rágja majd a lelkét, mintha most azonnal elmondott volna mindent. Godrik, aki pontosan látta rajta a kétségeit, csupán egy dolgot tudott tenni: elterelni a figyelmét.
- De ha elutasítom azt a lányt – gondolkodott hangosan –, vajon visszakéri a süveget? Nagyon úgy néz ki, hogy bajban lennénk anélkül az ájtatos, kis rohadék nélkül.

*
Helga számára az idő teljesen megszűnt. Egybemosódott, és folyóssá vált, mintha az egész világ egy véget nem érő, őszi délutánná változott volna. Igazából semminek sem volt valós tapintása, vagy illata, csak a lassan bomló, színes avarnak, ami elhomályosított benne minden mást. Néha felriadt, és rácsodálkozott a vörösre érett, lédús eperszemekre, vagy a puhán, hangtalan hulló hóesésre, de igazán semmi sem ébreszthette fel őt. Máskor azon kapta magát, hogy az éjszaka közepén, a folyosókon bolyong, vagy a fényes holdkorongot bámulja, így próbálva menekülni az álmai elől, de aztán ezek a pillanatok is egybemosódtak és eltűntek a többi között.
Egy dolog ébreszthette fel tartósan: Cleena neve. Minden beszélgetés, amely róla szól, minden portya, ami utána indult, számíthatott a figyelmére. Ám bármennyire lelkesek, bármennyire kitartóak voltak, Cleenát csak akkor láthatták, ha ő is úgy akarta, és a nő nagyon sokáig kerülte őket. Nem látták, nem hallottak felőle, mintha elfelejtette volna őket. Végül aztán ez a nyugodt időszak is véget ért, méghozzá egy álmos, esős, szombat délután.
Helga épp az egyik emeleti folyosón bóklászott, mikor valaki lágyan megérintette a vállát.
- Vigyáznál pár percre Helénára? – kérdezte Cordelia, aki a kislány dadája volt, mikor Hedvignek épp dolga volt. – Egy pillanat és jövök.
- Persze – bólintott Helga, és a gyerekszobába sietett.
Heléna édesen, csendesen aludt, így nagyot sóhajtva leült az egyik székre, és kibámult az ablakon. Az ég borús volt és szürke, szinte érezni lehetett a benne felgyülemlett rengeteg víz súlyát, ahogy lassan keresztüllebegett a tájon. Helga lehunyta a szemét, és élvezte a nyugalmat.
Ám, mielőtt elszundíthatott volna, furcsa, sípoló hang ütötte meg a fülét. Rosszat sejtve felkelt, és kipillantott az ablakon, de az esőáztatta táj olyan volt, mint szokott. A sípolás egyre csak erősödött, így a folyosóra lépett, és az ottani ablakhoz sietett. Még időben pillantott ki ahhoz, hogy lássa, ahogy egy hatalmas szikladarab zuhan éppen felé, mely valahonnan a fák közül érkezhetett, és félreugorjon. A szikla becsapódott, és a kastély fala szilánkokra robbant, behintve az egész folyosót. Ezzel egy időben a régen hallott, kongás szerű hang is felhangzott, és egy pillanatra megsüketítette a lányt.
- Cleena! – köhögte, és a törmeléken át azonnal a lépcső felé indult, szinte teljesen elfelejtve a kislányt.
Már leért az alsóbb emeletre, mikor eljutott tudatáig a babasírás, és eszébe jutott felelőssége. Azonnal visszafordult, és a karjába kapta Helénát, s közben újabb fütyülés hasított a levegőbe, és hallhatták, ahogy valahol máshol a kastély falába csapódik valami. Helga lesuhant a lépcsőn, és szerencséjére itt össze is futott a halálra rémült Cordeliával.
- Zárkózzatok be valahova! – parancsolta neki, és a kezébe nyomta a kislányt, aztán késlekedés nélkül folytatta az útját lefelé.
Az előcsarnok teljesen üres volt, mi több, néma csend ült a kastélyon. A kongás elhalt, s több füttyszó sem hangzott fel. Helga a tölgyfaajtóhoz sietett, és kilesett a kastély elé, de ott is néma és mozdulatlan volt minden. Cleena már bejutott a kastélyba. Ehhez nem férhetett kétség. De hol lehetett?
Hirtelen kiáltás hallatszott a nagyteremből. Helga kivonta a pálcáját, és azonnal ott termett a csukott ajtó mögött. Egy pillanatig hallgatózott, de nem hallatszott újabb zaj, aztán, igyekezve kihasználni a meglepetés ereje, berúgta az ajtót, és előreszegezett pálcával berontott.
Nem tévedett. Cleena a terem közepén állt, s negédes mosollyal figyelte, ahogy beront. Helga egy pillanatig sem tétovázott, meglendítette pálcáját, és erős kötelekkel tekerte be a nő egész törzsét, hogy moccanni se tudjon. Cleena felkacagott.
- Ugyan-ugyan, kisfecske! Csak ennyi telik tőled?
- Helga, öld meg! – hallatszott Godrik kiáltása, és a lány döbbenten fordult meg.
Hedvig és Godrik a távolabbi falnál álltak, megdermedt tagokkal, iszonyúan dühösen. Mellettük a földön két diák feküdt, ernyedten, a semmibe meredő, üres tekintettel.
- Öld meg! –sürgette Godrik.
Helga habozott. Pálcáját továbbra is Cleenára szegezte, de képtelen volt kitalálni, hogy milyen varázslatot használhatna. A nő újra felkacagott.
- Ugye megmondtam! Megmondtam, hogy egy ujjal sem fog hozzám érni!
- Hallgass! – rivallt rá Helga.
- Helga, gyerünk!
Végül nem szórt ki egy átkot sem. Cleena kacagva megrázta tagjait, s a kötelek úgy hullottak le róla, ahogy az őszi falevelek. Helga öntudatlanul is a falig hátrált.
- Szegény leány!  - tódította. – Próbára tétetett a barátai előtt, és csúnyán elbukott. De hát mit is tehetne, ha köti őt a vér szentsége?!
Azzal, hosszú ujjával jelet rajzolt a levegőben, s Helga ereiben egyszerre felparázslott a vér. A lány felüvöltött, és a földre esett, s közben tudta, hogy erei fekete színnel átütnek bőrén, Cleena hívó jelére.
- Tudjátok – mondta Cleena nevetve –, ezt mindkét lányommal megcsináltam. Ezzel a bűbájjal magamhoz láncoltam őket egy életre, s ami a legjobb, nem árthatnak nekem. Vagyis, megtehetik, ha akarják, de minden bűbáj vagy átok, abban a pillanatban visszahullik az ő fejükre is. Ugye milyen jó!?
Végigsétált a termen, letérdelt a még mindig kínok közt fekvő Helga mellé, és lágyan elsimított egy tincset az arcából.
- Minden elmondtam nekik, kedvesem. Az összes kis titkodat kiteregettem előttük. Az összes szörnyű gyilkosságot, az összes vért, ami a kezedhez tapad – duruzsolta lágyan. – És azt is, hogy milyen jó szolgálatot tettél nekem most, a kémkedéssel.
- Nem! – nyögte Helga.
- De, bizony! – azzal felállt mellőle és többiekhez fordult. – Ideje is volt már nyílt lapokkal játszani, nem igaz? S, hogy hű maradjak ehhez, engedjétek meg, hogy nyíltan hadba hívjalak titeket! Két nap múlva visszatérek az enyéimmel, és porig rombolom ezt a puccos, kis kastélyt. Várjatok rám, kedveseim… vagy fussatok!
Cleena újra felkacagott, aztán a levegőbe vetette magát, és madárrá válva kivitorlázott a teremből. Helga fájdalma azonnal elmúlt, és Godrik és Hedvig is visszanyerte a szabadságát. Egyikük sem szólalt meg, csak meredtek Helgára.
- Hazudik! – nyögte a lány. – Én nem…
- Nem vagy a lánya? Nem öltél embereket az oldalán? – kérdezte Godrik visszafojtott indulattal. – Végig ismerted őt! Ismerted a módszereit, a terveit, mégsem szóltál egy szót sem!
- Nem árultalak el titeket – suttogta Helga és lesütötte a szemét.
De a vádak igazak voltak. Minden szó, amit Cleena mondott, kivéve azt, hogy Helga neki kémkedett volna. De ez a kis részlet annyi igazság között jelentéktelen volt, és a lány tudta, hogy nincs esélye. Godrik és Hedvig nem támadtak rá. Nem üvöltöttek vele, ahogyan azt várta. Csak meredtek rá, és a szemükben tükröződő hitetlen csalódottság látványába majd beleszakadt Helga szíve.
- Hadd magyarázzam meg! – kérte.
- Tűnj el innen! – sziszegte Godrik. – Azonnal!
- Godrik…
- Takarodj! – üvöltötte. Végre megtalálta a hangját, és szabadon eresztette dühét. A zsebébe nyúlt a pálcájáért, és elszórta az első átkot, ami az eszébe jutott.
Helga félreugrott a varázs elől, és ugyan azt tette, mint korábban az anyja. Madárrá változott, és amilyen gyorsan csak tudott, elhagyta az épületet. Kiröppent a zuhogó esőbe, s tudta, ha nem viharfecskeként hasítaná az eget, szörnyű zokogásban törne ki. Átrepült a birtok határán, aztán leereszkedett, és emberként a zöldre zuhant.
Várta a könnyeket, de azok nem jöttek. Elkeseredettnek és magányosnak kellett volna éreznie magát, de ehelyett, furcsán megkönnyebbült. Immár nem nyomta a titok terhe a lelkét. Szomorú volt, de szabadnak és felszabadultnak érezte magát. Az ereje visszatért, a világ újra kiszínesedett körülötte. Mintha mély álomból kelt volna fel. Látta maga körül a fákat, a friss, üde zöld leveleket, a zöld terméseket, s a kibontakozni igyekvő nyár minden csodáját.
Feltápászkodott a földről. Hiába fordította ellene a barátait, hiába veszítette el az otthonát miatta, Cleena ezzel még nem győzött, ebben Helga biztos volt. Elszántan ökölbe szorította a kezét, és fölkacagott, ahogyan ő szokott. Még nem ért véget a tánc.
A levegőbe rúgta magát, és kitárta szárnyait. Az eltelt évek alatt, meg se fordult a fejében, hogy mennyire hiányzott neki a repülés, a szél illata, és ahogy elfütyül a füle mellett. Addig repült, míg a magasból észre nem vette a hatalmas kőtömbökből épített áldozókört. Az ősi építmény már akkor is anyja és csapata találkozóhelye volt, mikor még ő is közéjük tartozott. Ahogyan azt remélte, a pár tucat ember most is ott volt vele.
Megtett egy kört a kőtömbök körül, hogy biztosan észrevegyék, aztán leereszkedett, és az anyja elé lépett.
- Jaj, kicsikém! – duruzsolta Cleena anyai szeretettel. – Tudtam, hogy visszatérsz közénk!
- Visszatérek? – kacagott Helga. – Ó, csak nem hitted azt, hogy ennyi elég, hogy visszatérjek?
- Jaj, kisfecském. Hisz a barátaid gyűlölnek – duruzsolta Cleena. – Hiába tettél értük meg annyi sok szívességet, mégis elkergettek. Nincs már másod, csak én! Mi másért jöttél volna most ide?
- Csak tisztáznék valamit – vont vállat Helga tovább mosolyogva. – Ellenem fordíthatod az egész világot. Megölhetsz mindenkit, akit szeretek. Évekig kínozhatsz, ha akarsz. Akkor sem térek vissza hozzád. Ha ez nem tetszik, zárj újra egy tölgyfába, ahogyan húsz éve. De, mint ahogy akkor sem, most sem állok melléd. Az utolsó leheletemmel is ellened küzdök majd.
Cleena odasétált hozzá, és kedveskedve megcirógatta az arcát.
- Ha így állunk, kedvesem – mondta –, készülj a lehető legfájdalmasabb halálra.
- Úgy lesz – bólintott.
A nő felkacagott, s több tucat hang csatlakozott hozzá. Aztán egyetlen intésére nem csak ő, de követői is madárrá váltak, aztán a levegőbe libbentek. Megtettek néhány kört a lány feje felett, aztán károgva-vijjogva elsuhantak az óceán felé.
Helga követte őket a tekintetükkel, majd mikor eltűntek a szeme elől, az egyik kőtömbhöz rohant, és háromszor hozzákoppantotta a pálcáját. Ennek nyomán kisebb mélyedés keletkezett benne, s ennek mélyén a lány megtalálta azt, amiért jött: rengeteg ősinek tetsző, megsárgult, szakadozott tekercset, melyek mindegyike ezeréves varázslatokat őrzött. Gyorsan a résbe nyúlt, és kiválasztott párat, melyeket magával akart vinni.
- Helga – hallott ekkor egy hangot maga mögött.
A lány megpördül, és előreszegezte pálcáját. Rettenetes látványban volt része. Egy nő állt előtte, de arca és teste olyannyira eltorzult, hogy alig lehetett ráismerni.
- Goneril? – kérdezte bizonytalanul.
- Én vagyok.
 - Mi történt veled?
- Ja, ez? – nézett végig magán. – Túl sokáig voltam tengeri lúd. Nem engedett visszaváltozni.
A nő arca furcsán nyújtott volt, orra lapos és széles, teste tömzsivé vált, lábai összementek, haja helyén mintha tollak nőttek volna, ujjai pedig hosszú karmokban végződtek. Mintha megállt volna valahol az átváltozási folyamat közepén.
- Ez szörnyű – mondta Helga.
- Á, nem olyan rossz – legyintett. – Csak meg kell szokni. De Helga, komolyan gondoltad, amit mondtál? Tényleg szembe akarsz szállni vele?
- Igen. Tudod, mit tervez ellenünk?
- Aha.
Goneril lassú mozdulattal a zsebébe nyúlt, és egy tarot lapot vett elő, majd megmutatta a lánynak. A Typhon volt az. A lap, a lehető legszörnyűbb jóslat volt a pakliból. A krokodilfejű lény sötét erőket, veszélyt és fájdalmat jelentett annak, aki kihúzta a pakliból. Helga összeráncolta a szemöldökét.
- Köszi, de ezt már tudom – mondta.
Goneril felszisszent, és megcsóválta a fejét.
- Téged se az eszedért vettek be abba az iskolába, igaz?
- De miért… Merlinre, csak nem akarja megidézni magát a Typhont?
A nővére bólintott.
- Beláthatod, hogy nincs esélyetek.
- Esély az mindig van. De hogy lehet ilyen felelőtlen? Ez a lény az egész szigetet elpusztíthatja, nem csak minket!
- De hát, olyan már nincs, hogy ti – gondolkodott el Goneril. – Szálegyedül vagy az anyánk hatalma ellen. Felfogod, hogy milyen vékony jégen táncolsz? Nem juthatsz messzire.
Helga levegőt vett, hogy válaszoljon, de a torkán akadt a szó.
- Vékony jég… Goneril zseni vagy!
- Tessék?
Helga nem felelt. A zsebébe gyömöszölte a tekercseket, aztán a levegőbe rúgta magát, és a viharfecske szárnyain belevetette magát a messzeségbe.

*

Malazár kastélya mocsaras, erdős vidékre épült. A vár illett a környezethez: sötét volt, és minden falat moha borított, belül pedig szinte kongott az ürességtől. Csak annyi ember tartózkodott ott, amennyi nélkülözhetetlen volt, így a termek nagy része sivár és lelketlen volt, s aki végigment a kastélyon úgy érezhette, mintha teljesen egyedül lenne.
Helga berepült az udvarba, és csak a kapu előtt változott vissza emberré. Kopogtatás nélkül benyitott, és örömében, hogy újra láthatja a szerelmét, hangosan elkiáltotta magát:
- Malazár!
Nem érkezett válasz. Aztán kisvártatva sietős léptek hangzottak fel, és egy gőgös ábrázatú, haragos nő tűnt fel az egyik oldalajtónál.
- Ki maga? – kérdezte.
- Én… Malazár egyik barátja vagyok. Megmondaná, hogy hol találom őt?
- A férjem nemrég hagyta el a birtokot. Nem tudom, mikor jön vissza.
A férjem. Helgát egy pofon erejével érte a szó. Nagy levegőt vett, összeszorította az álkapcsát, és minden erejével azon volt, hogy elfojtsa feltörő indulatait.
- Igazából, egy tárgyat keresek. Valamit, amit ő talált ki. Egy látóüveget.
A nő végigmérte Helgát, aztán arcán nem törődő kifejezéssel vállat vont.
- A vackait a pincében tartja. Keresse meg, ha akarja.
Azzal megfordult, és elsietett abba az irányba, ahonnan jött. Helgának nem kerülhette el a figyelmét, hogy fodrozódó, bő ruhájának esése milyen éles ívben törik meg a nő hasánál, s a szíve fájdalmasan összefacsarodott.
Azonban nem volt ideje ezzel foglalkozni. Besietett arra a folyosóra, ahol a pincét sejtette, s végül, egy fél óra bolyongás után meg is találta, amit keresett. A tágas, függönyökkel díszítette szoba pont olyan rendetlen volt, mint Roxfort béli mása, s a látóüveg itt is a falon lógott. Helga habozás nélkül elé sietett, és a Malazártól ellesett mozdulattal elhúzta előtte a kezét.
- Mutasd a távoli Roxfortot! – kérte.
A látóüveg felszíne fodrozódni kezdett, majd ahogy kisimult, ismét feltűnt mögötte ugyan az a rendetlen szoba, ami korábban.
- Hé – kiáltotta Helga. – Van ott valaki?
Nem érkezett válasz. A lány óvatosan az üveghez érintette a pálcáját, és elsuttogta a leggyengébb varázsigét, amit ismert. Ahogy remélte, a bűbáj áthatolt a lapon, ám, talán pont emiatt, felerősödött a hatása is. A szoba felfénylett, és óriási robbanás rázta meg, minek hatására jó néhány pergamen kapott lángra.
A szoba ajtaja pár pillanat múlva felcsapódott, és egy idős, és rettentően mérges asszony jelent meg.
- Merlinre, mi folyik itt? – dünnyögte, miközben intett a pálcájával, minek nyomán a lángok azonnal kihunytak.
- Asszonyom! – kiáltotta Helga.
Az alak megdermedt a mozdulat közben, és riadtan pillantott körül, aztán ahogy észrevette a lányt, aki a kör alakú tükörből beszélt hozzá, őszintén elképedt.
- Merlinre! Hát maga meg kicsoda, és hogy kerül ide? – kérdezte.
- Egy látóüveget használok, asszonyom. Meg tudná mondani, hol vagyunk?
- Természetesen, a Roxfortban.
- Remek! Mennyiben ismeri ön az iskolának a múltját?
- Mint jelenlegi igazgatónő, úgy vélem, meglehetősen alaposan.
- Tudnom kell, hogy annak a csatának, melyet nem sokkal az alapítás után vívtak, mi lett a végkimenetele. Hogyan harcoltak a támadók ellen?
McGalagony összeráncolta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, de nincs tudomásom ilyen csatáról a múltból.
- Micsoda? – hökkent meg Helga. – Két-háromezer éves szanszkrit tekercsek vannak a zsebemben, maga pedig azt akarja mondani, hogy nincs tudomásuk arról, ami alig ezer évvel maguk előtt történt? Hogy lehet ez?
- Sajnálom, de a forrásaink meglehetősen hiányosak – felelte a nő, és kissé sértettnek tűnt.
Helga lehajtotta a fejét. Nagy szüksége lett volna egy olyan tervre, vagy gondolatra, amely mindenképp beválik, mert feltett szándéka volt visszamenni az iskolába. Ha konkrét tényekkel áll elő, Godrikék talán hallgatnak rá, így azonban elveszett a remény.
- Talán máshogy is tudok magának segíteni.
- Lehet – felelte Helga szórakozottan. – Végül is, azt tudjuk, hogy az iskola még áll. Eszerint sikerült megmentenünk. Mit tud az alapítókról?
- Természetesen mindegyiküket igen nagy becsületben tartjuk. A házak a mai napig az ő nevüket viselik. Az életükről azonban viszonylag kevés adat maradt fenn. Annyi bizonyos, hogy mindannyian magas kort értek meg, és életük végéig a mágusvilág fejlődéséért dolgoztak. Kivéve persze Mardekár Malazárt, aki már korábban elhagyta a kastélyt, róla meglepően kevés információ maradt fenn. Ön talán az egyik segítőjük?
- Igen, mondhatjuk úgy is. És az egyiptomi Typhonról hallott már?
- Az csak egy legenda.
Helga felsóhajtott.
- Azért köszönöm. Azt legalább megtudtam, hogy mindhárman életben maradnak. Ennyi is elég reményt ad.
- Hárman? Hiszen négyen vannak. Mardekár, Griffendél, Hollóhát és Hugrabug.
- Hugrabug? – kapta fel a fejét. – És ő is magas kort ér meg? És alapítóként tartják számon?
- Természetesen. A portréja, mely a kastélyban található, elég éltes korában ábrázolja őt.
Helga szíve teljesen átmelegedett, s arca azonnal felragyogott. Most már nem volt mitől tartania, mert tudta, hogy minden rendben lesz.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondta! – mondta hálával telve. – El sem tudja képzelni, mennyire segített már ezzel is! De most rohannom kell!
- Várjon, kérem! Úgy vélem, nekem is jogom van kérdéseket feltenni, ha már válaszoltam önnek.
- Igaza van, de most nagyon szorít az idő. Ígérem, hogy hamarosan újra felkeresem, és minden kérdésére válaszolok.
- Megtudhatom a nevét?
Helga sugárzóan elmosolyodott, és büszkeséggel telve felelt neki:
- Hugrabug Helga!
- Hogy kicsoda?
Helga nem várta meg az újabb kérdéseket. Elhúzta kezét a tükörlap előtt, s ahogy eltűnt a szoba, egy bűbájjal lekicsinyítette a látóüveget, és a zsebébe csúsztatta. Aztán rögtön madárrá változott, és amilyen gyorsan csak tudott, kiröppent az épületből, és meg sem állt a Roxfortig.

*
Amikor beröppent a tölgyfakapunk, és rögtön szembetalálta magát Hedviggel, mind a ketten alaposan megdöbbentek. Még mielőtt azonban Helga szóhoz jutott volna, Hedvig kétszer meglendítette a pálcáját, másodjára egyenesen Helgára célozva.
- Melis! Oppugno!
A pálcából egyszerre több tucat borz ugrott elő, és mintha idomították volna őket, azonnal rávetették magukat Helgára. A lány felsikoltott, ahogy az első állat a húsába mart és ledöntötték a lábáról, de közben a pálcája után kotorászott. Ám ahelyett, hogy a borzokat bűvölte volna el, egy alkalmas pillanatban Hedvig lába elé hajította, s onnantól igyekezett kézzel távol tartani őket magától.
- Finite! – sóhajtotta ezt látva Hedvig. – Mondd, mit akarsz itt?
A borzok, ahogy jöttek, úgy váltak köddé, s Helga fel-felszisszenve feltápászkodott.
- Pont a rohadt borzokat kellett rám engedned, mi? – morogta közben.
- Nem vagyok vicces kedvemben.
- Tudom. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőletek. Sajnálom, hogy eltitkoltam, hogy Cleena lánya vagyok. De azt őszintén állítom, hogy soha nem kémkedtem neki.
- Ez még nem ment fel. – Godrik a nagyterem irányából érkezett, és kétkedően méregette a lányt.
- Tudom. Nagyon sajnálom.
A zsebébe nyúlt, és előhúzta a tekercseket.
- Ajándékot hoztam nektek. Ezek azok a tekercsek, melyek leírják, hogyan működnek az anyám varázslatai, és hogyan tudtok védekezni ellene. Mindemellett, megtudtam azt is, hogyan készül ránk támadni.
- Mindezt egy éjszaka alatt? – vonta fel Godrik a szemöldökét. – Hogyan?
- A tekercseket loptam, a Typhonról a nővéremtől hallottam.
- Typhon?
 - Ősi, egyiptomi szörny. Krokodilfeje, víziló teste, patás lába van, köldökében kígyó tekergőzik, és egyszerre hím- és nőnemű. Olyan vastag a bőre, hogy lepattan róla minden bűbáj, s emiatt csak két módon lehet őt elpusztítani: végrehajtva egy bizonyos elbocsátó rítust, illetve megölve a gazdáját. A rítusról is van leírásom. Ugyanis, ezt a lényt akarja Cleena ránk szabadítani.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte Hedvig bizalmatlanul.
- Mert ez az otthonom. Valami olyan, amit magam választhattam, amiért magam dolgozhattam. Cleena valóban az anyám, és egész életemben arra tanított, hogy hogyan keltsek zavart, és hogyan öljek. És én jó sokáig követtem őt vakon. Aztán egyszerre csak felnyílt a szemem, és nemet mondtam neki. Akkor zárt be a tölgyfába, ahol csaknem húsz évet töltöttem. Azóta veletek vagyok, értetek küzdök. Az, hogy újra emlékszem minderre, nem fog megváltoztatni semmit. Mert saját akaratomból szálltam vele szembe, és ez független attól, hogy hisztek-e nekem, mellétek állhatok-e.
Godrik egy darabig hitetlenül meredt rá, aztán megrázta a fejét.
- Bármennyire szeretnék, nem tudok nem hinni neked – sóhajtotta. Arca teljesen tanácstalan volt, ahogyan Hedvigé is.
- Én se. De végső soron, azt hiszem, nem mi vagyunk azok, akiket meg kell győznöd. Hanem Malazár.
- Malazár? – Helga szíve nagyot dobbant. – De… mit keres ő itt?
- Az éjszaka érkezett. Elmondta, hogy őt is meglátogatta Cleena. Neki is mindent elmesélt.
- Hol van most?
- Fogalmunk sincs. Gondolom, te tudod, hol bujkálhat.
Helga bólintott.
- Azt hiszem, erre szükséged lesz – nyújtotta Hedvig a lány pálcáját.
- Nem. Anélkül kell mennem.

*

Jó néhány percet töltött mozdulatlanul a kígyós kapu előtt. A gyomra görcsösen összeszorult, a szíve elnehezedett, és egyszerűen képtelen volt megtenni az utolsó pár lépést. Tudta, hogyha belép, Malazár minden haragját rá fogja zúdítani, s azt is tudta, hogy meg is érdemli. Mégis, beszélni akart vele, hallani a hangját, és könyörögni a megbocsátásáért.
Lassan előre csúsztatta a lábát, és belökte az ajtót.
- Malazár – szólt be félve. – Engedd, hogy beszéljek veled, kérlek!
Nem érkezett válasz. Csupán halk, dallamos sziszegést, hallott, s az arra érkező vékonyka feleletet. Malazár minden bizonnyal a baziliszkusszal volt odabenn, s ennek egyetlen egy pillantása elég lett volna ahhoz, hogy megölje Helgát. A lány szorosan összezárta a szemét, és kitapogatva az ajtót, lassan óvatosan átlépte a küszöböt.
- Hogy mersz idejönni? – hallotta dühtől reszkető hangját. – Hogy mersz a szemem elé kerülni, azok után, hogy évekig hazudtál nekem? Hát, nincs benned tisztelet?
- Azért jöttem, hogy elmondjam neked az igazságot.
- Már ismerem az igazságot.
- Az anyám igazságát ismered, nem az enyémet.
Malazár dühösen felmorrant.
- Nem érdekel az igazságod.
- Én viszont el akarom mondani. És el is fogom, ha nem uszítod rám a kígyódat, vagy nem ölsz meg a saját kezeddel.
- Nem fogom veled beszennyezni a kezemet.
Helga érezte, hogy lezárt szemhéja alól könnyek csordulnak ki. Malazár minden egyes szava olyan volt, mintha kést forgatnának benne, mégis maradt, hogy elmondjon neki mindent. Reménykedni sem mert a megbocsátásában, mégis, úgy érezte, a férfinak tudnia kell az igazat.
- Több mint húsz évvel ezelőtt, még büszkén álltam mellette. Ő nevelt, ő tanított, s nekem csak az ő igazsága létezett. Aztán egy éjjel, egy nemes kastélyába küldött engem. A varázsló és a boszorkány túl közel került anyámhoz, ezért halniuk kellett. Halkan osontam be a hálószobájukba, és ahogy anyám parancsolta, kíméletlenül végeztem velük. Aztán a követező szobába indultam, ahol a kisebb gyerek lakott, ám ezt üresen találtam. Biztos voltam benne, hogy a pár pillanatig tartó dulakodás ébresztette fel őt, és a szobában volt valahol. Hamarosan neszt hallottam az egyik szekrényből, s oda is mentem hozzá, hogy bevégezzem a küldetésemet. A holdfény pont megvilágította a szekrényt, s én a két ajtólap között tisztán láttam, hogy egy riadt fiúcska egyenesen rám mered.
Helga minden egyes mondattal előrébb csúszott a padlón, és bár látni nem látta, érezte, hogy egyre közelebb kerül Malazárhoz.
- Nem tettem meg. Képtelen voltam rá. Engem, aki akkor annyi halálon volt túl, megrémített az, amit egy kisfiú szemében láttam. Még azon az éjszakán nyíltan szembeszálltam anyámmal, aki hamarosan meg is büntetett.
Szerette volna, ha a férfi megszólal. De a terem néma maradt, s csupán a növendék baziliszkusz tekergését lehetett hallani.
- Tudom, hogy te voltál az a kisfiú. Láttam azt is, hogy hogyan véded az öcsédet. Megérdemlem a bosszúdat a szüleidért. Nem fogok védekezni. De kérlek, hidd el, hogy mindaz, amit azóta tettem, őszinte volt és igaz.
Nem érkezett felelet. Helga nem bírta tovább, óvatosan fellesett, majd kinyitotta a szemét. Malazár pontosan előtte állt, és őt nézte. Szemében egymást érték az indulatok, és az érzelmek, s láthatóan nem sok választotta el a tettlegességtől. Helga felemelte a kezét, hogy megérintse őt, ám ekkor a kiskígyó, valahol az oldalánál felszisszent, és támadásba lendült. A lány ösztönösen a mozgás irányába fordult, s felkapta a kezét, de Malazár gyorsabb volt nála. Egyik kezével a lány szeméhez kapott, a másikkal egy hatalmas pofont adott a kígyónak. Helga megbillent, s ahogy Malazár a szemét szorította, a karjai közé esett.
- Miért nem tudlak gyűlölni? – fakadt ki. – Miért? Hogyan csinálod?
- Mert szeretsz engem, Malazár. Nem tudsz gyűlölni, mert nem azt a lányt szereted, aki megölte a szüleidet, hanem aki megmentett téged, és az öcsédet, s aki ezért évekig raboskodott. Azt a lányt, akinek fogalma sem volt róla, hogy milyen szörnyűségeket tett.
- Most már tudod.
- Nyomja is a lelkemet.
Malazár egy pillanatig még a karjaiban tartotta, s úgy tűnt, meg is csókolná a lányt, ám végül morrant egyet, és talpra billentette őt.
- Ne hidd, hogy megbocsátottam – morogta, de láthatóan tovaszállt a mérge. – De most van egy sokkal fontosabb dolgunk is. Cleena holnap támadni fog.
Helga bólintott, aztán kisiettek a Kamrából, hogy a nagyteremben csatlakozzanak Hedvighez és Godrikhoz. Mindketten a kapott tekercsek fölé hajoltak, és Hedvig fordítása nyomán igyekeztek kitalálni, hogyan használják őket.
- … az biztos, hogy ezt a kört meg kell húznunk a kastély köré – mondta Godrik. – Akkor Cleena hatalma semmis lesz idebenn. Ezt a szimbólumot pedig mindenki bőrére fel kell festeni.
- Egyetértek. Ha adsz egy órát, lefordítom ezt is – bökött egy másik tekercsre Hedvig, aztán az érkezőkre nézett. – Béke van?
- Átmenetileg – felelt Malazár.
- Akkor ezt visszaadom – emelte fel Helga pálcáját.
- Akkor… maradhatok? – kérdezte a lány félve.
- Én felőlem – vont vállat Godrik –, ha mindenképp meg akarsz halni.
- Egyikünk se fog meghalni. Ebben biztos vagyok.
Azzal beszámolt a látóüvegről, és a nőről. Hedvig és Malazár érdeklődve hallgatta a tapasztalatait, de Godrik csak a fejét csóvált.
- Az a nő a tükörben azt mondhatott, amit akart.
- Mi oka lett volna hazudni?
- Mi oka lett volna igazat mondani?
- Nem mindegy? – szólt közbe Malazár. – Holnap úgyis minden kiderül.
Ebben igaza volt. A másnapi ütközet Damoklész kardjaként lebegett a fejük felett. Szerencsére az előkészületek meglepően gyorsan haladtak. Az idősebb diákok az első szóra visszautaztak, hogy segítsenek, Godrik apja is küldött mágusokat, illetve legnagyobb meglepetésére a menyasszonya is. Még a baziliszkuszt is szolgálatba állították, és meghagyták mindenkinek, hogy bokamagasságba sose pillantsanak. Meghúzták a birtok köré azt a kört, ami Cleena hatalmát mérsékelheti, illetve felrajzoltak egy másik, rituálékhoz használandó kört is, mellyel a Typhont tervezték elbocsátani.
A csata előtti éjszaka feszült csenddel volt tele. Mindenki a szobájában volt, de senki sem tudott aludni. Az emberek csak forgolódtak, s igyekeztek nem elképzelni, hogy mi vár rájuk másnap. Aztán felvirradt a reggel, és a kastély felbolydult. Mindenki pontosan tudta, hogy hol van a helye, mit kell tennie, s most először olyan fegyelem és rendezettség mutatkozott meg az iskolában, mint még soha.
Helga az egyik folyosón kapta el Malazár karját. Arcán furcsa kifejezés ült, sápadt volt, és a keze reszketett. Talán az idegesség volt rá ilyen hatással.
 - Malazár, meg kell nekem ígérned valamit – mondta egyszerre kérve és parancsolva. – Bármi történjék is, nem jössz le nekünk segíteni, hanem a toronyban maradsz Hedviggel!
- Tisztában vagyok vele, hogy így lett megbeszélve – felelte a férfi kissé bosszúsan. Tudta, hogy varázserő híján nem vennék hasznát odalenn, mégis méltóságon alulinak érezte, hogy fedezékben kell maradnia.
- Nem érted! – rázta meg a fejét a lány. – Ha az ég leszakad, és a földi pokol tombol odakint, akkor sem jössz le, hogy segíts nekünk! Ígérd meg!
Volt a lány hangjában valami, amit nem lehetett megmagyarázni. Több volt ez, mint egyszerű féltés.
- Rendben van – morrant Malazár, aztán sértett büszkeséggel hátat fordított, és elsietett a torony felé.
Helga az első sorban akart harcolni. Senki sem tiltakozott, sőt, még Godrik régi koboldkardját és megkapta. Miután elfoglalta a helyét feszülten és eltökélten meredt a messzeségbe; Godrik pillantása viszont kihívó és magabiztos volt, s akkor sem sötétült el, mikor a távolba dobok hangja hangzott fel, és Cleena megkezdte a támadást.
Követői siserahadként lepték el a birtokot, és csúnya kárörömmel csaptak össze a védőkkel. Támadásuk tessék-lássék módon folyt, s mindnyájan eltűntek, ahogy a Typhon megjelent. A lény hatalmas volt, és szörnyen erős. Egy csapás elég volt számára, hogy végezzen egy emberrel, s bőre oly vastag volt, szinte meg sem érezte a kardvágásokat. Lángokat és vastag füstöt bocsátott maga köré, s teljesen elnyelte a körülötte levőket.
Malazár idegességében fel alá járkált a toronyban. Tudta, hogy míg Godrik Cleenát támadja, és igyekszik elterelni a figyelmét, Helga a Typhont tereli az idéző körbe, ám ahogy a füst eltakarta előle a csatát, úgy hágott feszültsége is a magasba. Szó nélkül adogatta a bájitalos fiolákat, melyeket Helga a levegőbe dobva az ellenséges sereg fölé irányított, és ott felrobbantott, de egy idő után nem bírta tovább.
- Lemegyek – közölte.
- Itt kell maradnod! Varázserő nélkül nincs esélyed odalenn!
- A Typhon ellen a kard használ nem a varázserő. Lemegyek és segítek nekik!
- Ne!
De már késő volt. Malazár leszáguldott a lépcsőn, kitért néhány átok elől, és kirontott a tölgyfaajtón. A füst, bár itt is vastag volt, nem fedett el mindent. Malazár látta, hogy Helga társai egyre másra hullottak, s ő egy lépéssel sem került közelebb ahhoz, hogy a bestiát a körbe terelje, s látta azt is, ahogy Godrik térdre hull a kacagó Cleena előtt. Bízott a fiúban, tudta, hogy nincs párbaj, amit elvesztene, úgyhogy nehéz szívvel, de elfordult a tőlük, és Helgához sietett.
A lány elsápadt, ahogy meglátta.
- Malazár, menj vissza!
- Nem! Segíteni akarok. Az én kardom is ér annyit, mint a tiétek!
Helga válaszolni akart, de ekkor a lény lecsapott, és mindkettejüknek félre kellett ugrania. A csata nem állt meg, s a forgatagban elkerültek egymás mellől.
A lány minden cselt bevetett, amit csak az anyjától tanult, de a Typhon ellen minden hatástalannak bizonyult. Fél szemmel figyelte Godrikot, a másikat pedig Malazáron tartotta, s közben igyekezett kicselezni és terelgetni a lényt, hogy a megfelelő szavakat elmondva megszabaduljanak tőle. Ám hiába volt minden. Godrik egyre fáradt, s ők is egyre elkeseredettebbé váltak a küzdelemben.
Aztán minden szinte egyszerre történt. Godrik kezéből kihullott a kard és a pálca is, és ugyan akkor a Typhon hatalmas karmai közé ragadta Malazárt, és felemelte a földről. Cleena szavakat harsogott, a szél felerősödött, és megremegett a föld.
Nem maradt más választása. Helga hátat fordított a bestiának, és futásnak eredt az anyja felé, és a meglepetés erejét kihasználva keresztüldöfte kardjával. Cleenának torkán akadt a szó. A szél elhalt, a Typhon pedig fájdalmas ordítást hallatva köddé vált. Helga közben anyjával együtt térdre rogyott. Érezte az iszonyú fájdalmat, ahogy saját pengéje az ő húsát is felszakította, és a vére ugyan új folyni kezdett, mint az anyjáé. Hallotta, ahogy Malazár felordít, aztán érezte, ahogy megragadja a vállát, és az ölébe vonja.
- Mit tettél, Helga? – suttogta, és elkeseredetten igyekezett csillapítani a hasából folyó vért.
- Ami tennem kellett – felelte, és elmosolyodott.
- Nem! Valamit tenni fogunk! Nem halhatsz meg!
- De igen – mondta a lány és két tenyere közé vette az férfi arcát. – Elraboltam tőled a szüleidet, s ezzel megkeserítettem a gyerekkorodat. De most itt az alkalom, hogy mindezt jóvátegyem, kedvesem. Az életükért, föláldoztam az enyémet, s anyám bűnéért cserébe, most tiéd a varázserőm is.
- Micsoda? – kérdezte elhűlve. – Nem!
Azonban már nem tudta megakadályozni. Aranylóan fénylő, füstféle hagyta el a lány testét, és körülvonta Malazárt, majd egy pillanattal később eltűnt a testében. Helga felemelte a pálcáját, és az ujjai közé csúsztatta.
- Remélem, mindent jóvátettem. Szeretlek, Malazár! – suttogta, és csókot lehelt az ajkára.
Aztán egy pillanattal később, pontosan egy időben Cleena halálával, még egyszer levegő után kapott, aztán nem dobbant többé a szíve.



Tél

- Nem! – üvöltötte Malazár. Kétségbeesetten megrázta a lány vállát, de annak szeme már végérvényesen és üresen meredt az égre, s a csillogó napsütésre, mely úgy ragyogott, mintha csúfot akarna űzni a halálból.
- Malazár… – Hedvig futva érkezett a toronyból. Lerogyott a férfi mellé, megérintette Helga élettelen arcát, aztán keserű sírásra fakadt. Godrik mozdulatlanul állt mellettük, kezéből kihullott kardja és pálcája a földön feküdt mellette.
- Nem! – ismételte Malazár. – Ez nem történhet meg!
- Malazár…
- Nem!
A férfi óvatos mozdulattal a földre csúsztatta a lány testét, majd felpattan, és a kastélyba rohant. Elszaladt a döbbent védők mellett, felrohant a lépcsőkön, s berontott a lány szobájába. Ahogy gondolta, a látóüveg ott volt a falán. Gondolkodás nélkül odalépett, s elhúzta kezét a jeges felszín előtt.
- Mutasd őt!
A tükör felvillant, s Malazár a saját arca helyett, megpillanthatta a lányt. Láthatóan a csatára való készülődés közben érte őt, ahogy idegesen próbálgatja kardja fogását.
- Helga! – szólította meg.
A lány felkapta a fejét és mit sem sejtve elmosolyodott. Malazár úgy érezte, megszakad a szíve ebbe a mosolyba.
- Malazár? Mi az?
Nem felelt. Nézte őt a csodálatos szépségében, és minden egyes dobbanással darabokra hullt a szíve.
- Történt valami?
- Helga, tűnj el innen! – találta meg végül a szavakat. – Keress meg engem, fogj karon, és azonnal meneküljetek innen!
- Micsoda? Miért?
- Azért mert ha maradsz, akkor… - Malazár hangja elfúlt.
- Meghalok? Ugyan, hiszen az öregkori portrém…
- Ezer év alatt bárkivel összekeverhettek! El kell menned! Kérlek…
Malazár a tükör mellett a falnak támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Helga a látóüveg másik oldalán tükrözte a mozdulatát.
- Malazár, mondd el, mi történt, akkor majd ehhez mérten cselekszem. De nem futamodom meg. Ha az iskoláért kell meghalnom, ha ezért kell meghalnom, hogy a ti életeteket megmentsem, ezerszer is, gondolkodás nélkül megteszem.
Malazár ekkor megértette.
- Kértél engem… - nyögte. – Kértél, hogy ne menjek le, de nem hallgattam rád. Amikor Godrik elesett, őt kellett volna mentened. De nem hagyhattál ott, mert akkor én halok meg. Ezért áldoztad fel magad. Hogy mindkettőnket megments, és véget vess a csatának. Ó, én bolond!
- Akkor ezúttal még jobban foglak győzködni – vágta rá a lány. – Megesketlek, hogy itt maradsz, vagy ha kell, letetetem veled a Megszeghetetlen Esküt. Én nem adom fel, Malazár. Ha te a múltat már nem, én a jövőt meg tudom változtatni.
Bíztatóan rámosolygott, aztán sarkon fordult, és mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, kirohant a szobából. Egy tétova pillanatig feléledt benne a remény, hogy a lánynak igaza van, és varázsütésre minden megváltozik. Aztán kipillantott az ablakon a parkra, ahol minden ugyan úgy volt, ahogy percekkel korábban
- Helga! – kiáltott a lány után kétségbeesetten. – Helga!
Nem érkezett felelet. Nem volt már mit tenni. Malazár felüvöltött, és teljes erőből a tükörbe vágta az öklét. A vékony jégen repedésnyomok futottak végig, majd a látóüveg recsegve ropogva darabokra hullt és a földre potyogott. A következő pillanatban magát átkozva rogyott térdre a férfi, s újra és újra lepergett a szeme előtt a kép, ahogy Helga kirohan a szobából, majd az, ahogyan a földön fekve elszáll belőle az élet.


*


A tóparton temették el. Sírkövére egyedül választott neve került, a háza vezetését pedig Cordelia vette át. A lány szó nélkül fogadta el a tisztet, majd pálcájával a címerpajzsára koppintott, s annak sárga hátterére fekete sávokat varázsolt, a gyász jeleként. Később, a többi címert is lecserélték, s egy egész évig az egész kastélyban csak az ő pajzsa volt elhelyezve, néma tiszteletadásként.
Malazár gyakran felkereste a sírt. Leült mellé, és üres tekintettel bámulta a tó hullámain ringatózó, eltévedt tengeri ludat. A tanításhoz sosem nem tért vissza, noha erejét visszakapta. Godrik és Hedvig gyakran csatlakoztak hozzá, s osztoztak néma gyászában.
- Nekem kellene itt feküdnöm – szólalt Malazár. – Megőrjít ez a tudat. Minden éjjel az ő nevetését hallom a folyosókon, és a lépteit, ahogy elszalad mellettem. Ez már a vég.
- Nem – mondta Godrik elhűlve. – Én is hallom őt. Azt hittem, csupán képzelődöm.
- Én is hallottam már – tette hozzá Hedvig. A hármas elképedve meredt egymásra.
- Gondoljátok, hogy itt maradt, mint kísértet? – kérdezte Malazár reménykedve.
- Nem hiszem – mondta Hedvig. – Akkor látnánk is őt. Szerintem ez valami más.
- Mire gondolsz?
- Azt mondta neked, hogy te már nem változtathatsz a múltadon, de ő még megteheti a jövőjével. Szerintem sikerült neki.
- Már hogy sikerült volna? Hiszen nincs itt!
- Persze, hogy nincs itt. A saját jövőjében van. Itt ebben a kastélyban, csak nem velünk. Ezért halljuk néha a hangját.
- Hedvig, nem vagyok olyan hangulatban, hogy eltűrjem ezeket a vicceket! – mondta Malazár dühtől reszketve.
- Nem viccelek – felelte megnyugtató hangon. – Komolyan gondolom. Szerintem valami ilyesmit akart mondani Godrik menyasszonya is.
- Mi? – hökkent meg a nevezett.
- A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik – idézte. – Egyszerre csak egyféleképp élheted, meg a szerelmet. Te most gyászolsz, de Helga jövőjében felhőtlenül boldog vagy.
- Ezt a baromságot! – morrant Malazár.
- Érdekes – mondta Godrik, cinikusan mosolyogva. – Én eddig azt hittem, hogy az összetartozásról hadovál. De ez sokkal jobb!
- Akkor kérd meg a kisasszonyt, hogy legközelebb megoldókulcsot is mellékeljen – morogta Hedvig.
- Nem lesz legközelebb – rázta meg Godrik lemondóan a fejét. – Úgy döntöttem, hogy elveszem.
- Micsoda? – csodálkoztak rá mindketten.
- Nézzétek – sóhajtotta Godrik. – Apám nagyon beteg, haldoklik. Nem volt hozzám más kívánsága, csak az, hogy vegyem el ezt a lányt. Ebben a pillanatban bármit megtennék, hogy boldoggá tegyem.
- És Christopher?
- Ő itt marad az utódomként. Talán magammal vihetném apródként, de az… kegyetlen volna. Így lesz a legjobb.
- Godrik, emiatt ne aggódj – mondta Malazár. – Elrendezett házasságban nem szokás hűségesnek lenni. Csak légy kedves, éld az életed, és ha a lány esetleg várandós lesz, ne kérdezz rá, kié a gyerek.
A kérdő tekintetek ezúttal az ő arcára siklottak.
- Regan terhes – sóhajtotta.
- Ő… gratulálok! – mondta Hedvig, mire Malazár gúnyosan felkacagott.
- Ugyan már! Mire hazaértem már régen összeszűrte a levet öcsémmel, s miután kiderült, hogy már varázserőm sincs, még titkot sem csináltak belőle. Attól fogva nem volt szavam a háznál.
- Gyalázatos! – mondta Godrik. – Hívd ki párbajra!
Malazár keserűen elmosolyodott és Helga pálcájára pillantott, ami a lány halála óta folyton a kezében volt.
- Gondolod, hogy azt szeretné, ha erre használnám az erejét? Nem, hazamegyek, és elzavarom az öcsémet a háztól, a gyerekét pedig a sajátomként nevelem fel. Így tisztességes.
Így is történt. Malazár és Godrik még a tél beállta előtt elhagyták a kastélyt, annak vezetését pedig Hedvigre bízták. De ő sem maradt sokáig egyedül. Gyerekkori szerelme, Edmund, aki szerencsésen érkezett vissza a kereskedőhajóhoz, hamarosan hazatért, és azon nyomban össze is házasodtak. A kastélyba visszatért a nyugalom és a boldogság, de még hosszú éveken keresztül lehetett hallani Helga kacagását és lépteit a folyosón, bár látni sosem látták. Talán így akarta üzenni a fátylon túlról, az egymásra íródott, láthatatlan sorsok között, hogy volt választása, nem sodródott tehetetlenül az eseményekkel.
Ahogy az évek teltek, Cleena neve hamar megfakult, mítosszá, legendává vált ő is. Követői szétszéledtek, s nem mutatkoztak többé, kivéve egy, a tavon ringó eltévedt tengeri ludat. Aztán, egy csillagfényes éjszakán a madár a partra evezett, és ott emberi alakot öltött.
Goneril Helga sírjához lépett, és pálcájával lágyan megérintette azt. Varázslata nyomán halvány véset jelent meg a fejfán, mely egy magasan szárnyaló, távolodó viharfecske alakját öltötte fel. Goneril végigsimított rajta, és elmosolyodott.
- Jó utat, kisfecske!

VÉGE



Szavazás

Arra szeretnénk megkérni titeket, hogy a pontokhoz fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják, miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!

A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő, Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!

Minden kategóriában maximálisan 5 pont adhattok. 
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont


A szavazásról bővebben itt olvashatsz!
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket. 

Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát. 
Minerva McGalagony, Nyár, Otthonos, Oppugno, „A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.”(Grecsó Krisztián)
 Titkos kulcs: Vékony jég
Szereplőpáros: Mardekár Malazár – Hugrabug Helga


*Stílus:
*Kulcsok felhasználása: 4. csomag
- mellékszereplő:
- évszak:
- fogalom:
- varázsige:
- idézet:
- titkos kulcs:
*Cselekmény:
*Választott Szereplőpáros:
*Szubjektív vélemény:


14 megjegyzés:

  1. Szia!

    *Stílus: Nehéz megfogalmaznom, mit is érzek ezzel kapcsolatban. Az látszik, hogy sokat foglalkoztál a történettel, gondosan építetted fel, és nem utolsó sorban részlet gazdag volt, de ez nálam jelen esetben inkább hátrány, mint előny. Néha meg is akadtam az olvasásban, ahogy egymásra halmozódott a cselekmény (ezt majd lentebb kifejtem), és a leírásod is néhol döcögős volt. Olyan, nem is tudom… szenvedély nélküli, mint egy beszámoló. Elmesélted, mi történik, de nem sikerült úgy átadnod, hogy beleéljem magam. Száraz volt és tényszerű – számomra. 3 pont

    *Kulcsok felhasználása: 4. csomag

    - mellékszereplő: Elég csattanósra sikerült a karakter-felhasználás, ide nem is írnék semmit hosszabban, számomra teljesen rendben volt, nincsen különösebb észrevételem a kulcshoz. 5 pont

    - évszak: Alapjáraton nekem maga az ötlet tetszett, hogy a fejezetcímeknek az évszakokat használod, de így a kulcsod valahogy elveszett. Több helyen visszaköszönt a nyár, de hiába a leleményesség, ez most itt szerintem kár volt (az évszak-címadás). 3 pont

    - fogalom: Bevallom, vissza kellett keresnem, hogy mi volt a fogalmad, aztán magában a szövegben is célzottan rákerestem, mert nem szúrt szemet. Azt tartom, hogy ez a jó, ha a kulcs belesimul a történetbe ahelyett, hogy zavaróan kiugrana belőle, de nálad valahogy mégis olyan vérszegényre sikeredett. Mind a két felhasználása kvázi azonos volt, szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle, legalábbis abból, amit és ahogy írtál, én erre következtetek (van itt fantázia elég!). Nem fektettél rá kellő hangsúlyt, amit kicsit sajnálok. 2 pont

    - varázsige: Ezzel nem volt különösebb probléma, arra használtad, amire kellett, én elhittem, hogy a karakterek tudatosan ezzel a varázzsal éltek, és nem csak úgy a szájukba lett adva. 5 pont

    - idézet: Jaj… olyan szép ez az idézet, és ha nem szó szerint használja az ember, akkor is viszonylag egyszerű felhasználni, mert nagy igazságot mond, ráadásul érthető módon, így nagyon az olvasó szájába sem kell rágni (^^”). Itt viszont nem éreztem semmit, hiába tetted bele szó szerint, ráadásul kétszer is. És hiába a kapcsolódás... Valahogy csak úgy lebegett a levegőben, mert ott kellett lennie, de nem passzolt bele; meg is értem, Malazár miért baromságozta le. Vagy talán pont ez volt a célod vele? Mert akkor viszont jó volt a felhasználás. Kicsit gondban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy jól, vagy félresiklottan használtad-e fel :/2,5 pont

    - titkos kulcs: Fuh, amikor megláttam, mit kaptál, néztem egy nagyot, hogy vajon ezt hogyan sikerül majd beleszőnöd a történetedbe :D De azt kell, hogy mondjam, nagyon jól megoldottad, konkrétan és elvontan is szerepelt az írásban, és elég hangsúlyosan, amiért külön dicséret jár! 5 pont

    (folyt.)

    VálaszTörlés
  2. *Cselekmény: Tetszett a visszaemlékezésszerű történetvezetés, szeretem az efféle műfajt, amikor a jelenben bontakozik ki a múlt. Viszont néha csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik éppen, néha pedig tartanom kellett a kobakomat, hogy átrágjam magam bizonyos részeken. Ez egy komplett novella volt, annak minden szerkezeti egységével, amiért természetesen jár a dicséret, de azt kell mondjam, néha már-már csak a nevek tartottak a HP világban. Original történetnek is elmenne, egyedi volt, azt meg kell hagyni. Igazából minden kérdésre választ kaptam a végére, csak ismételni tudom magam, hogy látszik, sokat foglalkoztál vele és jól felépítetted, de amit az elején mondtam ennél a szempontnál, az sajnos lecsippentett egy pontocskát. 4 pont

    *Választott Szereplőpáros:Malazár és Helga – wow :D Egyrészt bátor választás, másfelől meg meglehetősen furcsa. Nekem ez a két házalapító mindig is olyan volt, mint a tűz meg a jég, egy vad és egy szelíd természetű ember, akiket soha, vagy csak nagyon ritkán sodor össze a szél. Mivel a könyvekben nem ecseteli részletesen az írónő a jellemeket, olyan téren könnyű dolgod volt, hogy úgy kezelhetted őket, mintha a saját karaktereid lennének. Kicsit talán ezért is éreztem úgy, hogy idegenek lennének nekem, pedig ismerem a nevüket, szerves részei a HP univerzumnak, és mégis… amolyan ismerős ismeretlenek voltak egész végig, akiket nem tudtam megszokni. Maga a karaktervezetés viszont szerintem jó volt, értettem, mit miért tesznek, jól felvezetted, csak valami hiányzott, amit a fenéért se tudnék most elmagyarázni :/ 4 pont

    *Szubjektív vélemény: Őszintén megmondom, nem tudom, hányadán állok a történeteddel. Voltak részek, amik kifejezetten tetszettek, és csak olvastam és olvastam, hogy fuh, vajon mi fog történni, másfelől viszont… Elég sok jelenettel voltam úgy, hogy azt éreztem, túlságosan el van nyújtva, vártam, mikor változik majd valami és lépnek tovább a szereplők, noha alapjáraton kalandból nem volt hiány. Összességében nekem kicsit felületes volt, túl sok mindent sűrítettél bele, és bár hosszú novella volt, amiben elvileg elfért volna ez a sok dolog, nekem mégis jobban tetszett volna egy megollózott verzió. Kicsit sok volt, és elnyújtott. De ez talán csak azért van, mert abszolút nem jönnek be az ilyen típusú történetek (bár megjegyzem, hogy egy tiszta fantasy alapú írást nagyon szívesen elolvasnék tőled). 2,5 pont

    Zajec (Merengőn is)

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Még sosem olvastam hasonló történetet, sok szempontból megleptél, de sajnos nem jó értelemben.

    Stílus: Sok helyesírási és nyelvhelyességi hiba volt benne, egy alapos bétázás jót tett volna a történetnek. Sokszor szinte költői, máskor egyenesen durva mondatokat írtál, és komoly kétségem van afelől, hogy a 10. században így beszéltek volna egymással az emberek -- ez az egész történet hitelességén sokat rontott. 2 pont

    Kulcsok felhasználása:

    - mellékszereplő: Számomra McGalagony megjelenése volt az a pont, ahol már képtelen voltam kicsit is komolyan venni az írásodat -- szinte szürreális, egy szedett-vedett fantasyba illő kép volt, ahogy az üvegen keresztül... Az még furcsábbá tette a jelenetet, hogy hiányzott belőle a csodálkozás és a gyanakvás: a varázsvilágban is van, ami szokatlan/semmi jót nem jelent. Tény, hogy beleírtad, és elég mellékes volt ahhoz, hogy mellékszereplő legyen, de én sokkal többet vártam volna ennél a kulcsnál. 2,5 pont

    - évszak: Tény, hogy a nyár többször is megjelent a történetedben, de semmi különösebb jelentősége vagy szerepe nem volt, nyári hangulat se jelent meg. Azt meg külön nem értem, hogy a Tavasz című fejezetben miért van nyár. Az évszakokat fejezetcímnek használni szerintem elég rossz döntés volt, így ugyanis ahelyett, hogy a nyarat, a kulcsodat használtad fel, egyszerűen belevettél minden évszakot, és ezáltal elveszett a nyár jelentősége. 2 pont

    - fogalom: Ez korrektül megvolt, és nem is keltett feltűnést, teljesen jól illeszkedett a szövegbe. 5 pont

    - varázsige: A borzos felhasználása tetszett, bár kissé paródiába hajlott a jelenet, a varázslat olyan formában szerepelt, ahogy kellett, és azt is csinálta, amit ismereteink szerint csinál, úgyhogy ez jó volt. Amikor azonban még fejlesztés alatt állt a varázslat, komolyan féltem, hogy mi lesz ebből -- jó ötlet, hogy a Roxfort alapítói kísérletezték ki ezt a varázslatot, de a történet szempontjából problémás, hogy nem derül ki, hogy a béna robbantásból végül hogy alakult ki a forma, amit a mai napig használnak a varázslók. 4 pont

    - idézet: Nagyon frontálisan, szinte durván használtad fel a kapott idézetet -- az ilyen sorok eredeti környezetükből kiragadva és egy teljesen más jellegű szövegbe illesztve félelmetesen nyálasak tudnak lenni, és nálad mindkét alkalommal ez történt (az elsőnél még tompította a dolgot, hogy Godrik lökött menyasszonya írta, a másodiknál azonban sajnos már komolyan gondolták...). Egyértelműen a szó szerinti felhasználást választottad, úgyhogy nem fogom számon kérni az átvittet, de lehet, hogy úgy könnyebb lett volna. 2,5 pont

    - titkos kulcs: A vékony jég nem volt éppen egyszerű, de te egész jól megoldottad, szinte belesimult a szövegbe. Azt ugyan nem értem, hogy a vékony jégről hogy jutott eszébe a látóüveg, de azt hiszem, jobb nekünk, ha nem kezdem itt az asszociációs kapcsolatokat firtatni. 5 pont

    VálaszTörlés
  4. Cselekmény: Hihetetlenül kusza volt a cselekmény, emiatt én nem is nagyon élveztem az olvasást. Az alapítók koráról elég keveset tudunk, így szinte szabad kezet kaptál, de végig úgy éreztem, hogy visszaéltél vele. Nekem sokáig az alapszituáció sem volt világos, csak néztem, hogy most akkor mi is van, és semmit sem értettem az egészből. Nem te vagy az első, akinek ezt írom, de kicsit olyan, mintha saját világot akartál volna teremteni, és abban felhasználni a HP bizonyos elemeit, nem pedig fordítva. Elég sokat akartál beletuszkolni ebbe a történetbe, aminek kapkodás lett a vége. Tele volt hiteltelen, számomra hihetetlen motívumokkal, eleinte csak olyasmik voltak, amiket nem tudtam hová tenni, később meg egyenesen zavartak.
    Az egyik a mugli kultúra sajátos jelenléte: Salamon temploma, Csipkerózsika -- elképzelhető, hogy a középkori varázslók még szorosabb kapcsolatban voltak ezekkel a dolgokkal, de akkor azt elég alaposan meg kellett volna indokolni. A másik a sok hajtűkanyar a történetben: végig fogalmam sem volt, hogy ki a búbánat lehet az a Henry, és miért ő szerepel Hollóháti helyett -- ez így nem figyelemfelkeltő és izgalmas, hanem zavaró volt. Amikor kiderült, hogy terhes, egy pillanatra azt hittem, hogy a szereplő valójában nő, csak nekem, olvasónak nem tűnt fel, hogy a neve ellenére nem férfi, aztán arra jutottam, hogy MPREG-et írtál, csak kicsit hirtelen, és csak azután jutottam el odáig az olvasásban, hogy ja, lány, csak jól titkolta. Ez eléggé olcsó húzás volt, és sokat rontott a történet élvezeti értékén.
    A terhesség kérdése is elég sajátosan volt kezelve: mivel semmit sem tudtunk meg a középkori varázslótársadalom normáiról azontúl, hogy a nőket inkább főzésre tartják (az, hogy a történet végén H benyögte, hogy ő szereti ezt, ezen vajmi keveset segít), én abból indulok ki, hogy a mugli társadalom normái szerint élnek. A leányanyaság pedig nem volt vicc akkoriban, ehhez képest úgy kezelték, hogy egye fene, jó lesz az. Elég hirtelen volt a váltás a reálisabb kép (fél, meg akar szabadulni a magzattól), és az idilli, "terhes nőt szétveti a boldogság" jelenet között. Jó lett volna megtudni, hogy a koraszülött gyerek miért, milyen varázslatoktól maradt életben, mert ez így nekem egy újabb homályos folt.
    A gonosz megjelenése jó volt, ügyesen játszottál a családi viszonyokkal, az azonban nem derült ki, hogy miért is nem tudnak a kor legjobb varázslói elbánni ezzel a nővel. Erős Anita Blake érzésem volt, nem tudom, szándékos-e, de engem zavart, hogy újra és újra az a történet ugrott be.
    Sok olyan varázslat és jelenség volt, pl. pillék, látóüveg, az ősi dolgok, idézés, varázserő elvesztése és visszanyerése, amit nem támasztottál alá, így a levegőben lógott.
    2 pont

    VálaszTörlés

  5. Választott Szereplőpáros: Elég nagy bajban vagyok ezzel. Ez a történet nem igazán Mardekárról és Hugrabugról szólt, sokkal inkább arról, hogy hogyan is alapították az iskolát, és hogyan győzték le a gonoszt. Oké, volt benne ilyen szál, de csak mellékvonalon, egy szerelem-központú kihívásnál én ennél jóval többet vártam. Ez a kihívás a stratégiai vágásoké, szerintem ez zsinórban az ötödik történet, ahol nagyon nagyvonalúan túllépett a szerző az erotikus jeleneten -- nem azért nyafogok, mert minden áron szexjeleneteket akarok olvasni, hanem mert ez az első írás, ahol úgy érzem, ha más nem, de legalább egy szép leírás kellett volna ahhoz, hogy a páros, illetve az ő szerelmük a kihíváshoz illően szerepeljen. A karaktereiken elég sokat változtattál, Malazárból egészen rendes srácot faragtál, amit nekem elég nehéz elhinni, nem volt túl meggyőző. Hugrabug pláne fura volt, én mindig is úgy képzeltem, hogy az alapítók egyenlőek voltak, az, hogy ő úgymond alulról jött, belőlem a történet idejére kiölt valamit, és nem érzem úgy, hogy kaptam volna cserébe bármit is. 2,5 pont

    Szubjektív vélemény: Az az igazság, hogy jelentős részben a fentiek miatt, de nem tetszett ez a történet. Átgondolatlannak, sőt a helyesírást figyelembe véve összecsapottnak éreztem, nem olvastatta magát, nem érdekelt, hogy élnek-e vagy halnak a szereplők, mivel jelentős részük hihetetlenül antipatikus volt, sőt a gonosz Mardekáról is elvetted a lényegét, és pont ő nem lehetett eléggé ellenszenves. 1,5 pont


    Remélem, nem bántottalak meg a véleményemmel.

    Sok sikert kívánok,
    Tigi

    VálaszTörlés
  6. Kedves író!

    *Stílus: Szépen fogalmazol és látni, hogy sokat foglalkoztál vele, de egy kicsit száraz volt. Nem éreztem át magát a történetet kivéve talán a végét. Voltak benne kisebb hibák, elírások. Azt hiszem ismerős az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Egy kis átdolgozással kitűnő történet lehet belőle. 3 pont

    *Kulcsok felhasználása: 4. csomag
    - mellékszereplő: Bevallom nagyon kíváncsi voltam, hogy miként kerül bele a történetbe főleg, hogy a fő szál a múltban játszódik, míg a mellékszereplő a jelenben van,de a megoldása fantasztikus lett. 5 pont

    - évszak: Nem nagyon éreztem jelentősnek ezt a kulcsot. Bár többször is meg volt említve, de nem éreztem át. Fejezetcímnek adni az évszakokat nem volt jó döntés, mert így még jobban elvész benne a nyár, mint kulcs. 3 pont

    - fogalom: Sajnálom, hogy nem sikerült ezt a kulcsot olyan mértékben felhasználnod amilyen mértékben lehetett volna. Meg kellett néznem, hogy mi is volt a kulcsod és meglepődtem, mert nem találtam meg benne. Talán Malazar kamrájában lehetett egy kicsit érezni az otthonosságot a maga rendetlenségével. 3 pont

    - varázsige: Semmi kivetni valót nem találok benne, szépen volt elhelyezve, hihető volt, jó helyen volt jó időben. Meggyőző volt számomra a használata. 5 pont

    - idézet: Itt bajban vagyok. Bár szerepelt benne szó szerint kétszer is, de elsőre nagyon nem értettem, főleg mert Godrik kapta a menyasszonyától és nem volt hozzá semmi más csak a süveg. A második felhasználása már érthetőbbé tette, oda jól illet és talán még az első felhasználását is megmagyarázza, de nekem ez egy kicsit fura volt így. 3 pont

    - titkos kulcs: Kíváncsi voltam, hogy miként fogod tudni beleszőni ezt a kulcsot a történetbe és lehet, hogy szemet szúrt nekem azonnal,de nem rossz értelemben. Ügyesen sikerült felhasználnod és szépen illeszkedik a történet fonalába. 5 pont

    VálaszTörlés
  7. folytatás...

    *Cselekmény: Tetszett a történet, érdekes volt a visszaemlékezős rész is. Megfogott benne, hogy Malazar ilyen módon vallja meg az érzéseit Helgának. Szép hosszú történet volt, de bizony elég tömény néhány helyen, a vége felé viszont már nem éreztem azt, hogy olyan elbeszélős, beszámolós lenne, több volt benne a cselekmény. Amit hiányoltam, hogy Helga mégis honnan tudta, hogy Henry valójában Hedvig és honnan tudott arról, hogy ki ő valójában. Ez sajnos nem derült ki a történetből. Hedvig rákérdez, Helga pedig közli, hogy elég rég rájött, de az nem derült ki, hogy miből jött rá. Az is érdekes, hogy ebben a korban nem veszik komolyan bűnnek azt, ha egy nő áldott állapotba kerül úgy, hogy nincs férjnél? Mert ők olyan természetességgel vették tudomásul, mintha az egész nem lenne nagydolog és nem is a középkorban élnének. 4 pont

    *Választott Szereplőpáros: Érdekes párost választottál. Úgy gondolom, hogy egy részről nem volt könnyű dolgod velük dolgozni, másrészről viszont azt, hogy ennél könnyebb nem is lehetne. Az alapítókról nem sok információnk van, és ami van, az is édes kevés ezért ügyesen lehet játszani a karakterekkel. 4 pont

    *Szubjektív vélemény: Alapjában véve tetszett a történeted, de gyakran éreztem száraznak, többször kellett félbehagynom, olyan volt, mint egy beszámoló, de voltak olyan részek is, amiknél viszont kíváncsian vártam a fejleményeket. Érdekes volt, hogy nem ők maguk építették fel a Roxforti kastélyt, hanem úgy kapták meg és nekik kellett felújítani. Az alapítók az eredeti történet szerint nagy tudású és nagyhatalmú varázslók voltak, ennek ellenére itt mégis úgy éreztem, hogy kicsit erősebbek egy középszerű varázslónál, de nincs akkora erejük, mint amekkorát tulajdonítanak nekik a távoli jövőben. De a legnagyobb bajom ezzel a történettel az, hogy túlságosan elrugaszkodott volt. Malazart túlságosan jónak állítottad be és így nagyon nem értem, hogy ezek után miért lett a Roxfort jövője olyan amilyen. 3,5 pont

    További jó munkát és sok ihletet kívánok.

    Joy ( zsűritag )

    VálaszTörlés
  8. Kedves Író!
    Először is, hadd köszönjem meg, hogy megírtad a történeted, és ezzel színesítetted a kihívást :))

    *Stílus:
    5 pont.
    Olvasmányos, szép nyelven írsz, minden tekintetben kidolgozottnak hatott a stílusod, bár a hosszúságával gondom van, de ezt majd bővebben a cselekménynél.

    *Kulcsok felhasználása:

    - mellékszereplő: 2 pont.
    Őszintén szólva: elsikkadt, ha nem kérdezi meg Helga a nevet, akkor bárki más is lehetett volna a tükör másik oldalán.

    - évszak: 2 pont
    Hol itt voltunk, hol ott, ez volt a másik rossz kulcsfelhasználás.

    - fogalom:
    2 pont
    Én nem találtam meg, csak harmadszorra.

    - varázsige:
    5 pont
    Keresnem kellett, de rendben volt.

    - idézet:
    5 pont
    Többször is felhasználtad, ha jól értem, akkor ez a különféle idősíkos megoldásod is egyféle átvitt értelmű felhasználás, tehát panaszom nem lehet rá.

    - titkos kulcs:
    5 pont
    Ez ügyes, kreatív megoldás volt és az idősíkok között is vékony az elválasztó vonal, igaz? :D

    *Cselekmény:
    - most ne fogsz szeretni, de 3 pont.
    Ez a fic eszelősen sok, hosszú és bonyolult, azt mondanám gyakorló íróként, hogy NEM kihívásra való. Én első olvasásra azt hittem, hogy csak ez a lépkés rész lesz, oszt annyival be is értem volna, nem bántam volna azt sem, hogy nem derül ki Helga múltja. Mert itt végül is a szerelmi szálnak kellett volna dominálnia, nem egy ilyen időutazós-új istennős- tudományos fantasztikus, több dimenziós cselekménynek, ami ráadásul mellékszálként megpendíti a társadalmi egyenlőtlenségeket, leányanyaságot, homoszexualitást, szülői kényszerből való házasodást… Érzékeled, hogy mennyire sok ez?
    Komplex amit írtál, ez tény és való, csak éppen ide sok. Egy idő után az olvasó nem is tudja, hogy melyik szálra figyeljen oda, Godrik szerelmi élete vagy Hedvig fiú-lány életmódja példának okáért teljességgel feleslegesen bonyolított mindent.
    A kevesebb sokszor több.

    *Választott Szereplőpáros:
    3 pont.
    Helga egy jólelkű, megtévedt leány, Malazár a tipikus aranyvérű arisztokrata; hozták a tőlük elvárt viselkedést, de még az elején, az emlékezős résznél sem értem, hogy végül is, miért szeretett Malazár bele Helgába? És ha már ott áll a lány a Titkok kamrájában vele, mitől olyan szégyenlős?


    *Szubjektív vélemény:
    4 pont.
    Kíváncsi leszek a nevedre, mert nagyon érdekes, egyedi írást adtál ki a kezed alól, de sajnos nekem ez sok volt, túl bonyolult, túl hosszadalmas, és legfőképpen a sok történés közepette épp a szerelmi rész tűnt a legkevesebbnek.

    Köszöntem, további Jó munkát, sok ihletet kívánok neked!
    Lover
    (zsűritag)

    VálaszTörlés
  9. Kedves Író!

    Stílus: 4pont
    Kiforrott stílusod van, viszont rengeteg hiba maradt a történetben, ezek nagyon zavaróak voltak, mindenképp nézesd majd át, mert az elírások, helytelenül írt párbeszédek nagyban rontják az olvasmány értékét.
    Kulcsok felhasználása:
    - mellékszereplő: 2 pont
    Bárki lehetett volna, a szereplődben nem volt semmi egyéni vonás, amiből egyből McGalagonyra asszociáltam volna.
    - évszak: 3 pont
    Elsikkadtak, kevés lett, viszont az meg tetszett, ahogy az évszakokat metafórikusan vezetted végig.
    - fogalom: 5 pont
    Szépen belesimult a történetbe, nem toltad az arcunkba, ezt jobban szeretem.
    - varázsige: 5 pont
    Komoly szerepe volt, megvolt a maga jelentősége, nekem kimondottan tetszett a felhasználása.
    - idézet: 5 pont
    Nekem tetszett, ahogy két, eltérő módon jelent meg.
    - titkos kulcs: 5 pont
    Itt vagyok maximálisan és tökéletesen elégedett. Egyszerűen tökéletes, nagyon szép megoldása volt ez a kulcsodnak, ügyes munka!
    Cselekmény: 3 pont
    Fantáziadús történet volt, ezzel nincs is gond, hiszen volt bőven cselekmény, az események pörögtek. Lehet, számomra ez volt a baj, túlságosan tömény volt az egész, feleslegesen túlbonyolított és elnyújtott.
    Választott szereplőpáros: 3 pont
    Számtalan lehetőség van bennük, hiszen minimális információval rendelkezünk róluk, mégsem tudtad megkedveltetni velem őket, olyan kis semmilyenek voltak. Helga önfeláldozása sem tudta közelebb hozni őt hozzám, valahogy nem hatott meg sem ez, sem az egész szerelmük, mert valahogy szárazon lett leírva a számomra az egész.
    Szubjektív vélemény: 2 pont
    Sajnálom, de nekem rémesen nehezemre esett átvergődni a történeten. Ez nem a te hibád, egyszerűen csak nem fogtak meg a szereplőid, és innentől kezdve írhatsz bármilyen jól, nem tudsz megnyerni magadnak, úgyhogy a hiba nem benned van.

    Köszönöm, hogy olvashattam.

    Passion (zsűritag)

    VálaszTörlés
  10. Szia :)

    *Stílus: 4
    Jó volt, nem feltétlenül csodálatosan és tökéletesen jó, de azért nagyon jó.
    *Kulcsok felhasználása: 4. csomag
    - mellékszereplő: 4
    Jó ötlet volt ez a látóüveggel meg minden, habár nem sok szerepe volt - vagyis volt, inkább csak nem szerepelt sokat.
    - évszak: 5
    Maga a kulcs nem kapott nagy szerepet, de az évszakokra való tagolás kifejezetten tetszett.
    - fogalom: 4
    Szépen belesimult, ahogy az egy hétköznapi szótól el is várható.
    - varázsige: 5
    Remek volt, az elején is és később is.
    - idézet: 5
    Tetszett a szó szerinti értelmezés, jó ötlet volt.
    - titkos kulcs: 5
    Ah, bámulatos, csodálatos, remek, igazán remek.
    *Cselekmény: 5
    Nagyon jó. Szépen felépített sztori, csodálatosan komplex, eleje, vége, kifejtés, minden a helyén volt. Komplett kis regény, szerelmi szállal, nagy tragédiákkal, csatával, átokkal, mindennel, ami csak kellhet :D
    *Választott Szereplőpáros: 5
    Fantasztikus. Az alapítóknak sosem szentelnek elég figyelmet, pedig nagyon jó karakterek tudnak lenni. Helga és Malazár pedig különösen szépen testesítik meg a hugrabugos-mardis kapcsolatokat, csodálatosan illenek egymáshoz meg minden.
    *Szubjektív vélemény: 5
    Nekem nagyon tetszett, jó történet volt, érdekes volt, nagyon jól felépített, tetszett az elején az emlékvallomás, szép volt hogy Helga igazából a banya lánya, minden nagyon csodálatos volt, igazán. :D

    Köszönet érte :D


    Sorrow (zsűritag)

    VálaszTörlés
  11. Kedves író!

    *Stílus: Sajnos rengeteg helyesírási hiba maradt a történetben, amik nagyon zavaróak voltak, illetve engem az is megakasztott, hogy annyira egyben volt a történet, Voltak tagolások, de lehetett volna még jobban is. Olyan érzésem volt a történet olvasása közben, mintha egy beszámolót olvastam volna. MInt amikor valaki csak mondja és mondja. 3 pont
    *Kulcsok felhasználása: 4. csomag
    - mellékszereplő: Nehéz egy olyan szereplőt beleilleszteni, aki ezer évvel később jelenik meg, de a tükör nagyon hatásos volt. Azonban nem nevezném mellékszereplőnek, ahhoz ettől több kell. 2,5 pont
    - évszak: Ez nem sikeredett olyanra, mint kellene. Nem éreztem elég hangsúlyosnak ahhoz, hogy ezt kulcsnak nevezhessem. 2,5 pon
    - fogalom: Teljesen belesimult a történetbe, olyannyira, hogy vissza kellett keresnem, hogy hol és mikor szerepelt. 2 pont
    - varázsige: Ezzel nem volt gond, igaz a második felett elsiklottam, de visszakeresve az is rendben volt. Az első kifejezetten tetszett. 5 pont
    - idézet: Egy ilyen történetben lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem szó szerint beleírod, mert nekem rontotta az élvezhetőséget, de a kritériumoknak megfelelt. 3,5 pont
    - titkos kulcs: Ezt ügyesen megoldottad. tetszett. :) 5 pont
    *Cselekmény: Nekem egy kicsit túl sok, túl tömör volt. Volt benne fantázia, ezt el kell ismernem, szépen felépítetted, és látszik, hogy sokat foglalkoztál vele, de nem nevezném kifejezetten szerelmes történetnek. A szerelem itt nekem olyan volt, mint egy mellékszál. 3,5 pont
    *Választott Szereplőpáros: Érdekes páros azt meg kell hagyni, akikről nem sokat lehet tudni. Nagyjából bármilyenek lehettek volna, és néha úgy éreztem, hogy elég kuszák. Voltak gondjaim Godrikkal, de mivel nem ő a párosod, azt nem emelném ki. 3,5 pont
    *Szubjektív vélemény: Összességében elvoltam vele. Kicsit sok volt, mint említettem, de ezek az emlékezős részek kifejezetten jók voltak. Vannak, amik rontották az olvasás élvezetét, függetlenül attól, hogy egy jól felépített történet, olyan, mintha nem foglalkoztál volna a lényegi részekkel eleget, és nem ártott volna még párszor átolvasnod, bétához küldened. 3 pont

    Sok sikert, és szép napot neked!

    Üdv: Zoisite (merengő)

    VálaszTörlés
  12. Kedves Író!

    *Stílus: 4 pont.
    Számos helyesírási hiba és elírás rontott az élvezhetőségen, de tetszett a stílusod, ami időnként ingadozott. Látszik, hogy sokat foglalkoztál vele. Sajnálom, hogy az átolvasásra már kevesebbet szántál.


    *Kulcsok felhasználása:

    - mellékszereplő: 3 pont.
    Tetszett, ahogy belecsempészted. Azt sajnálom csak, hogy a személyisége annyira elveszett.

    - évszak: 3 pont
    Minden fejezetnél kiemelted, hogy milyen évszak van, de így maga a kulcsod elveszett. Jobb lett volna, ha csak az adott évszakra koncentrálsz.

    - fogalom: 2 pont
    Ezzel is mellélőttél sajnos, pedig az írásodból ítélve, sokkal kreatívabban is felhasználhattad volna.

    - varázsige: 5 pont
    Itt nem találtam kivetnivalót. Tetszett a felhasználás, és erőltetettnek sem tűnt.


    - idézet: 5 pont
    Kétszer is beleírtad, és szerintem szépen belesimult a történetbe.

    - titkos kulcs: 5 pont
    Jó volt a felhasználása. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy valaki a múltba/jövőbe pillantson vele.

    *Cselekmény: 4 pont
    Egy szépen felépített novellát kaptunk, de nekem egy hangyányit hosszú volt. Illetve nem is azzal van a gond, hanem a tömörségével. Egy regényben sokkal jobban ki lehetne fejteni, és akkor egy szuper írás lehetne belőle.


    *Választott Szereplőpáros: 3 pont
    Sokan szeretik ezt a párost összerakni, amit magyarázhatunk azzal, hogy tökéletes ellentétei egymásnak. Mardekár hozta a formáját, és Helga személyisége sem tért el attól, amire vártam. A gondot az jelentette, hogy a szerelmi rész, ami a lényeg lett volna, háttérbe szorította minden más.



    *Szubjektív vélemény: 3 pont
    Voltak részek, amelyek tetszettek, de a tömörsége miatt sokszor elakadtam. Nem tudtam úgy élvezni, ahogy kellett volna.

    Köszönöm, hogy olvashattam a történetedet és sok sikert!

    Vicaa(meri)

    VálaszTörlés
  13. Kedves Zajec, Tigi Giti, Joy, Lover, Passion, Sorrow, Zoisite és Vicaa!

    Mindegyikőtöknek nagyon hálás vagyok, hogy időt és energiát fordítottatok arra, hogy elolvassátok a történetemet, és még véleményt is írtatok nekem! Rengeteg mindent tanulhattam a kritikáitokból, amiket igyekszem majd a jövőben hasznosítani, szóval nagyon köszönöm!

    Azonban, hadd mondjam el, hogy két ellenségem is volt írás közben. Az első természetesen én magam voltam. Már nevezéskor is számítottam némi nehézségre, méghozzá azért, mert nem igazán megy nekem a romantikus történetek írása. Éppen ezért indultam, hogy legyen valami motivációm ennek a fejlesztésére, mert sejtettem, hogy magamtól nem fogok leülni ilyesmivel bíbelődni :D Egyébként többen is írtátok, hogy nem igazán romantikus a történet, és igazatok is van, de nálam már ez is haladás XD

    A másik ellenség pedig a 18000 szavas limit volt. Jó, azért ehhez hozzá kell tenni, hogy kicsit túlgondoltam a cselekményt, aztán, mikor rájöttem, hogy ez tényleg nagyon sok lenne, képtelen voltam választani, hogy melyik gyerekemet öljem meg. Így mindegyik maradt, kicsit zsúfolva, szorosan egymás mellett, a szólimit határain belül. Sokkal többet hozhattam volna ki belőle, ha egy kicsit több terem lett volna, vagy hajlandó lettem volna magammal kompromisszumokat kötni, meg persze, ha nem halasztgatom a dolgot a határidő végéig :)

    A meglátásaitok, észrevételeitek nagyon jók voltak, és el is tudom fogadni őket, néhány kivétellel, ezekre szeretnék most reagálni.

    Zajec, azt kérdezted, Malazár miért baromságozza le a végén az idézetet. Nos, nagyjából azért, amiért az utca embere is ezt tenné egy hasonló témával. Ha például valaki odalépne hozzád az utcán és elkezdene neked arról magyarázni, hogy az angol királyi család tagjai valójában egy hüllőszerű földönkívüli fajhoz tartoznak, azt hiszem te is elirányítanád a legközelebbi pszichiátriára :D És ezt nem én találtam ki, ez egy létező elmélet :)

    Tigi Giti, te azt furcsálltad, hogy megemlítették a szereplők, többek közt, Salamon templomát. Engedd meg, hogy vitába szálljak azzal a véleményeddel, hogy ez a mugli kultúrához tartozik. A történet szerint ezt a templomot több száz démon építette, akiket mágusok idéztek meg erre a feladatra. Mi ez, ha nem varázsvilág? :)
    Illetve itt van még az Anita Blake érzésed, amit én se nagyon tudok hova tenni, de azt hiszem valahol mélyen értem, hogy mire gondolsz. :)

    Te is, illetve Joy is említette, hogy Malazár túlságosan jófiú lett. Itt most vonatkoztassunk el a történetemtől. Adott a kor négy legjobb mágusa. Nyilván nem csak úgy ad hoc találkoznak, és dolgoznak együtt, hanem már valamennyire ismerik egymást. Ha Malazár tényleg olyan rossz ember volna, mint amilyennek a későbbiekben állítják, gondoljátok, hogy a másik három nem jött volna rá? És ha tudják, hogy milyen ember, gondoljátok, hogy rábíznának egy rakás gyereket, és csak úgy hagynák, hogy kamrákat építgessen a kastélyban, titokban? És a kígyót még meg sem említettem. Ez se nem bátor (Griffendél), se nem okos (Hollóhát) húzás.
    Nem, szerintem, ebben az esetben sanszos, hogy a történelem torzította el a valóságot. A lelkes griffendélesek kikiáltották a mardekárosokat gonosznak, akik nem igazán tiltakoztak, mert nem volt kifogásuk az ellen, hogy félnek tőlük. De ez szubjektív, ha valaki kihív, nyitott vagyok a vitára :)

    VálaszTörlés
  14. Végül pedig a leányanyaság. Igen, igazatok van, a korban nagyon elítélendő volt, itt mégse reagáltak rá túl szélsőségesen. De miért tették volna? Egy igazi barát nem akad ki ilyen dolgon, hanem melléd áll, igyekszik segíteni, a legjobbat kihozni a dologból. Például, vegyünk egy jelenleg is elítélt dolgot társadalmi szinten: gyilkosság. Ha a legjobb barátod felhív az éjszaka közepén és azt mondja: Bakker, asszem megöltem valakit, nem tudom, mit tegyek, segíts! , akkor te azt mondod neki, hogy: Fujj, undorító vagy, látni se akarlak! ? Mert ha igen, akkor az nem igazi barátság. És nem a levegőbe beszélek, éltem már át hasonlót.

    Jó, nagyságrendben nem stimmel a két példa, de értitek? :D

    Ennyi volna a kötözködnivalóm, de persze, ez se véresen komolyan. Még egyszer köszönöm, hogy elolvastátok, és véleményeztetek, remélem, még találkozunk kihíváson, vagy bárhol a fanficc világában.

    További jó írást, és olvasást!


    Üdv: Fabala

    U.i.: És természetesen, hála és köszönet a szervezőknek is! Ezúttal is remek munkát végeztetek! :D

    VálaszTörlés