Kulcs
csomag: 4. csomag
Minerva
McGalagony, Nyár, Otthonos, Oppugno, „A szerelmek egymásra íródnak, mindig
ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.”(Grecsó Krisztián) Titkos
kulcs: Vékony jég
Szereplőpáros: Mardekár
Malazár – Hugrabug Helga
Kategória: Kaland
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: Sci-fi
motívumok
Jogok: Tisztelet
és hála J. K. Rowling úrnőnek, aki megteremtette a világot, hogy én is
kalandozhassak benne. Miden jog és köszönet őt illeti.
Leírás: Hugrabug Helga
élete már-már tökéletesen alakul, mikor furcsa meglepetést talál a szobájában.
Pillealakba öltözött emlékek vezetik őt végig a kastélyon, és mutatják meg újra
életének fontos szakaszait. A lány esélyt kap arra, hogy ezúttal olyan dolgokat
is észrevegyen, ami akkor, mikor megélte az eseményeket, még elkerülte a
figyelmét.
Megjegyzés: A
szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének
helyesírásáért és egyéb hibáiért.
Az életükért
Tavasz
A nap már régen
lenyugodott, mire Helga végzett a munkájával. Leoldotta derekáról a kötényét,
aztán szelíd erőszakkal az alvókamrába terelte az utolsó, kitartó házmanót, aki
még a talárok foltozásával foglalkozott; majd egy pálcaintéssel eloltotta a
fáklyákat, és elhagyta a konyhát. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, aztán
nagyot sóhajtva egy pillanatra nekidőlt. Még utoljára átfutott a másnapi
előkészületek listáján, majd a jól elvégzett munka örömével elmosolyodott.
A kastélyon csend
ült. Ezen a nyári éjszakán még a legelszántabb bajkeverők is mélyen aludtak a
hálótermeikben, eltelve az egész napos horgászástól és erdőjárástól. Az év
közbeni tanórák sosem fárasztották ki őket annyira, mint a nyári örömök. Ahogy
Helga végigsétált a folyosón, csupán halkan kopogó cipőjét hallotta, s kitárt
ablakokon kívül, a tücskök monoton ciripelését. A lány imádta ezeket az órákat.
Ahogy végighaladt a folyosókon, kedvtelve érintette a falakat, húzta végig
ujját a korláton, s élvezettel szívta be a kastély tudástól terhes levegőjét.
Az éjszaka minden pillanata tökéletes volt.
A saját folyosójára
érve azonban rögtön elkomorult. Már messziről látszott, hogy az ajtaja mögött,
zöld színben játszó fények villannak fel és alszanak ki. Azonnal kivonta
pálcáját és halkan közelebb óvakodott. A folyosón nem terjengett különösebb
illat vagy szag, az ajtólap hűvös volt, és hang sem hallatszott: a fényektől
eltekintve minden normális volt. Helga rákoppintott a zárra a pálcájával, majd
óvatosan belökte az ajtót, aztán gyorsan elhátrált.
Semmi sem történt.
Várt néhány másodpercet, s közben a szemközti falon fodrozódó fényeket
figyelte, aztán belesett a szobába.
Szemkápráztató
látványban volt része. A szoba közepén, szemmagasságban, a saját tengelye körül
forogva, egy elképesztő üvegvirág lebegett. Mintha az igazi rózsák minden
tökéletessége, és törékenysége belefoglaltatott volna, s egyszerre tűnt
lélektelen tárgynak és élőlénynek is. Felszíne alatt lágyan, de véget nem érően
örvénylett, akárha vére volna, a méregzöld szín, mely a saját képére festette a
falakat, és a bútorokat. Helgának a lélegzete is elakadt.
Óvatosan közelebb
lépett, és pálcája hegyével lágyan megérintette a virágot. Ezúttal sem történt
semmi. A lány elvigyorodott, megtett előre még egy lépést, majd az ujjával
nyúlt a rózsáért.
A szoba
felfénylett, s ismét elvakította a lányt, aki riadtan kapta karját az arca elé.
Aztán a fény kialudt, és azonnal éjszakai sötétség borította be a szobát. A
virág eltűnt. Helyében jó néhány, apró, ezüstösen csillogó páragomolyag
lebegett körülötte, az egyik pont a szeme előtt, így alaposabban is megnézhette.
Mintha pillangó lett volna, s az ezüstös anyag Helgát kísértetien emlékeztette
azokra a gondolatszálakra, melyeket a merengőbe helyeznek.
Kíváncsi mosoly
szaladt át az arcán, aztán késlekedés nélkül nyújtotta a kezét, hogy a pillét a
halántékához emelje, s hagyta, hogy az megüljön rajta. Ahogy várta, a világ
rögtön elmosódott.
*
Egy
erdőben találta magát. Nem a kastélyt körülvevő rengetegben, hanem valahol
máshol, ahol a nap hétágra sütött, s a távolban a tenger zúgását lehetett
hallani. Aprócska, párlépéses tisztáson állt, s mellette három ifjú, akiben
azonnal felismerte Godrikot Henryt és Malazárt. Utóbbi egy fa törzsének dőlt,
kezét a hasán összekulcsolta, míg két társa egymástól pár méterre, kivont
pálcával állt.
-
Henry kapard össze magad, mert elalszom az unalomtól! – vetette oda Godrik
hanyag lezserséggel Henrynek.
-
Ne piszkálj, nem kötelező párbajoznom veled! – morogta az válaszul. Arcán
tisztán látszott az aggodalom, ahogy pattanásig feszült idegekkel igyekezett
elkapni azt a pillanatot, mikor társa meglendíti a pálcáját.
Godrik
ellenben nyílt fölénnyel, és jókedvvel méregette őt, miközben játékosan
forgatta az ujjai között pálcáját. Aztán egyszer csak, minden átmenet nélkül,
tagjai megfeszültek, támadólag előre billent, és átka már suhant is keresztül
az apró tisztáson, egyenesen Henry felé. A következő pillanatban a fiú
fájdalmasan feljajdult, majd azonnal oltogatni kezdte az ingujján felcsapó
lángokat. Helga felkuncogott a jeleneten, melyhez hasonlót oly gyakran látott
már korábban is.
-
Elegem volt belőled! – fakadt ki Henry rögtön. – Gyakorolj egyedül!
-
Nézd már, valaki nem tud veszíteni – fonta össze maga előtt a karját Godrik.
-
Dehogynem! Egyenlő harcban megtiszteltetés veszíteni, de ez több mint előre
elrendelt küzdelem. Ne rajtam produkáld magad!
Azzal
elfordult a tisztástól, és pálcáját a ruhájára irányítva igyekezett menteni a
menthetőt. Godrik vállat vont, és Malazárra pillantott.
-
Na, mit szólsz egy menethez, Mal?
-
Felejtsd el – válaszolt Malazár, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, vagy
megmozdult volna. Godrik lemondóan felsóhajtott, hiszen ismerte már annyira
batárját, hogy tudja, feleslegesen próbálkozna, aztán visszafordult Henryhez.
-
Ugyan már, Henry, jár neked egy visszavágó.
-
Nem.
-
Hagylak nyerni – próbálkozott.
-
Úgyse fogsz.
-
Na, ne kéresd már magad!
Henry
felsóhajtott, és leeresztette a karját. Aztán hirtelen, mint a szélvész
megpördült a tengelye körül és meglendítette a pálcáját.
-
Oppugno!
Godrik,
bár meglepetésszerűen érte a támadás, azonnal reagált. Védővarázsa épp az
utolsó pillanatban szökkent ki pálcájából, s még időben térítette le a másikat.
Henry halványlila fénycsóvája tovább suhant, és becsapódott egy, a közelben
álló, meglepően vastagtörzsű tölgyfába, és ott mély morajlás közepette kialudt.
-
Elismerem, ez ügyes volt – biccentett Godrik Henry felé rögtön, tettetett
udvariassággal. Aztán azonnal feltűrte ingujját, és felkészült a revánsra.
Erre
azonban nem kerülhetett sor. A következő pillanatban hatalmas dübörgés rázta
meg a tájat, és a fa, amibe a varázs becsapódott, egy szempillantás alatt
darabjaira robbant. A detonáció ereje megrázta az erdőt, ledöntötte a lábáról a
fiúkat, de még Helga is felkiáltott, és maga elé kapta a kezét, annak ellenére,
hogy tudta, benne nem eshet kár.
Por
és törmelék lepte el a levegőt, amitől alig lehetett látni. Helga csak
hallhatta maga mellől Malazár hangját, ahogy felkiált, de látni már nem látta
őt.
-
Mi a menykő!? Godrik, mit csináltál?
-
Én!? Semmit! – hangzott a felelet, valahonnan a porfelleg mögül. – Henry, mi a
franc volt ez?
Henry
nem felelt azonnal. Mikor megszólalt, hangja vékony volt, és szinte látni
lehetett, ahogy szégyenkezve lesüti a szemét.
-
Nem igazán tudom – vallotta be. – Nem régóta kísérletezek ezzel a varázzsal, és
még nem tudom pontosan, hogy mi lehet a hatása.
-
És rajtam kellett kipróbálni?! – háborodott fel Godrik. – Mi van, ha két fejem
nő tőle, vagy tudom is én!?
-
Isten ments, a te fejedből egy is bőven elég… – szólt Malazár epésen.
A
por lassan leült a levegőből, és a tisztáson álló három alak láthatóvá vált.
Összehúzott szemekkel, kutatóan néztek körbe, s mindhárman elámultak, mikor
észrevették a földön fekvő negyedik alakot. Helgának még a lélegzete is elállt,
ahogyan felismerte saját magát. Hófehér, jellegtelen ruha volt rajta,
kibontott, szőke, göndör haja nedvesen tapadt az arcára, s mindene csurom víz
volt. Arca sápadt volt, riadtság tükröződött rajta, de szeme végig csukva volt,
mintha álmodna. Elképzelhetetlenül furcsa volt önmagát kívülről látnia, s
akaratlanul is elszégyellte magát nyilvánvaló kiszolgáltatottságán. A saját
alélt teste felett a tölgyfa kérge, mintha belülről szakadt volna kifelé, és az
elképzelhetetlenségig roncsolódott; a belső üregben pedig ugyan olyan
zselészerű folyadék csorgott, mint ami a lányt is körbevette. Belül pedig, az
üreg hátsó falán, a törzsbe égetve ott volt a hold hármas szimbóluma, mely
egyértelműen Cleenát idézte.
Több
dolgot azonban már nem tudott megfigyelni, ugyanis az üreg belsejében mozgás
támadt. A porködön átlesve Helga egy bőrig ázott, fajtájához képest hatalmas
borzot pillantott meg, aki fenyegetően vicsorogva szökkent le a tölgyfáról.
Rámorgott a fiúkra, majd azonnal a lány teste mellett termett, és késlekedés
nélkül nekitámadt. Helga felszisszent, és a karjához kapott, ahol alig
láthatóan még mindig megvoltak a sebhelyek, ott ahol a borz belémart.
Múltmásának szemei felpattantak, és a rátámadó bestiát észrevéve rémülten
felsikoltott, és azonnal felé kapott, hogy lerázza magáról. Még mielőtt azonban
bármi történhetett volna, varázslat szisszent fel, és egy fénycsóva eltaszította
a lánytól az állatot. A borz mérgesen megrázta magát, a lányra vicsorgott,
aztán sebesen eltűnt az erdő dús aljnövényzetében.
Malazár
döbbent arckifejezéssel, és kivont pálcával állt a felé pislogó lány felett.
Helga még mindent tisztán látott, de a körvonalak kezdtek elmosódni. A
felvillanó fehérségbe mintegy visszhangként hallatszottak a férfi szavai:
-
Ez meg mi a fészkes fene?
*
Helga ugyan ezt
kérdezte, immár a folyosón, magányosan állva. Miért mutatják meg neki a fiúk
ezt az emléket? Valamit mondani akarnak talán? Körbepillantott a szobájában, de
a következő pille már kint, a folyosón lebegett. A lány egy pillanatig
habozott, majd vállat vont, és utána ment. Túl sok volt a kérdés ahhoz, hogy
itt megtorpanjon.
*
Ezúttal
önmaga volt a legelső, amit megpillantott. Egy fogadó, szegényes emeleti
helyiségében volt, s fejét két keze közé szorítva egy asztal fölé hajolt. Helga
emlékezett a fájdalomra, mely az után szaggatta és égette belülről a
koponyáját, hogy kiszabadult a tölgyfa fogságából. Saját magán kívül csak
Malazár volt a szobában. Féloldalasan az ablakpárkánynak dőlt, kezében levelet
tartott, melyet csak félszemmel olvasott. A sorokat sebesen követve gyakran
pillantott fel, s bizalmatlanul méregette az asztalnál ülő Helgát, aki mit sem
törődve vele, egyedül a fájdalmára koncentrált.
A
csendet hirtelen az ajtó felcsapódása szakította meg, ahogy Godrik beszáguldott
a szobába. Hosszú lábainak pár lépése elég volt, hogy bejárja a termet, aztán
köpenyét az egyik ágyra hajítva levetette magát a még mindig mozdulatlan lány
mellé az asztalhoz. Nyomában csak ekkor tűn fel Henry, aki Godrik felhőtlen
jókedvével ellentétben inkább mérgesnek látszott. Megtorpant az ajtóban és
társára förmedt:
-
Nem érdekel, Godrik, hogy milyen jól párbajozol, akkor se borítsd rá az összes
nagymenőre az asztalt, akivel találkozunk! Nem foglak kidumálni minden
slamasztikából!
-
Nem emlékszem, hogy egyszer is a segítségedet, vagy az engedélyedet kértem
volna – felelte Godrik hanyagul, s hátat is fordított Henrynek, hogy Helga
füléhez hajoljon. – Jó reggelt, Csipkerózsika!
Helga
összerezzent a hirtelen, közeli hang hallatán, és felemelte a fejét. Tekintete
ködös volt, mintha álomból ébredne, s arcát fájdalmas grimasz torzította.
Meglepetten végignézett az érkezőkön, és közben rosszat sejtve hátrahúzódott.
Henry
közben lemondóan felsóhajtott, és becsukva maga mögött az ajtót, ő is leült az
asztalhoz, a lánnyal szemben.
Helga,
izgatottan figyelte az eseményeket. Bár tudta, mi fog következi, rettentő
érdekesnek találta azt, hogy ezúttal más nézőpontból láthatja mindazt, amit
egyszer már megélt. Alaposan megnézte magának a nyúlánk, szeplős Godrikot, és
Henryt, aki alacsony termetével és éjsötét hajával, mintha pont ellenkezője
lett volna. Most pontosan látta minden grimaszukat, és minden apró mozdulatunkat,
melyek akkor még újak és ismeretlenek voltak, s egyáltalán nem ragadták meg a
figyelmét.
-
Kérem… - törte meg a csendet halkan, rekedten múltbéli maga. – Visszakaphatom a
pálcámat? Csak egy pillanatra…
-
Nem – vágta rá Malazár, s a lány összerezzent a maga mögött felhangzó kemény
hangra. Malazár ellépett az ablaktól, s a szoba közepére sétált, hogy ott
karját összefonva megálljon. Arca zord volt, szinte vad, s élénk szemét
egyenesen Helgára szegezte. Robosztus termete és sűrű haja és szakálla
meglepően fenyegetővé varázsoltál megjelenését, s a lány biztos volt benne,
hogyha valaki, hát ő ki tudja használni ennek előnyeit.
-
Miért kéne? – kérdezte Godrik, és vetett egy félig-meddig lesújtó pillantást
Malazárral.
-
Ez a fejfájás… – nyögte a lány. – Megőrülök tőle.
-
Nincs varázslat fájdalom ellen – csóválta meg a fejét Henry, rosszat sejtve. –
Legalábbis én nem ismerek.
-
Hát, ha Henry nem ismer ilyet, akkor tényleg
nem létezik – bólogatott Godrik, de láthatóan nem igazán érdekelte a téma.
Helgát viszont lankadatlan figyelemmel fürkészte, s pillantásának ereje lassan
kényelmetlenné is vált.
-
Lehet – felelte Helga kissé ingerülten és a halántékára szorította az ujjait. –
De akkor sem bírom tovább tétlenül. Valamit tennem kell, mert megbolondulok!
-
Ezen segíthetek – vont vállat Henry. Az övén hordott kis batyuk egyikébe nyúlt,
és egy üvegcsét vett elő, amiben sötétkék folyadék csillogott. Az asztallapra
fektette, és a lány elé lökte a bájitalt. – Fenékig!
Múltbeli
énje azonnal rávetette magát a flaskára, Helgának azonban ezúttal sikerült
elkapnia azt a cinkos pillantást, melyet Godrik és Henry egymásra vetettek a
lány mozdulata láttán, sőt, még Malazár is levettette egy pillanatra kemény
álarcát, és rosszallóan felvonta a szemöldökét.
-
Elismerésem – szólt Godrik, mikor az üvegcse feneke az asztalon koppant. – Mi
van, ha méreg?
-
Nem érdekel – rázta meg a fejét Helga, s közben lassan kisimultak a vonásai. –
Csak mulassza el a fájdalmat. Erre a halál is jó mód.
-
Végül is… - vont vállat a fiú.
-
Nyugalom, nem azért szedtünk össze az erdőben, hogy most megöld magad – mondta
Henry.
-
Akkor miért?
-
Tényleg, miért is? – kérdezte sötéten Malazár, aki továbbra is kétlépésnyire
állt az asztaltól.
-
Nem tudom – vont vállat Godrik. – Felebaráti szeretetből.
-
Na persze…
-
Akkor a pálcámat is visszakapom? – csillant fel Helga szeme.
-
Nem – felelte Henry türelmesen. – Előbb tudnunk kell, hogy ki vagy te.
Emlékszel már valamire?
-
Nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak érzelmekre… villanásokra. Semmi kézzel
foghatóra.
-
Biztos vagy benne? – kérdezte komoran. – Fontos lenne tudnunk, hogy mi történt
veled.
-
Miért? Miért vagyok olyan fontos? – vonta össze Helga a szemöldökét.
Malazár
halkan felhorkantott, és visszatért az ablakhoz, Godrik pedig gúnyosan
elvigyorodott.
-
Nem te vagyok olyan fontos – magyarázta Henry halvány mosollyal. – Hanem az,
aki így elbánt veled. Igen erős mágusnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy
képes legyen egy ember egy tölgyfába zárni. A jelenlevők közül egyikünk se
lenne képes rá.
-
Hé! – hördült fel Godrik.
-
Na, ne keménykedj! – torkollta le Henry. – A bűbáj éveken, de akár évtizedeken
keresztül is ott tarthatott téged, megfagyva az időben, mozdulatlanul. Szinte
biztos vagyok benne, hogy a rítust egy ősi sumér, vagy egyiptomi tekercs
őrizheti, de sajnos fogalmam sincs, merre keressem ezeket. Azonban valaki
megtalálta őket, és használta. Nem te vagy az egyetlen, akit egy kósza bűbáj
szabadított ki a rabságból, de, sajnos, ők sem emlékeznek semmire.
-
Sajnálom, hogy nem segíthettem – mondta Helga.
-
Ugyan, nyilvánvaló volt – szólt Malazár, kizárólag a fiúknak címezve szavait. –
Mondtam, hogy felesleges magunkkal hurcolni őt. Úgyis tudjuk, hogy ki a felelős
mindezért.
-
Na, igen – bólintott Henry kelletlenül.
-
Kicsoda? – kérdezte Helga.
-
Egy bizonyos Cleena nevű boszorkány – felelte. – Nem hangzik ismerősen a neve?
Övé a hármas hold szimbólum, ami a tölgyfa üregének a falán volt, ahol
találtunk.
-
Nem – rázta a fejét a lány. –, még sosem
hallottam róla.
-
Addig örülj – szólt Godrik, tőle szokatlan módon, ezúttal sötét hangsúllyal. –
Mi mindhárman megfizettük már a vele való találkozás árát.
-
Hogyan?
-
Az édesanyám, Henry nővére és Malazár szülei. A vérük mind Cleena kezén szárad.
-
Ez borzasztó! – Helga megrázkódott. – De miért ölte meg őket?
-
Nem mindegy? – morrant Malazár. – Lényeg, hogy halottak, és rajtunk a sor, hogy
bosszút álljunk értük.
-
Akkor ezért voltatok úton? Őt kutatjátok?
-
Nem éppen – mosolyodott el Henry. – Egy birtokra igyekszünk, ami kétnapnyira
van innen. Ha útközben összefutunk vele, vagy információt szerzünk róla, akkor
a vérét vesszük, de nem keressük megszállottan. Annál sokkal fontosabb dolgunk
van.
-
Micsoda?
-
Egy isko…
-
Elég volt – szólt közbe Malazár. – Már így is épp elege árultál el neki.
-
Egyet kell, értsek – bólintott Godrik. – Nem kellene mindent az orrára kötnünk.
Ki tudja, kinek mondhatja majd el.
Helga
szeretett volna megszólalni. Még idősebbik énje is boldogan titoktartást
fogadott volna, de tudta, hogy ahogy akkor sem volt megfelelő időpont, s most
is feleslegesen beszélne. S épp ahogy ezt végiggondolta, a tárgyak körvonala
egyszerre fakulni kezdtek, aztán lassan elfehéredett a szoba, és a négy alak is,
akik körbevették az asztalt, s afölött borúsan néztek egymásra.
*
A
következő emlékben egy istállóban volt. Odakinn párás, napsütéses reggel
virradt, s a hajnali melegben kósza legyek döngték körbe az ébredező lovakat.
Ugyanannak a fogadónak az oldalépületében volt, amelynek a szobájában töltötte
első, ébredése utáni éjszakáját. Rajta kívül egyedül Malazár volt a
helyiségben, aki a lova mellett állt, és a nyergen szöszmötölt valamit, mikor
lépések hallatszottak és Godrik alakja keresztülsuhant Helga testén. A lány
megrázkódott az emlék érintésétől, mely oly hideg és kellemetlen volt, mint a
kísértetek árnyteste.
-
Pár perc, és indulhatunk – mondta Godrik, ahogy a saját lovához lépett.
Malazár
egy utolsót igazított az egyik szíjon, aztán rosszalló tekintettel Godrikhoz
fordult.
-
És a lánnyal mi lesz?
Arcáról
lerítt, hogy pontosan tudja kérdésére a választ, és már előre helyteleníti.
Keményen, szinte válóan meredt Godrikra, akinek elég volt szavai hangsúlyát
hallania, hogy tudja, hogyan vélekedik.
-
Azt mondod, hagyjuk a sorsára? – kérdezte, és összefonta maga előtt a karját.
Malazár
nem felelt, csak megvonta fél vállát, mintha azt mondaná: Engem nem
érdekel a sorsa.
-
Szegény lány – csóválta meg a fejét Godrik. –, ki tudja, hány év után egyszer
csak felébred a semmi közepén. Nincs senki, akit ismerne. Senki, akitől
segítséget kérhetne. Szerinted meddig húzná?
-
Nem a mi dolgunk.
-
Tényleg nem – bólintott Godrik. – De az az idő, amit arra fordítasz, hogy jót
cselekedj, sosem elvesztegetett idő.
Malazár
gúnyosan felmorrant, és ő is összefonta maga előtt a karját.
-
Ezek Henry szavai.
-
Igen – bólintott. – Szerinte is magunkkal kellene vinnünk.
-
Henry kezdettől fogva szimpatizált vele – mondta Malazár vádlón.
-
Mivel is gyanúsítod őt pontosan? – húzta össze Godrik a szemöldökét.
Egy
pillanatig keményen egymás szemébe néztek, de aztán Malazár ellazította a
vállát, és elfordult Godriktól.
-
Semmivel.
A
lovához lépett, megfogta a kantárt, és elindult vele kifelé az istállóból. Pár
pillanat múlva még két ló patájának a hangja csatlakozott hozzá, ahogy Godrik
követte őt a saját és Henry lovával. Helga csendben, suhant mögöttük.
-
Ugye tudod, hogy mi is jól járunk, ha segítünk?
-
Hogyan? – morrant hátra Malazár.
-
Helga nő,…
-
Na, ne mondd.
-
… ettől fogva ért a főzéshez, mosáshoz, és a többihez. Nélküle piszmoghatnánk mi
hárman a szennyessel, és ehetnénk tovább azokat a szörnyűségeket, amiket mi
főztünk magunknak. Megszolgálná a segítségünket.
-
És gondolod, hogy ő is ezt akarja csinálni?
-
Ő ajánlotta fel.
Malazár
megtorpant, még mielőtt kilépett volna az épületből, és bevárta társát.
-
Rendben van, Godrik – mondta, anélkül, hogy ránézett volna. - Meghajlok a többség akarata előtt. De
továbbra sem értek egyet vele.
-
Remek! – mosolyodott el Godrik, aztán kivezette a lovakat a szabadba, Malazár
pedig rosszkedvűen követte őt.
Henry
és Helga a hegyi út szélén álltak, és az alattuk elterülő erdőt figyelték, de a
közeledő léptekre megfordultak. Helga tekintete rögtön Malazár arcára siklott,
és azonnal elkomorult.
-
Úgy döntöttünk, magunkkal viszünk – mondta Godrik.
-
Igazán nem akarok a terhetekre lenni – visszakozott Helga.
-
Emiatt ne aggódj – legyintett Godrik könnyedén, aztán a kezét nyújtotta. –
Üdvözlünk a csapatban kedves… Helga?
-
Hugrabug Helga. Egyelőre ez lesz a nevem. Míg eszembe nem jut az igazi… Amolyan
álnév – magyarázkodott pirulva, miközben kezet adott.
-
Meg nem mondtam volna – biccentett Godrik, enyhe gúnnyal.
Aztán
mindannyian a csomagokhoz sétáltak, melyek a fogadó bejáratánál várták őket, és
felerősítették őket a lovakra, egyenlően elosztva a terheket.
-
Miért pont lovakkal utaztok? – kérdezte pakolás közben Helga. – Mehetnétek,
mondjuk thesztrálokkal is.
-
Miért mennénk thesztrálokkal, ha mehetünk lovakkal is? – kérdezett vissza Godrik
vidor félmosollyal.
-
Igaz – tárta szét a karját Helga vigyorogva.
Miután
minden a helyére került, útnak indultak. Helga Henry lován kapott helyet, s a
dupla terhet vivő állat hamar lemaradt Godrikéktól. Helga ezúttal nem halhatta
saját szavait, hiszen valahol Malazár nyerge mellett lebegett az emlékben, de
nem is volt rá szüksége. Elnézte a saját és Henry arcjátékát, miközben az emlék
lassan megfakult, s közben szinte hallani vélte a szavakat, melyek évekkel
ezelőtt hangzottak el.
-
Azt hiszem Malazár… nagyon utál engem.
-
Ugyan, dehogy utál – felelte Henry mosolyogva. – Csak éppen nem szeret.
-
Mi a különbség?
-
Hidd el, nagyon is sok. Legalábbis Malazárnál.
*
Immár kétségtelen
volt, hogy Malazár a pillék küldője. De vajon mit akart ezzel mondani? Az
egyértelmű ellenszenv, mely az első perctől jelen volt a szemében, egyre
nyilvánvalóbbá vált az emlékek szemlélése közben. De miért dörgöli azt most az
orra alá? Egy pillanatig dühösen meredt maga elé, de aztán megvont a vállát. Ha
a férfi mondani akar valamit, ő meghallgatja, s akkor minden kiderült. A
találgatásoknak egyelőre nem volt helye. Követte a pillét, ami egy falikárpit
mögötti rejtett ajtóhoz vezette őt, aztán a kis lényecske a homlokához
libegett.
*
Ezúttal
már a Roxfortban találta magát. Azonban nem a tágas, tiszta előcsarnokban, ahol
meleg fényű fáklyák világítottak, és ahonnan több irányba indulhatott az ember,
hogy felfedezze a kastélyt. Nem. A masszív tölgyfaajtón átlépve, leomlott,
csupasz falakat, rengeteg törmeléket, és őszi faleveleket pillanthatott meg a
betérő. Még nyoma sem volt annak az átgondolt, alaposan megtervezett
helyiségnek, mellyen keresztül alig pár perccel ezelőtt felsétált a szobájába.
Malazár, Godrik, Henry és Helga, még éppen csak betoppantak a kastélyba, mikor
az emlék kezdődött, s láthatóan egyiküknek sem volt ínyére a látvány.
-
Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire lepusztult – mondta ki Henry, amit
mindannyian gondoltak.
-
Majd helyrehozzuk – vont vállat Godrik.
-
Hogyan? – tárta szét a karját. – Egyikünk sem ért sem az építészethez, sem a
falak felhúzásához, sem az üvegablakokhoz, sem ahhoz a több ezernyi feladathoz,
ami ránk vár.
-
Na és? Elhordhatjuk a törmeléket, és megtisztíthatunk néhány folyosót, ami elég
ahhoz, hogy megkezdjük a tanítást. Ne mondd, hogy néhány leomlott torony elég
ahhoz, hogy megszegjük a Maeve-nek tett ígéretünket!
-
Nem, én nem mondtam ilyet – rázta meg a fejét Henry. – De felelőtlenség lenne
életveszélybe sodorni a gyerekeket. Nem azért bízta ránk az oktatásukat, hogy
még azelőtt kinyírjuk őket, hogy bármit tanulhatnának.
-
Nem kell úgy kinéznie, mink Salamon templomának!
Elég, ha néhány termet megerősítünk, a többi ráér szépen lassan. Apám szerint a
keleti szárny nagyjából ép. Ha ott berendezkedünk, akkor az első évet simán
átvészeljük, nyáron pedig majd foglalkozunk a többivel. Vagy van esetleg jobb
ötleted?
-
Nem, sajnos nincs – csóválta meg csalódottan a fejét. – Már az csodaszámba
megy, hogy apád átengedte nekünk a kastélyt. Nem lehetünk elég hálásak neki.
-
Többiek? – nézett Godrik Malazárra és Helgára. – Vélemény?
-
Hány gyereket vártok ide? – kérdezte Helga.
-
Majdnem két tucatot. Csak a kisebbeket, akikkel Maeve-nek, már nincs ereje
foglalkozni.
-
És miután elszállásoltátok őket, mit adsz majd nekik enni? A nyár hamarosan
véget ér, és már késő volna feltörni és bevetni a környező földeket. Nem élünk
meg abból, amit az erdőben lőtök.
Godrik
arcán látszott, hogy kezd elege lenni a témából, és kezd minden kérdést
személyes sértésnek venni. Ennek ellenére nagyot sóhajtott, és igyekezett
higgadtan válaszolni.
-
Egyelőre apám ellát minket. Kapunk tőle elég élelmet, és állatokat is küld
majd. Jövőre pedig már megkezdhetjük mi is a gazdálkodást.
-
Szerencsések vagyunk, hogy ennyire támogat téged – mosolyodott el a lány. Nem is
volt több kérdése, elfordult, és egykedvűen folytatta a szemlélődést. Akkor
emiatt nem láthatta, de most kristálytiszta volt számára, hogy Godrik vonásai
mennyire megkeményedtek szavaira, s a keserűség, mely oly ritkán tűnt fel az
arcán, egy pillanatig teljesen eluralkodott rajta. De ahogy jött, úgy suhant
tova a grimasz, és már fordult is tovább Malazárhoz.
-
Te mit mondasz?
A
férfi néhány lépéssel odébb, az egyik kidőlt fal előtt állt, és a mögötte levő
termet szemlélte.
-
Nekem megfelel – felelte furcsa éllel a hangjában. – Otthonos és kellemes.
Akárcsak anno nálunk.
Godrik
rá se hederített a maró gúnyra, Henry csak megcsóválta fejét, de Helga nem
bírta elfojtani a mosolyát. Elkapta Malazár pillantását és rávigyorgott, de a
férfi hamar elkapta a tekintetét. Helga ezúttal láthatta az arcát, de
legnagyobb meglepetésére nem gőgöt és megvetést fedezett fel rajta, hanem
inkább egyfajta zavart, vagy meglepettséget.
Nem
volt azonban ideje, hogy jobba megnézze magának Malazárt. A körvonalak
elmosódtak, és hamarosan újra a folyosón találta magát.
*
Helga nem
teketóriázott. A kibontakozó történet egyre jobban felkeltette a figyelmét,
úgyhogy szinte rohant a következő lépcsősorhoz, ahol a pille várta őt.
*
Az
egyik félreeső kicsi szobában találta magát, ahol nem volt más csak egy kör
alakú asztal, és négy szék. Godrik Henry és Helga között ült, Malazár pedig nem
messze az egyik falnak dőlve állt. A levegő szinte szikrázott a szobában
fokozódó feszültség miatt, s Helga érkezésekor az indulatok már teljesen
elszabadultak.
A
lány pontosan emlékezett erre az estére. Már túl voltak a legelső,
katasztrofális tanéven, és akkor ültek össze először, hogy megbeszéljek a
tapasztalatokat. Persze mindhárman a másikra mutogattak, mindenki a másikban
látta a hibák elsődleges forrását, s most mindannyian szabadon eresztették az
indulataikat. Helga nem szívesen hallgatta végig másodjára is a
szemrehányásokat, és a felemlegetett hibákat, de szerencsére az emlék a vita
végére vitte.
-
… talán nem kellett volna hagyni, hogy a folyosón válogatás nélkül próbálgassák
a bűbájokat. Egyébként is, minek tanítod meg nekik a legösszetettebb varázsokat,
amikor nincsenek alapjaik, amikre ráépíthetnék a tudásukat! – kiabálta Henry
vörös arccal.
-
Persze, mert egész nap tekercseket olvastatni velük, az módszer… Biztos sokra mennek
majd azzal a sok ezeréves ténnyel, amit bemagoltatsz velük – felelte Godrik
nyeglén, de élesen.
-
Még mindig sokkal jobb, mint hagyni, hogy a folyosón átkozzák meg egymást –
szólt közbe Malazár is. – Még véletlenül se felügyeld, őket, mert a végén még
túlélik az évet!
-
Ezerszer elmondtam már, hogy figyeltem rájuk. De azok után, hogy az a kislány
majdnem lezuhant a toronyból, csendben lennék, Malazár!
-
A csillagokat nem lehet a zárt teremből tanulmányozni! De a franc se fog
veletek bajlódni! Én biztos, hogy nem csinálok végig még egy ilyen évet!
-
Tényleg, csoda is, hogy túléltük. Azok után, hogy annyi förtelmet megettünk.
Godrik
tekintete lassan Helgára siklott, s a többiek is követték. A lány felemelte az
arcát, és egyesével mindenkinek keményen a szemébe nézett. Elege volt már az
egész estés vitából, és pontosan látta, hogy mennyire pártatlan az egész. Nem
akart már hárítani, és magyarázkodni, csak véget vetni az egésznek.
-
Igazad van, Godrik – szólalt meg vészjóslóhangon. – Tényleg nem tudok főzni. De
soha nem is állítottam. Megtettem, amit tudtam: mindig volt előttetek étel,
mindig mindent tisztán és rendben tartottam, ahogy tudtam. De a hibámat
vállalom.
Aztán
felpattant és a magasból, villámló tekintettel nézett végig a társain. Keze
ökölbe szorult a visszafogott indulattól, s Helga emlékezett rá, hogy
legszívesebben megátkozta volna az egész társaságot.
-
Itt üvöltöztök egymással, ahelyett, hogy elismernétek, hogy ti miben
tévedtetek! Ha Maeve legtehetségesebb tanoncai voltatok, akkor igazán
kitelhetne tőletek, hogy elgondolkoztok azon, hogyan lehetne egy működő
rendszert összeeszkábálni az iskolából. Mert világos, hogy ami most van, az nem
jó. Hát, rajta, van rá egy nyaratok! Semmi sem indul eleve tökéletesnek!
Kiabálással az égvilágon semmire sem fogtok menni!
Azzal
sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett. A küszöbről még visszafordult, mintha
mondani akarna valamit, de aztán végül legyintett, és szó nélkül távozott, nem
csak a szobából, de azon az éjszakán még a birtokot is elhagyta.
Saját
távozása után Helga kíváncsian nézegette a hármak arcát. Egy pillanatig
reménykedett benne, hogy szavainak foganatja támad közöttük, de tévednie
kellett. Az indulatok, és a feszültség olyan magasra hágott már addigra, amit
szép szó nem csillapíthatott. Egy pillanatig megkövülten meredtek az ajtóra, de
aztán csak cinikusan elmosolyodtak, és folytatták a vitát ott, ahol abbamaradt.
A szavak azonban hamar elmosódtak, és az emlék véget ért, még azelőtt, hogy
Helga újfent elszomorodhatott volna az értelmetlen harcon.
A
pille ezúttal nem vitte vissza a folyosóra. A világ egy időre felbolydult
körülötte, de aztán újra összeállt, s a kastély előtt, a birtokon találta
magát, ahogy Malazár nyomában az erdő felé tart. Azonnal megtorpant, és
visszafordult, hogy vethessen egy pillantást a kastélyra, s mikor
megpillantotta elégedetten elmosolyodott. A korábbi romok helyén frissen
épített tornyok, csillogó üvegablakok, és ép falak álltak. Az egyik tetőn még
most is, az alkonyi órákban, három mesterember dolgozott, s illesztgették össze
a cserepeket. A kastély pompásan festett, s a lány tudta, hogy a belső is
vetekszik a külső rendezettséggel.
A
kastélyt művelt földek ölelték körül, egy részük már gondosan learatva, másik
részükön gyümölcsök és zöldségek teremtek, de kicsit távolabb Helga még
terméstől rogyadozó fákat is látott. Elmosolyodott, aztán megszaporázta
lépteit, hogy utolérje Malazárt, aki félúton Henryvel találkozott. A fiú
kezében nagy nyaláb frissen szedett gyógynövény volt, mögötte pedig több
kosárban az erdőben gyűjtött különleges termések lebegtek, melyeket a
bájitalfőzésnél kíván hasznosítani.
-
Részemről készen állok az évkezdése! – kiáltott már messziről Malazárnak, s
arcán széles mosoly terült el.
-
Azt látom – bólintott, és halványan elmosolyodott. – Odabenn is minden a terv
szerint alakul. Mire véget ér az aratás, és a diákok megérkeznek, készen
lesznek a tantermek és a hálótermek is.
- Remek! Akkor, ha Godrik visszatér, akár el is
kezdhetnénk a megbeszélést.
-
Rendben – bólintott. – Még megnézem, hogy állunk az állatokkal, aztán én is
bent leszek a kastélyban.
-
Ugyan, ne fáradj – legyintett Henry jókedvűen. – Ott jöttem el mellettük,
Robert remekül ellátja őket. Hamarosan visszaérnek a legelőről, akkor ráérsz
szemlélt tartani.
Malazár
egykedvűen vállat vont, és mindketten elindultak a kastély felé.
-
Tudod – kezdte Henry. -, gondolkoztam, azon, hogy hogyan szervezzük meg az
oktatást. A tavalyi teljes kudarc után, gondolom, idén máshogy próbáljuk meg.
-
Mire jutottál?
-
Arra, hogy nagyobb felelősséget kellene vállalnunk miattuk. Úgy értem, az addig
rendben van, hogy a saját területeinket rendben megtanítjuk nekik, de ezen
kívül teljesen magukra maradtak. Talán eloszthatnánk őket háromfelé, így lenne
valaki, akit megkereshetnek, ha bármi bajuk akad.
-
Tehát a mentoraik lennénk.
-
Valahogy úgy.
Malazár
egy percig elmerengett, aztán bólintott.
-
Rendben, részemről támogatom az ötletet. De nem is ez a legfontosabb kérdés
szerintem. Hallottál Godrik elképzeléséről?
-
Igen – bólintott Henry. – És nem látom be, miért ellenzed. A mugli származású
mágusok képzése ugyan olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a máguscsaládok
gyerekeié.
-
Igen tudom. De elsősorban nem a származásuk zavar, ha nem az a közeg, ahonnan
jönnek. Mióta ezek a keresztények egyre többen vannak, telebeszélik az emberek
fejét mindenféle sületlenséggel. Ha nem vigyázunk, idővel ellenünk fognak
fordulni. Ezek a gyerekek pedig bármikor kifecseghetik, hogy hol vagyunk, vagy
leleplezhetik az ősi családokat, de még ezerféle gondolt okozhatnak. Az ő
nevelésük, szerintem, maradjon a bábákra és maradék druidára.
-
A kastélyt és a családokat megvédhetjük. Mióta hindu és kínai mágusokkal
levelezek, rengeteg új bűbájról szereztem tudomást, úgyhogy ez nem akkora
probléma, mint amekkorának beállítod. És szükség volna egységes oktatásra
ahhoz, hogy egyre magasabb és magasabb szintre fejlődhessünk, ahogy a kínaiak.
-
Azokat a gyerekeket képtelenség kordában tartani – dörmögte Malazár az orra
alatt.
-
Ez színtiszta előítélet – csóválta meg Henry a fejét. – Vigyázz, mert a végén
még elhírlik, hogy gyűlölöd a mugliszármazásúakat. Akár még hátrányod is
származhat ebből.
-
Szó sincs ilyesmiről. Csak elővigyázatos vagyok.
-
Legutolsó, aki ellen olyan nagyon ágáltál kisegített minket a bajból. Ha nem
küld szakembereket, akik segítenek befejezni a kastély, szoronghattunk volna
idén is a keleti szárnyban. És ő szerezte a napszámosokat is, akik bevetették a
földeket, és állatokat hoztak.
-
Persze, de ezt senki sem láthatta előre.
Néhány
percig szótlanul sétáltak a pázsiton.
-
Arra gondoltam, hogy itt tarthatnánk Clare-t – szólalt meg Henry -, hogy
vezesse a konyhát a télen. A többiek mind hazamennek majd a családjukhoz, de
úgy tudom, ő özvegy.
-
Ez Helga feladata volt.
-
Ideje szembenéznünk vele, hogy nem fog visszatérni. Ne az utolsó pillanatban
kapkodjuk szakácsnő után.
-
Vissza fog jönni – jelentette ki Malazár.
Henry
elvigyorodott.
-
Na, mi van, most már nélkülözhetetlen? Pedig annyit duzzogtál miatta – ugratta.
-
Nem duzzogtam – meredt rá mérgesen Malazár. – De ha valaki egyszer elnyeri a
bizalmamat, amellett kiállok.
-
Jól van – vont vállat Henry.
Helga,
aki eddig mellettük sétált, és érdeklődve hallgatta őket, büszkén
elmosolyodott. Alaposan megszemlélte Malazár arcélét, de mint általában,
ezúttal sem tudott róla semmit leolvasni. Mielőtt azonban ennél tovább
juthatott volna, éles füttyszó hasított a levegőbe, és mindhárman hátranéztek.
Az
erdő egyik csapásán Godrik tűnt fel, mögötte pedig Christopher. Mindkettejük
lovának oldalán fácántetemek sorakoztak, s láthatóan meg voltak elégedve az
aznapi zsákmánnyal. Godrik széles ívben intett, aztán a főkapuhoz vezető,
nemrég megtisztított ösvény felé mutogatott.
-
Nézzétek, kit fújt vissza a nyugati szél – hallották távolról a hangját.
Az
alkonyodó félhomályban egy női alak tűnt fel, melyben Helga felismerte saját
magát. Mellette, akárha a gyerekei volnának, három apró lény sétált, s időnként
felnéztek rá, ahogy beszélgettek menet közben.
- Azok ott… házimanók? – kérdezte Henry
hitetlenül.
-
Nagyon úgy tűnik – bólintott Malazár.
Aztán
gyors léptekkel az érkező elé indultak, de így is csak jóval Godrik után értek
oda. Addigra Helga már a táskájába nyúlt, és egy kendőbe csomagolt süteményt
húzott elő és adott át Godriknak.
-
Mi ez? – kérdezte.
-
Kóstold meg, és meglátod – felelte a lány sejtelmesen mosolyogva.
Godrik
bizalmatlanul letört egy darabot, és a szájába vette.
-
A nemjóját! – kiáltott fel. – Ezt biztos, hogy nem te csináltad.
-
Súlyos tévedés – somolygott a lány.
Godrik
tört még egy nagyobb darabot, és feldobta Christophernek a lóra, majd a
maradékot az odaérkező Henry kezébe nyomta.
-
Te meg hol voltál egész nyáron? – kérdezte ez homlokráncolva.
Helga
sokat sejtetően vállat vont.
-
Megtanultam főzni – felelte tovább vigyorogva. – És a táskám tele van jobbnál
jobb receptekkel.
*
Legközelebb
már nem repült vissza évekkel korábbi eseményekhez. A reggeli nap, mely
besütött a nagyterembe, éppen egy hónappal korábban kelt fel. Csak néhány diák
ült a három hosszú asztalnál, hiszen, aki tehette hazament. Csak azok maradtak,
akiket mugli szülei kitagadtak, vagy törvénytelen gyerekek, esetleg árvák
voltak. Azok, akiknek nem volt hova menniük. Malazár, Henry és Godrik már a
szokásos kerek asztaluknál ültek, Helga pedig épphogy megérkezett a konyhából,
mikor egy bagoly szállt be a nagyterembe, és csomagot pottyantott Godrik ölébe.
-
Hamarosan beérik a cseresznye – mondta Helga, miközben leült melléjük
reggelizni. – Ha nem gond, lefoglalok pár tanulót, akik segítenek szüretelni.
-
Jól van – bólintott Henry két falat között.
Közben
Godrik kibontotta a csomagját, és értetlen arccal ki is tette az asztalra annak
tartalmát: egy ütött kopott, régi süveget.
-
Hát ez meg kitől van? – kérdezte Malazár.
-
Úgy néz ki, a menyasszonyomtól.
Mindhárman
megdermedtek a mozdultat közben, és elkerekedett szemmel pislogtak rá. Helga
halkan felkuncogott saját elképedt tekintete láttán, aztán pedig sorban a
többiekén.
-
A kidtől? – nyögte Malazár.
-
A menyasszonyomtól – ismételte Godrik.
Ők
hárman, továbbra is mozdulatlanul a meglepetéstől, értetlen pillantást
váltottak.
-
És mi lesz Christopherrel? – bökte ki Helga a mindhármuk nyelvén levő kérdést.
-
Mit tudom én – vont vállat Godrik, aztán végre felpillantott. – Jaj, ne
nézzetek már így! Ez volt az ára a kastélynak, meg annak, hogy apám mindennel
ellátott minket.
-
Mármint mi? – kérdezte Henry.
-
Úgy kívánja, hagyjak fel a léha élettel, és állapodjak meg végre. Bár nem
tudom, hogy egy iskola vezetését hogy bélyegezheti ezzel a szóval, de végső
soron teljesen mindegy. Kiválasztotta számomra az arát, aki minden szempontból
tökéletes, és ő most ajándékot küldött nekem – magyarázta egykedvűen, miközben
egy levelet húzott ki a csomag alól, és gyorsan végigfutott rajta. – Hát, ezzel
meg mit akar mondani?
-
Mivel? – kérdezte Helga, továbbra is döbbenten.
-
A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik
nem látszik – olvasta fel, aztán kerek szemekkel felnézett. – Mégis mit akar ez
jelenteni?
-
A kontextusában biztos sokkal érdekesebb – mondta Henry. – Mit ír előtte meg
utána?
-
Nincs kontextus – mutatta meg a levelet Godrik. – Csak ez az egy sor. Mi ez,
valami rejtvény?
-
Olyan, mint egy idézet. Talán valami versre vagy regényre utal.
-
És mit csináljak, küldjem el neki a regény?
-
Mit tudom én, a te nőd– visszakozott Henry, enyhe kárörömmel. Még mindig a
levegőben lebegtek a kimondatlan kérdések, de egy gyors pillantással
megállapodtak, hogy egyelőre hanyagolják a témát. Idővel úgyis minden kiderül
majd.
-
Csodás ez a süveg – váltott témát Malazár gúnyos mosollyal. – Nem próbálod fel?
-
De… - felelte Godrik, és csakzértis mozdulattal a fejére ültette a süveget. –
Na, milyen?
-
Kiemeli a személyiségedet – felelte Malazár, mire Henry és Helga felkuncogtak.
Godrik
újra a levélre meredt.
-
Most mit írjak erre válaszul?
-
Küldj neki egy portrét, amin viseled.
-
Ha-ha.
Visszatértek
a tányérjukhoz, s egy pár percig semmi sem zavarta meg a csendet, csak a diákok
reggeli köszönése, ahogy elsétáltak az asztal mellett. Mindenki csodálkozva
méregette a süveget, amit Godrik a fején hagyott, s kaján mosollyal nyugtázta
az értetlen tekinteteket.
-
Jó reggel, Christopher! – köszönt Godrik.
-
Jó reggelt – köszönt vissza a fiú, ahogy elhaladt az asztal előtt.
-
Micsoda szentségtörés! –hallatszott ekkor. – Tisztátalan gondolatok!
Ezúttal
Godrik arca is ugyan úgy elképedt, mint a többiek, és azon nyomban lekapta a
fejéről, a szószátyár süveget.
-
Ezt… a süveg mondta? – kérdezte Henry.
-
Igen. És ne tudd meg, mit súgott a fülembe!
-
Ez a süveg beszél? – csodálkozott Helga.
-
Nem csak beszél, gondolkodik is. Méghozzá, erőst keresztény elvek mentén –
morogta Godrik.
-
Hadd lássam! – kiáltotta Malazár vigyorogva, és ő is a fejére tette, majd
lehunyt szemmel felidézett maga előtt valamit.
-
Nem szégyelli magát, jó uram! – méltatlankodott pár pillanat múlva a süveg. – A
pokol tüzén fog elégni, ha továbbra is a paráznaság körül forog az élete.
Gyalázat!
-
Mégis mit kezdjek ezzel? – fakadt ki Godrik, de közben ő is igyekezett elfojtani
mosolyát.
-
Hát nem egyértelmű? – kérdezte Helga. – Ez a lány nem csak személyiséget adott
ennek a süvegnek, de még vallásos elveket is. Vagy nagyon laza, vagy nagyon
elvakult. Kiderül, ha te is viccesen válaszolsz.
Egy
pillanatig némán fontolgatták a szavait, de a csend nem mélyülhetett el, mert a
süveg ismét felrikoltott.
-
Na de uram, ez már több a soknál!
-
Elég volt – ezzel Helga lekapta Malazár fejéről a beszédes fejfedőt. – Ne
kínozzátok szerencsétlent!
Aztán
vissza is tért a reggelijéhez. Akkor nem látta, de ezúttal kristálytiszta volt
számára, hogy Malazár azon nyomban lesüti a szemét, és mintha apró pirosság
jelent volna meg orcáján. Ám mielőtt Helga jobban megnézhette volna, az emlék
elmosódott, mint tintacsepp egy pohár vízben.
*
A
következő képben ismét a kerek asztalnál találta magát, de ezúttal alkonyat
volt, és már csak ők voltak a teremben. Helga emlékezetében ez a beszélgetés
élénken élt, hiszen alig pár nappal korábban történt. Most, hogy már
karnyújtásnyira volt a jelentől, a lány rettentő izgatott volt, és alig várta,
hogy kiderüljön, mi az, amit Malazár üzenni akar neki ezzel a játékkal.
Reményei és sejtései természetesen voltak, de egyelőre még maga előtt sem merte
ezeket kimondani.
-
Kész! Végeztem! – vetette le magát az érkező Henry az asztalhoz, és láthatóan
majd szétvetette az ideg. – Ez a gyerek egyszerűen nem normális! Totál idióta!
-
Ki? – kérdezte Godrik.
-
Edgar! A sírba visz az értetlenkedéssel! Felejtsétek el, hogy jövőre is én
mentorálom őt! Cserélni akarok!
-
Nem tudtam, hogy ez kívánságműsor – mondta Malazár gúnyos mosollyal.
-
Eddig nem is volt az. De ideje változtatni!
Henry
hirtelen elszántsága már-már komikus volt, de különös módon sem Malazár, sem
Godrik nem gúnyolta ki. Csupán egy pillantást váltottak, de már ebből látszott,
hogy ha lehetne, ők is szívesen variálnának a gyerekekkel. Azonban láthatóan
egyiküknek sem akaródzott ezt bevallani.
-
Fiúk, ez a ti rendszeretek – bíztatta őket Helga. – Ha baj van, változtassatok.
Semmi sincs kőbe vésve.
-
Ami azt illeti – kezdte Godrik –, nekem is lenne hozzáfűznivalóm a cserékhez.
-
És nekem is – bólintott Malazár.
-
Rendben, tied lehet Edgar – csapott le Henry a lehetőségre.
-
Nem, köszi – csóválta a fejét Malazár. – Én inkább maradnék a mágusgyerekeknél.
-
Godrik? – fordult felé reménykedve.
-
Jól mondtad, az a gyerek egy katasztrófa – mondta Godrik. – Én biztos, hogy nem
szenvedek vele. Épp elég végignéznem, amit bűbájtanon alakít.
-
Milyen rosszindulatúak vagytok! – csóválta a fejét Helga. – Az a kisfiú igyekszik!
Megtesz minden tőle telhetőt. Igazán értékelhetnétek…
-
Tied lehet – mondta Godrik és elvigyorodott. – Úgyis tudjuk, hogy titokban az
istállók mögött segítesz azoknak, akik lemaradtak. Miért ne lehetnél te is
mentor?
-
Én? – hökkent meg Helga.
-
Simán. Rengeteget tettél már az iskoláért, és velünk egy időben érkeztél. Lenne
is tárgy, amit taníthatnál – merengett.
-
Ez nem is rossz ötlet – bólintott Malazár. – Úgyis elég régóta vitatkozunk
azon, hogy kié legyen a bestiatan. Te nagyon jól értesz az állatokhoz.
-
Micsoda? – hebegett tovább Helga, és fülig pirult.
-
Igen – bólintott Henry. – Én pedig szívesen átadom neked a gyógynövénytant.
Akkor több időm jutna a bájitalokra.
-
Akkor ezek szerint, Helgának csak két tárgy jutna – számolgatott Godrik. –
Henryé marad a bájitaltan, a mágiatörténelem, és a muglitan. Malazáré, az
asztronómia, a rúnatan és a számmisztika, az enyém pedig a párbaj –, bűbáj-, és
átváltoztatástan. Ha minden igaz, így maradna időd arra, hogy felügyeld a
konyhai munkát.
-
De… - kezdte Helga.
-
Akkor, ezek szerint, be kell tenni majd még egy hosszú asztalt az étkezőbe –
bólintott Malazár.
-
És hogy döntjük el, hogy melyik gyerek kihez kerül? – tette fel Henry a
kérdést. – Ez a véletlenszerű módszer úgy látszik nem jött be. Talán próbára
tehetnénk őket. Kezdéskor kaphatnának három feladatot, amit meg kell oldaniuk.
-
Nem – rázta meg a fejét Godrik. – Csúnya lenne, ha valamelyikük ereje, a
tapasztalatlanságuknál fogva, elszabadulna.
-
Ó, bár csak lenne egy eszközünk, ami belelát az emberek fejébe! – szólt Malazár
tetettet tanácstalansággal.
-
A süveg? – kapta fel a fejét Henry. – Ez remek ötlet!
-
Meg tudod bűvölni, hogy hagyjon fel a hittérítéssel? – kérdezte Godrik.
-
Igen. Azt hiszem, van egy tekercsem, ami valami ilyesmiről szól. – Henry azonnal
felpattant, és lelkesen kisietett a teremből.
-
Helyes – bólintott Godrik, és egy sebtében előkapott pergamenre gyorsan
jegyzetelni kezdett. – Akkor Henryhez mennek az agyasak, hozzám a bátrak,
Malazárhoz az aranyvérűek, Helgához pedig….
-
A maradék? – kérdezte Malazár. – Ez elég csúnyán hangzik.
-
Miért a származási kikötésed nem?
-
De – ismerte el. – És ha belegondolok, a származásnál fontosabb, hogy legyenek
ravaszak és… becsvágyóak.
-
Remek. És Helgához mit írjunk – nézett fel a lányra.
-
Én… – hebegte.
-
Őszinteség… – merengett el Malazár – és becsület. Leginkább ezek jellemzőek
rád.
-
Egyetértek – felelte Godrik. – Nincs más hátra, csak az új címer. Arra
gondoltam, hogy talán úgy kéne elrendezni az egyéni címereket, ahogy az asztal
körül szoktunk ülni. Helga Henryvel szemben, mi pedig egymással szemben.
-
Jó ötlet. Mi legyen a címerállatod, Helga – kérdezte Malazár.
Helga
egy szót sem tudott kinyögni. Csak ült a meghatottságtól és a zavartól elképedt
arccal, miközben körülötte egy pillanat alatt minden megváltozott. Hozzászokott
már a fiúk hihetetlen tempójához, ha valami újat eszeltek ki, de ezúttal
teljesen váratlanul érte.
-
Szerintem egyértelmű – felelt helyett Godrik vigyorogva. – Egy borz.
A
lány bosszúsan felszisszent.
-
Utálom a borzokat – mondta szemrehányónak szánt hangon.
-
Jól fog kinézni a családunk címerei mellett – bólintott Godrik. – És az
alapszíne…
-
Sárga – vágta rá Malazár. – Akár a haja.
-
Remek – bólintott Godrik, felfirkantott valami a pergamenjére, majd ismét
Helgára nézett. – De természetesen semmi sem kötelező. Rajtad áll, hogy
akarod-e csinálni, vagy nem.
Helga
egy percig nem válaszolt. Egyikükről a másikakra nézett, s közben a döbbenet
lassan erővé gyűlt a szemében, s végül határozottan bólintott.
-
Akarom.
-
Helyes! – rikkantott Godrik.
Az
emlék megvillant, és egy pillanatra elmosódott. Nem tartott tovább egy
szempillantásnál, és a kép kitisztult. Még mindig ugyanott voltak, de az
asztalnál már csak Malazár és Godrik ült. Helga még éppen látta saját magát,
ahogy végigsétál az asztalok között, és szórakozottan letöröl egy maréknyi
morzsát az egyikről, aztán felsóhajt és álmatagon kisétál a helyiségből.
-
Na, megyek, én is lefekszem – sóhajtott Malazár is, és letette a boros kupáját.
-
Ne olyan sietősen! – szólt ekkor Godrik sejtelmes mosollyal, aztán fölényesen
hátradőlt. – Nem szeretnél elmesélni valamit?
-
Nem – vágta rá Malazár. – Mit mondhatnék?
-
Engem nem versz át – csóválta meg a fejét. – Látom, amit látok. Úgy kíséred
Helga lépteit a szemeddel, mintha maga az Úristen volna.
Helga
szíve nagyot dobbant. Lassan leereszkedett saját, nemrég megürült székéhez, és
Malazár arcához hajolt. Minden rezdülést látni akart rajta, s minden egyes
pillantást. A férfi megpróbálkozott úrrá lenni az arcizmain, de hamar feladta.
Felsóhajtott, és a kezébe hajtotta a fejét.
-
Ennyire nyilvánvaló?
-
Ja – bólintott. – Nézd, Mal, én nem értek a nőkhöz. De a szerelemhez annál
inkább. És tudom, hogy ha nem teszel valamit, ez az érzés belülről fog téged
felemészteni.
-
Azt hiszed, ez ennyire egyszerű? – nézet fel. – Házas ember vagyok, ha nem
tudnád!
Godrik
felkacagott.
-
Te házasságról beszélsz, én meg szerelemről. Miért zárná ki az egyik a másikat.
Alig látod a nejedet. Talán sose szeretted. Itt az ideje, hogy ezt is
megtapasztald. És Helga… jók volnátok együtt.
-
Ez nem tisztességes vele szemben.
-
Talán hagyhatnád, hogy ő döntse el. És ne felejtsük el azt se, hogy a felségek
halandóak. Vagy akár el is válhatsz – tette hozzá Malazár lesújtó pillantását
látva.
Malazár
nem felelt, csak meredt maga elé.
-
Figyelj, a csodás modoroddal, és a világrengetően nyitott természeteddel elérted,
hogy Helga semmit se vegyen észre. Most bármit megpróbálhatsz, hogy elnyerd őt.
Lepd meg és vallj színt!
Malazár
rosszallóan felmorrant, és felállt az asztaltól. Láthatóan nem volt hajlandó
többet erről beszélni.
-
Mégis mi vesztenivalód van? – kérdezte Godrik. – Rajta, próbád meg!
-
Nem tudom, miért kellene rád hallgatnom – morogta, hamis rosszkedvvel. – Nem is
értesz a nőkhöz.
Azzal
elfordult, és elindult kifelé a nagyteremből.
-
Igaz – kacagott fel Godrik, aztán hátradől, és fejét a szék támlájára hajtotta.
Végighallgatta,
ahogy Malazár léptei eltávolodnak, s közben pillantása keresztül kasul bejárta
a mennyezetet. Aztán elgondolkodva csettintett a nyelvével.
-
Ezzel tudnék mit kezdeni!
*
Az emlék véget ért.
Helga egy csőszerű folyosón találta magát, egy kígyókkal díszített kapu előtt
állva. Az emlékpillék végigvezették az egész kastélyon, le ezernyi lépcsőn, át
egy tucat titkos átjárón, s a köré hulló sötétség azt súgta: nincs több kép.
Elérkezett az idő, hogy végre a valóságban is találkozzon Malazárral, aki a
lehető legőszintébb utat választotta, hogy megnyíljon előtte. A szíve a
torkában dobogott, ahogy belökte a résnyire nyitott kaput és belesett a hodály
nagyságú helyiségbe, aztán óvatosan, félve be is lépett. A földbe vájt termet
oszlopok tartották, a levegő kicsit nedves volt, de friss, s körbe-körbe
fáklyák lebegtek, s vezették egyre beljebb a lányt. Semmi sem törte meg a
csendet, csupán saját lépteinek nesze, s saját lélegzetének hangja.
- Hát ideértél –
hallott egyszerre csak egy hangot valahonnan, a félhomályból.
Malazár egy
oszlopnak dőlve állt, pár lépésre tőle. Arcát csak félig világította meg a
fáklyafény, így Helga semmit sem tudott leolvasni róla.
- Ide – bólintott.
A szíve a torkában dobogott, s bármennyire is szerette volna megélni ezt a
pillanatot, mégis, legszívesebben hanyatt homlok menekült volna.
Malazár kilépett az
oszlop árnyékából, és Helgához sétált.
- Ugye ez a Titkok
Kamrája? – kérdezte a lány. – Godrik felforgatta az egész kastély ezt a helyet
keresve.
- Igen, az –
bólintott. – Mi a véleményed?
- Csodálatos! –
mosolyodott el Helga.
Csend ált közéjük.
Hirtelen minden egészen kínossá vált, s Helga úgy érezte, mondania kellene
valamit, mégsem jöttek szavak a szájára. Kissé félve, és mégis bízva fürkészte
Malazár kiismerhetetlen arcát, és inkább csak sejtette, mint látta benne is
ugyan azt az bizonytalanságot, amit ő is érzett. Aztán mikor már végképp
kibírhatatlanná vált a mozdulatlanság, Malazár előre lépett, és lágyan a kezébe
vette Helga kezét.
- Én… Nem igazán
tudom, mit mondhatnék – vallotta be.
- Már mindent
elmondtál – felelte a lány, és bátorítóan megszorított a kezét.
- Tudom, hogy ez
elég hirtelen volt. Nem is akarlak siettetni. De ha meghoztad a döntésed, én
itt várok rád.
Helga elmosolyodott.
Pontosan tudta, hogy nincs szüksége időre, mert a jó döntés teljesen tisztán és
egyértelműen látszott előtte.
- Malazár… a te
arcod volt, amit legelőször megláttam. Belenéztem a szemedbe, és… egyszerűen
volt benne valami megmagyarázhatatlan. Egy pillanatig megláttalak téged, de
eztán felöltötted a bizalmatlanságodat, és azt hittem gyűlölsz engem – vallotta
be. – Bele sem mertem gondolni abba, hogy esetleg van valami a későbbi
kedvességed mögött. Azt hiszem… kicsit féltem is tőled.
- Sajnálom.
A lány felnyúlt, és
végigsimított Malazár arcán.
- De most újra
látlak téged, mélyen a szemedben. Már meghoztam a döntés. Talán már az első
pillanatban, ahogy megláttalak.
Malazár arcán
megkönnyebbülés futott végig. Aztán, mintha attól tartana, hogy a lány
meggondolja magát, villámsebes mozdulattal ragadta derékon, és húzta magához.
Oly könnyen és oly egyszerűen fogta körbe Helgát, hogy a lány egy pillanatig
sem csodálkozott a történtek hevességén, s úgy veszett el a csókban, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne. Az első pillanattól fogva értették, és
érezték egymást, akár a sokat próbált szeretők, s Helga szinte észre sem vette,
mikor felemelték a földől, s egy hátsó, függönyös helyiségbe vitték, ahol puha
ágy, és ezernyi párna várt kettejükre. Megszűnt az idő és a tér, s nem maradt
más, csak az ölelő karok, a mézízű csókok és a tökéletes boldogság.
Nyár
A következő hónap
úgy szállt és Helga és Malazár feje felett, hogy szinte észre sem vették. A
mindennapok egyszerre megfakultak számukra. Malazárt már nem kötötték le a
csillagok és a hold járása, sem a régi számmisztikus szövegek, és Helga sem
talált már örömet a szüretben, a növő búzában, a friss, nedves föld illatában.
Robot módjára, gépiesen tették dolgukat, s közben másra sem bírtak gondolni,
mint a lopott, közösen töltött percekre, és az estékre, mikor végre gondtalanul
kettesben lehetnek.
Idilli boldogságuk
hamar terhessé vált Henrynek és Godriknak. Előbbi pár nap után úgy döntött,
hazautazik látogatóba a családjához, s a nyár végégig ott is maradt; Godrik
pedig belevetette magát legnagyobb szenvedélyébe, a vadászatba. Ezt olyan jól
művelte, hogy kénytelen volt a közeli faluban elajándékozni a zsákmány nagyját,
mert a kastély konyhája képtelen volt befogadni mindet. A bőséges nyár amúgy is
annyi munkát adott a manóknak, hogy szinte semmi másra nem jutott idejük. De
szeptember végére a kamra megtelt a napon aszalt gyümölcsökkel, lekvárokkal és
befőttekkel, télálló zöldségekkel, és rengeteg gabonával. A konyha
mennyezetéről tömött sorokban lógtak a csokorba szedett fűszernövények, s
illatokkal terhes levegőt árasztottak szét az egész kastélyban. Az állatok
megfialtak, és megerősödtek, s szépen lassan minden készen állt a közelgő
télre. Helga minden bizonnyal roppant büszke lett volna minderre, de határtalan
boldogságában észre sem vette az őt körülvevő ezerszínű bőséget.
De a messzi
égbolton lassan viharfelhők gyülekeztek, s meg is érkeztek a visszatérő Henry
nyomában. A fiú alkonyra ért a birtokra, s ahogy lepattant a lováról, rögtön a
nagyterembe sietett.
- Híreket hoztam –
kiáltotta, ahogy meglátta társait.
- Miféléket? –
kérdezte Godrik.
- Cleenáról.
Az evőeszközök
megálltak a levegőben, s Henry azonnal számot tarthatott mindenki figyelmére.
- Azt mondják,
felfigyelt az iskolára és már többször látták őt a környéken ólálkodni. Nem
kétséges, hogy megirigyelte a sikerünket, és attól tartok, támadást fontolgat.
- Ugyan, miért
zavarja őt a Roxfort? – kérdezte Helga értetlenül. – Hiszen nem vagyunk sem
urak, sem az ellenségei.
- Cleena mindig is
a zavarosban szeretett halászni – magyarázta Malazár ökölbe szoruló kézzel. – Nem
tetszik neki, hogy nagy számban tanítjuk a fiatalokat, mert így alapos, és sok mindenre
kiterjedő tudást szereznek. Így neki sokkal nehezebb dolga van, hogy
féligazságokkal, és hazugságokkal manipulálja őket. Attól tart, hogy megcsappan
az így szerzett serege.
- De mit akar ezzel
a sereggel?
- Káoszt. Félelmet,
hogy a sötétségből ő irányíthassa a lelkeket. Így még színre sem kell lépnie
ahhoz, hogy elérje, amit akar. Pontosan ezért, senki sem ismeri a valós arcát,
csupán azok, akik látványosan keresztbe tesznek neki. Ők sosem élik túl a
találkozást.
- Ahogy a szüleid?
- Igen. Ezért kell
megállítanunk.
- Igen, de hogyan –
tette fel a kérdést Godrik. – Fogalmunk sincs róla, hogy ki lehet ő, hogy
hogyan néz ki pontosan. Csak szóbeszédek vannak, amik ugyan úgy illhetnek rá,
mint egy gyerekmeséből szalajtott krampuszra. Meg kell várnunk, míg felfedi
magát, addig semerre se indulhatunk.
Az asztalra csönd
ereszkedett. A tányérokhoz egyikük sem nyúlt, csak gondterhelten meredtek maguk
elé. Helgát, ameddig csak vissza tudott emlékezni, most először érintette meg a
félelem. Végignézett a nagytermen, azon a néhány diákon, akik elszórtan
vacsorázta az asztaloknál, és elfogta az aggódás. Annyi minden építettek fel,
annyi lehetőséget teremtettek ezeknek a gyerekeknek, s most mindez veszélybe
került. Tenni akart valamit, de az ellenség olya megfoghatatlannak bizonyult,
hogy egyelőre lehetetlen volt. Egyre másra lepték el a sötét gondolatok, mígnem
egyszerre Godrik felszisszent:
- Henry, jól vagy?
Valóban nem volt
túl jó színben. Arca elsápadt, viaszos fényben játszott, és tenyerét a gyomrára
szorította. Szemét szorosan lehunyta, és erősen az ajkába harapott, mintha
küzdene valami ellen.
- Igen – nyögte,
aztán lassan feltápászkodott. – Semmi baj.
Tétova, de erősnek
tettetett léptekkel az előcsarnok felé indult, s talán a szobájába tervezett
jutni. Helga jelentőségteljesen megérintette Malazár karját, aztán Henry után
indult. Arra számított, hogy valahol a lépcsőn éri őt utol, de tévednie
kellett: még az előcsarnokból sem jutott ki. Az ajtó mellett a falnak dőlve ült
a földön, és igyekezett fejét a térdei közé szorítani.
- Ezt bizony jól
megjártad – mondta Helga fejcsóválva, aztán letelepedett mellé. Kihúzta az egyik
konyharuhát a zsebéből, és pálcájával megnedvesítette, majd Henry nyakára
fektette.
- Semmi bajom –
mondta.
- Ugyan. Te is
tudod, hogy nem titkolózhatsz tovább.
- Nem tudom, miről
beszélsz – makacsolta meg magát.
- Pár napja vagy
rosszul, igaz? Általában reggel, de az utazást se nagyon bírod. Igaz?
Henry végre
felemelte a fejét, és elkínzottan ránézett.
- Mióta tudod,
hogy…?
- Már elég rég óta.
Nem volt nehéz kitalálni, de nem akartalak lebuktatni. Most pedig már úgy is
mindegy. Elég volt rád néznem, hogy tudjam, megestél.
- Nem. Nem mindegy.
Nem akarom megtartani.
- Csak azért, hogy
ne bukj le? – ráncolta össze a szemöldökét Helga.
Henry nem felelt.
- Kihagyhatnál egy
évet – próbálkozott Helga. – Hazamehetnél, és otthagyhatnád a babát. Mondjuk az
apjánál.
Henry a kezébe
temette az arcát, és alig láthatóan rázkódni kezdett a válla. Helga nem
erőltette tovább a dolgot. Mellételepedett, szó nélkül átölelte, és megvárta,
míg megnyugszik.
- Nem vihetem az
apjához – suttogta végül, alig hallhatóan. – Jelentkezett egy kereskedőhajóra,
és tegnap elhagyták a partokat. Soha többet nem látom őt.
- Ezt nem tudhatod.
- De igen. Érzem,
hogy valami nagyon rossz fog történni!
Újra erőt vett
rajta a zokogás. Helga nem tudott mit mondani, hiába kutatott vigasztaló, erőt
adó szavak után. Esetlenül megveregette Henry vállát, ezzel igyekezve
biztosítani őt a támogatásáról.
- Ne árulj el a
többieknek – súgta.
S épp ahogy ezt
kimondta a nagyterem ajtaja feltárult, majd Malazár és Godrik lépett az
előcsarnokba.
- Hát itt meg mi folyik?
– kérdezte Malazár döbbenten.
- Nem hiszem, hogy
van választásod – súgta Helga válaszul Henrynek.
- Semmi bajom –
morrant Henry Malazárra. – Csak egy kicsit megszédültem.
- Látjátok, ezért
mondtam, hogy kell egy gyógyító is a kastélyba – csóválta meg a fejét Godrik. –
Nem testálhatunk mindent Henryre.
Malazárt azonban
nem lehetett ilyen könnyen átverni. Elég volt egy pillantást vetnie Henry
könnyáztatta arcára, és Helgáéra, aki feltűnően kerülte a tekintetét, hogy felébredjen
benne a gyanú. Méghozzá a lehető legrosszabb fajtából.
- Szóval
megbetegedtél – hangsúlya valahol a kérdezés és a kijelentés között volt. –
Ennyi volna az egész?
Henry bólintott.
- Tehát elutazol
néhány hónapra, majd egy betegséggel és Cleena hírével térsz vissza? Azzal,
hogy veszélyben van az egész iskola?
- Tessék? – hebegte
Henry.
- Nem tudhatjuk,
hogy milyen kórt hoztál ránk. Az is lehet, hogy hamarosan az egész iskola
megfertőződik. Hogy kaptad el?
- Nem kaptam el
semmit!
- Ezt nem
tudhatjuk, amíg meg nem vizsgálunk!
- Engem nem fog
senki megvizsgálni!
Malazár arca, ha
lehet, még jobban elkomorult.
- Találkoztál vele,
igaz? Személyesen ő küldött vissza!
- Malazár, ezt te
sem gondolhatod komolyan! – rótta meg Helga.
- Miért? – förmedt
rá. – Mi más magyarázná, hogy ennyit titkolózik?
- Fáj kimondanom –
mondta Godrik –, de ezúttal Malazárral értek egyet. Valami itt nincsen rendben.
- Képzelődtök! –
kiabálta Henry. – Kikérem magamnak, hogy árulással gyanúsítsatok!
- Akkor mondd el az
igazat!
- Nincs mit
mondanom!
Malazár arca
elkomorult. Tekintetébe egyszerre sötét fény költözött, tartása megmerevedett,
és feszültség vibrált benne. Egy pillanatra volt attól, hogy előkapja a
pálcáját, és Helga Godrikon is látta, hogy maga is fontolgatja, hogy
csatlakozik Malazárhoz. A lány egy percig sem vacillált, felpattan, és Henry
elé állt.
- A mindenit, hát
tényleg ilyen vakok vagytok, ti szerencsétlenek! – rivallt rájuk dühösen. – Nem
beteg, csak terhes!
A harci kedv
Malazárból és Godrikból egy pillanat alatt elpárolgott, de még két lépést
hátráltak is. Arcukra döbbent grimasz fagyott, és egy szó sem jött ki a
szájukon.
- Helga! – jajdult
fel közben Henry a lány háta mögött.
- Mégis meddig
akartál még hazudni mindenkinek? – sziszegte hátra.
- Hogy… Most… mi
van? – nyögte Godrik.
- Már hogy lehetne
terhes!? – csatlakozott Malazár is.
Helgának elég volt
egy pillantást vetni az arcukra, és majdnem újra kiabálni kezdett. Végül csak
egy nagy levegőt vett, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.
- Jaj, ne legyetek
hülyék… - sóhajtotta. – Természetesen, Henry nem férfi.
- Ó – bólintott
Godrik, és rögtön ellazult. – Hát most kihullott egy marék hajam…
- De miért kellett
ezt eddig eltitkolni? – kérdezte Malazár teljesen értetlenül.
- Biztos, hogy itt
kell ezt megbeszélni? – kérdezte Helga, és a tölgyfaajtó felé intett, ahol épp
két tizenéves fiú lépett be.
- Igazad van –
bólintott Godrik.
Megkerülte a lányt,
és felnyalábolta a teljes letargiába esett Henryt a földről, aztán a lépcsők
felé indult vele. A két érkező fiú döbbenten nézett utánuk, láthatóan máris
azon törték a fejüket, hogy vajon, mi történhetett.
- Nincs itt semmi
látnivaló! – vetette oda nekik Malazár, aztán Helgával Godrik után eredtek.
Henryt az ágyába
fektették, Helga pedig nedves kendőt tett a homlokára. Eltelt egy kis idő, mire
összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon, de végül mindent elmesélt.
Az igazi neve
Hedvig volt. Egy kis faluban született, valahol az óceán mellett, két bátyja
után, legkisebbnek. Már kisgyerek kora óta arról álmodozott, hogy egy nap majd
ő is elutazhat a bátyjaival Maeve-hoz, és varázslást tanulhat. Édesanyjának
azonban más véleménye volt erről. Úgy gondolta, egy lánynak otthon a helye, s
mindent, amit tudnia kell szerény életéhez, azt tőle is meg tudja tanulni.
Hedvig nem akart belenyugodni a sorsába, s mikor fiatalabb testvérét Cleena
meggyilkolta, magához vette Maeve levelét, amellyel meghívta Henryt magához
tanoncnak, fiúruhát öltött, és megszökött otthonról. Egyedül idősebb testvére
tudta volna leleplezni, de ő addigra már családot alapított, és nem nézett
többé az idős tanító felé.
Eleinte szorongva
lépett a sok diák közé, ahol legnagyobb meglepetésére legalább annyi lány
tanult, mint fiú. De addigra már nem merte leleplezni magát, és lassan
beletörődött, hogy élete végéig férfiruhát hord majd.
- Komolyan azt
hitted, hogy sose jövünk majd rá? – hitetlenkedett Godrik.
- Nem is ti
vettétek észre – emlékeztette őt Helga.
- Nem csak erről
van szó – folytatta Hedvig. – Attól féltem, hogy ha kiderül, hogy lány vagyok,
nem jöhetek veletek, és nem segíthetek az iskolában. Halálosan rettegtem tőle,
hogy majd meggyűlöltök és elküldötök. Vagy, ami még rosszabb, beállítotok Helga
mellé, és főzhettem volna egész életemben az ebédeteket, és moshattam volna a
szennyeseteket.
- Bolond nőszemély
– csóválta a fejét Malazár. – Sem Maeve, sem mi nem gondoltuk volna, hogy a férfiruháiddal
együtt a tudásodat is eldobod… Látod, Helgából is mentor lett.
- Igen, de ő eddig…
- Ácsi – szólt
közbe Helga. – Félreértés ne essék, én nem azért maradtam itt, a konyhán, mert
nem volt jobb dolgom. Én szeretem ezt csinálni. Szeretek főzni, szeretem a
betakarítást, szeretem az állatokat. Nekem ez nem büntetés. Az, hogy mellette
taníthatok is, csak a hab a tortán.
- Én… sajnálom –
sóhajtott végül Hedvig.
- Jól van,
részemről spongyát rá – mondta Godrik. – De most megyünk, hadd pihenj.
- Köszönöm – mondta
Hedvig, hálásan mosolyogva.
Malazár is felállt,
és mindketten kifelé indultak. Az ajtó becsukódott mögöttük, de a következő
pillanatban újra kinyílt, és Godrik dugta be rajta a fejét.
- Azt ígérd meg,
hogy ott lehetek, mikor ezt elmondod a gyerekeknek. Mindenképp szeretném látni
az arcukat – mondta széles vigyorral.
Hedvig végre
valahára, halványan ugyan, de elmosolyodott.
- Rendben van.
A lányok kettesben
maradtak. Helga még egy darabig elszöszmötölt Hedvig holmijával: igyekezett
mindent a keze ügyébe rakni, aztán letelepedett az ágy szélére.
- Mi lesz a
kisbabával? – kérdezte halkan.
- Nem tudom –
sóhajtotta Hedvig. – Tényleg nem.
- Nos – mosolyodott
el –, bárhogy is döntesz, tudd, hogy mindenben támogatunk.
- Köszönöm.
Helga homlokon
csókolta a lányt, aztán ő is magára hagyta. Végigsietett a kihalt folyosókon és
lépcsősorokon, átlépett a titkos átjárókon, és hamarosan már a Kamra bejárata
előtt találta magát. Malazár nyitva hagyta neki a kaput, ahogy minden este
szokta, s ő, akárha hazaérkezne, besietett a terembe.
Malazár két oszlop
között, egy kis, függönnyel elválasztott, oldalsó helyiségben találta. Ahogy
belépett, rögtön vissza is hőkölt.
- Merlinre, az egy
varangy egy tyúktojáson!?
- Igen – bólintott.
Épp legyekkel etette a meglehetősen életuntnak kinéző varangyot, aki láthatóan
nem önszántából ült mozdulatlanul a tojáson.
- Úgy gondolod, jó
ötlet, egy gyerekekkel teli iskolába egy bazi nagy kígyót ereszteni, ami már a
pillantásával is öl?
- Ne aggódj, tudok
vele bánni – felelte Malazár egykedvűen. – Gondoltam jól jön majd egy
baziliszkusz a Cleena elleni harcban.
- Hogyan akarod
megfékezni?
- Párszaszó.
Családi vonás.
- Ejha – bólintott
Helga meglepetten. – Nem is tudtam erről. Mi több, nem is láttam még ezt a
szobát.
- Itt tartom azokat
a holmikat, amiken épp dolgozom.
Néhány asztal, és
rengeteg pergamen töltötte ki a szobácskát. A varangy egy kis állványon ült,
szemben, a falon, a fáklya mellett pedig egy nagyjából egyméteres, kör alakú,
tükörszerű valami lógott. A lány közelebb lépve felismerte, hogy ugyan abból a
vékony, jeges anyagból készült, mint amiből az a rózsa, amiben az emlékpillék
rejtőztek.
- És ez mi? –
mutatott rá Helga.
Malazár
felpillantott, aztán bosszúsan felmorrant.
- Egy látóüveg.
Legalábbis annak indult, de sehogy sem boldogulok vele. Hiába kérem, hogy
mutassa a Roxfort valamelyik szobáját, mindig csak ezt látom.
Elhúzta a kezét az
üveglap előtt, s a fodrozódó felszín mögött, egy kicsi, de nagyon rendetlen
szobát pillantottak meg, amely tele volt mindenféle furcsa külsejű kacattal.
- Malazár, a
látóüvegek a messzi dolgokat mutatják meg. Lehet, hogy az a baj, hogy a Roxfort
túl közel van.
Malazár vállat
vont, aztán újra elhúzta a lap előtt a kezét, és a kép eltűnt.
- Kérsz egy kupa
bort? – kérdezte, és megcsókolta.
- Igen, köszönöm.
Malazár kisétált a
függönyök közül, de Helga tovább nézegette a tükröt. Hirtelen különös érzés
lett rajta úrrá. Mintha valami a felszínre akarna törni belőle. Valami, amit
rég elrejtett, valami olyan dolog, ami veszélyesnek tűnt.
A lány megrázta a
fejét, és igyekezett függönyt húzni az emlékek elé.
- Még nem! –
suttogta a tükörképének makacsul. Egy pillanatig farkasszemet nézett magával,
aztán kisietett a szobából, Malazár után.
*
Az október hideg
széllel és sok esővel érkezett, s vele együtt megjöttek a diákok is. Hedvig,
aki az első pillanattól fogva női ruhában mutatkozott, azon nyomban
felkorbácsolta a kedélyeket. A diákok összesúgtak a háta mögött, és több
rosszindulatú pletyka is lábra kélt, de volt, aki azt is nehezményezte, hogy új
tanárt kaptak Helga képében. A helyzet lassan fokozódott, mígnem egy este
Godrik megunva a folytonos sutyorgást, egyik vacsoránál az asztalra csapott és
felpattant. A terem egy pillanat alatt elcsendesedett, s a diákok riadtan
pislogtak felé.
- Van esetleg
valakinek valami problémája? – kérdezte mennydörgő hangon.
A háborgók
nagyobbik része azonnal lesütötte a szemét. Ennek ellenére, még így is maradtak
jó páran, akik szinte már szemtelen magabiztossággal meredtek Godrikra. Ekkor
állt fel Malazár is.
- Nagyon szívesen
meghallgatjuk őket – mondta nyugodt, de dühöt sejtető hangon, miközben
egyesével végignézett a diákseregen.
Senki sem
jelentkezett. Godrikkal, egyedül talán még szembeszálltak volna, de Malazártól
már rettentően tartottak. Szépen lassan mind lesütötték a szemüket, Godrik és
Malazár pedig visszaültek a székeikbe. A terem alapzaja lassan megnőtt, és nem
is esett többé szó az esetről.
A tanév csendben és
rendben zajlott le. A birtokot előbb eső áztatta, majd mélyen eltemette a hó, s
mire a tavaszi bimbók kipattantak, Hedvig hasa is kikerekedett. A nő szinte
sugárzott a boldogságtól, s jókedve mindenkire átragadt. Szükség is volt erre a
feltétel nélküli vidámságra, hiszen egyre másra történtek aggodalomra okot adó
események, de a baj egészen május végéig a bírtok határain kívül maradt.
Már véget ért a
tanév, és az ezt lezáró ünnepséget is megtartották. A diákok nagy része
elindult haza, s csak a bentlakók, és legszorgalmasabbak maradtak a kastély
falai között, hogy a könyvtárban olvasgassanak, vagy a kastély körüli
teendőkben segítsenek. A napok forróak voltak, és dologban gazdagok, este
pedig, mikor körülülték az asztalt, mindenki vidám volt és beszédes.
Egyik este aztán
különös morajlás rázta meg a falakat. A hang meglepően magas volt, és
csilingelő, akárha harangként kongna a kastély. A nagyterem azonnal
elcsendesült, s a néhány diák, de még az alapítók is riadtan pislogtak körbe a
teremben.
- Mi a szösz? –
dünnyögte Godrik.
- Én hallottam már
ezt a hangot! – mondta Malazár és azon nyomban felpattant. – Itt van!
- Kicsoda?
Malazár nem felelt,
de arcáról mindent le lehetett olvasni. A többiek is követték a példáját, de
még a pálca után tapogató mozdulat felénél sem jártak, mikor narancsszínű fény
villant a teremben. Tagjaikba hirtelen jeges merevség költözött, és egy
szempillantással később, egyikük sem tudott megmozdulni.
A termet csilingelő
nevetés töltötte be, majd vidám, női hang hallatszott, rögtön a tanári asztal
mellett.
- Úgy bizony, kicsi
kígyó! – duruzsolta kéjesen. – Bizony, itt vagyok!
Ismét felkacagott.
- Hát nem
csodálatos, hogy egy egész kastélyt építettetek csak azért, hogy hirdessétek a
tudásotokat, s mégis, anélkül jutottam be, és anélkül kaptalak el titeket, hogy
egyáltalán sejtésetek lett volna róla!?
Cleena hosszú,
határozott léptekkel körbesétálta az asztalt. Helgának meg kellett állapítania,
hogy éltes kora ellenére, csodálatosan szép nő. Hosszú, aranyszőke haja,
csillogó, világoskék szeme és karcsú alakja volt, melyet éjfekete talárja még
jobban kihangsúlyozott.
- És még ti
akarjátok tanítani a fiatalokat? Ugyan! – kacagta. – Lássátok be, hogy
hiábavaló minden igyekezet. Hiába otthonos, hiába hívogató ez a kóceráj… semmit
sem ér.
Godrik mellé
siklott, és lágyan megcirógatta szoborrá merevedett arcát.
- Vagy nem így
gondolod, oroszlánom? – susogta, egészen közelről a fülébe. Godrik szeme vadul
forgott, s az indulat ezernyi fokával igyekezett, hogy megmozduljon, de a nő
bűbája ellen esélye sem volt.
Cleena szeme tovább
siklott, és megállapodott Helgán.
- Nézzenek csak oda!
– kiáltott fel. – Ez az én kisfecském! Csak nem szöktél meg a tölgykalickádból?
Ó, hát persze! Hiszen a borzom be is számolt róla! Milyen feledékeny vagyok!
Ismét kacagott, s
közben megkerülte a lányt. Kezével szórakozottan végigsimított a derekán, és
beletúrt a hajába.
- Nem számítottam
rá, hogy itt látlak majd viszont. Lám, milyen kiszámíthatatlan tud lenni az
ember! Ez persze mindent megváltoztat.
Játékosan az ajkába
harapott, és színpadiasan elmerengett.
- Nem emlékszel
rám, igaz? Így kár volna végeznem veled. Nem volna abban semmi izgalom –
duruzsolta maga elé, majd felkiáltott. – Ez az! Miért ne vehetném a dolgotokat játéknak?
Mit szóltok hozzá? Cleena serege, kontra Roxfort serege? Hát nem volna
elbűvölően izgalmas, végignézni, ahogy foggal-körömmel próbáljátok védeni
magatokat? Dehogynem! És ami a legszebb: akkor látnám, kedves kisfecském, ahogy
a fény újra kihuny a szemedben!
Ezt már egész
közelről, fenyegetően sziszegte a lány fülébe.
- Úgy bizony,
csillagocskáim. Játszani fogunk. Csak ti meg én! S akár kezdhetnénk most is.
Hedvig mögé
siklott, és csak úgy mellékesen megérintette a hasát. Helga közben érezte, hogy
a tagjaiban megbúvó ólmos merevség lassan oszlani kezd, s látta, hogy Godrik
alig láthatóan, de mozogni kezd.
- Gyerünk fiúk! Kapjatok
el! – kiáltotta Cleena, és a következő pillanatban már egy föld felett lebegő
éjsötét színű, tengeri madár volt a helyén.
Godrik kiesett a
mozdulatlanságából, s azonnal a fölötte elsuhanó madár után kapott.
- Gyerünk, kapjuk el!
– kiáltotta, s Malazárral késlekedés nélkül elindult kifelé a teremből. Helga
szintén futásnak eredt mögötte, de ekkor sikoly hasított a levegőbe, és vissza
kellett fordulnia.
Hedvig a földön
térdelt, arcát fájdalom torzította, és görcsös mozdulattal markolta a hasát.
Azonnal visszarohant hozzá.
- Hedvig, mi a baj?
- A baba! –
sikított. – Azt hiszem… azt hiszem elkezdődött.
- Micsoda? – rémült
meg. – Ez még nagyon korai!
- Tudom!
Hedvig arcán
könnyek csorogtak, s úgy kapaszkodott Helgába, mintha az élete múlna rajta. A
lány tudta, hogy nem láthatja meg rajta a kétségbeesést, mert az talán
mindennek a végét jelentheti.
- Jól van, nyugodj
meg! Nem lesz semmi baj!
Azzal hordágyat
varázsolt maga elé, és a hozzá siető Cordelia segítségével felfektette rá
Hedviget. Aztán, az ágyat maga előtt lebegtetve futásnak eredt, és azonnal a
szobájába vitte őt.
Sosem vallotta
volna be, de sokkal kétségbeesettebb volt, mint Hedvig. Tudta, hogy minden az ő
segítségén múlik, s azt is, hogy nincs meg a megfelelő tudása ahhoz, hogy
mindent az irányítása alatt tartson. Ám mégis, a mozdulatok, a szavak, a
bűbájok, szinte maguktól jöttek a szájára, minden ösztönösen működött. Végül,
napok vagy csak órák múlva, de megtörtént a csoda, melyben mindketten
reménykedtek: a baba felsírt.
Csöppnyi kislány
volt, csupán fele egy időre született kisbabának. Mégis, hangjában olyan erő
volt, mely meggyőzte mindkettejüket arról, hogy élni akar. Helga azonnal az
anyukája mellkasára fektette, aki ezernyi könnyet hullatva vonta őt magához.
- El sem hiszem –
szipogta.
- Én se –
sóhajtotta Helga. – Mi lesz a neve?
- Heléna. A
nagyanyám után.
Helga mosolyogva
megsimogatta a kislány fejét.
- Üdv ideát,
Helénke!
A következő
pillanatban azonban halálra sápadt.
- Atya ég! A fiúk!
Az elmúlt órák
izgalma elég volt ahhoz, hogy elfeledje Cleenát, és azt, hogy Malazár és Godrik
a nyomába eredtek, de most minden riadalom ezerszeres erővel lángolt fel benne.
- Menj! – mondta
Hedvig. – Most már megleszünk.
- Felküldöm
Cordeliát. Segít majd, amiben tud.
Azzal kirohant az
éjszakában elcsendesült folyosóra, és ahogy csak tudott, szaladt lefelé a
lépcsőkön. Godrikot az előcsarnokban találta, ahogy a lépcsőn ült, fejét a
térdére hajtva. Láthatóan nem esett baja, de testtartása rettentő
elcsigázottságról árulkodott.
- Godrik! –
kiáltotta. – Mi történt?
Az, akárha álomból
ébredt volna, hirtelen felkapta a fejét, és megfordult. Arcán elkeseredés ült,
de ahogy meglátta a felé siető lányt, inkább döbbenet lett rajta úrra.
- A mindenit, veled
mi történt?
Helga végignézett
magán, s meg kellett állapítania, hogy nem volt épp szalonképes állapotban. A
talárjára koppantotta a pálcáját, aztán elmosolyodott.
- Kislány!
Helénának hívják.
Godrik viszonozta a
mosolyát, de a szemébe ismét visszatért a keserűség.
- Ez csodálatos.
- Godrik,
megőrjítesz! Mi történt? Utolértétek? Hol van Malazár?
- Nos, igen, végül
is, utolértük – sóhajtotta. – Volt is egy elég rövid lefolyású, és egyoldalú
csata. Esélyünk se volt…
- Hol van Malazár?
Godrik! – Helga már szinte kiabált kétségbeesésében. – Megsebesült?
- Nem. Nem sérült
meg. De a helyedben, én most egy darabig nem zavarnám.
*
Helga természetesen
nem hallgatott Godrikra. Ahogy végighallgatta őt, azonnal a Kamrába rohant, s
ott is találta a férfit, ahogy a terem közepén, a földön ül, és az előtte
tekergő kicsi baziliszkusz bébit figyeli. Halk, óvatos léptekkel közelítette
meg, s ahogy közelebb ért, meg is hallotta, ahogy halkan és dallamosan sziszeg
a kígyónak. Pár lépés távolságban állt meg tőlük, s ott letérdelt, hogy lássa a
férfi arcát.
- Annyira meg
akartam ölni. – Malazár nem nézett rá, de szavait kétség kívül neki címezte. –
Annyira, hogy az már szinte fájt.
A zsebébe nyúlt, és
elővette a pálcáját. A két kezébe fogta, és úgy meredt rá, mintha életében
először látná. Helga érezte, hogy kicsordul egy könnycsepp a szeméből.
- Egészen
fiatalkorom óta annak éltem, hogy egy szép napon majd megölöm őt. És most itt
volt a lehetőség. És tudod mit tettem? – keserűen felnevetett. – Semmit! Az
égvilágon semmit sem tehettem. Egy intés elég volt neki, hogy megragadjon
engem, karok nélkül, erőlködés nélkül.
Keze megfeszült a
pálcáján, ujjai végei elfehéredtek, olyan erővel szorította a vékony fadarabot.
- Úgy szívta ki
belőlem, mint mérget a sebből. Olyan egyszerű, és olyan könnyed volt… - a fa
ropogni kezdett a kezében. Vékony, füstszerű, fehér anyag fonta a közre az
ujjait, ahogy a fa rostjai sorra megadták magukat. Aztán csak egy halk roppanás
hangzott, és a pálca kettétört. - … mint a lélegzés. És tudod mit csinált
közben? Nevetett.
- Malazár… -
suttogta Helga. Oda akart menni hozzá, magához akarta ölelni, de ahogy
megmozdult, a férfi felkiáltott.
- Maradj ott! –
Aztán végre felé fordult, s a lánynak elszorult a szíve, ahogy meglátta azt a
mérhetetlen dühöt, és elkeseredést, mely eltorzította az arcát. Tagjaiban
feszültség remegett, s szemében könnyek égtek: őszinte, kemény, igazi
férfikönnyek.
- Mondd, mi vagyok
most? Ki vagyok én most már? – rivallt a lányra.
- Nem a varázserőd
tett önmagaddá!
- De a hiánya mégis
megcsonkít! Bár a lábamat, vagy a karomat vitte volna el! Bár magát az életemet
vette volna!
- Ne mondd ezt! –
zokogta Helga.
- De igen,
kimondom! Semmivé lettem, Helga, egy pillanat alatt! Hogy nézhetnék ezután a
szemedbe?
- Malazár, ez nem
változtat semmin.
- De igen. Mert én
sem állhatom már a saját tekintetemet.
Ismét sziszegni
kezdett, és a kiskígyó válaszolt neki. Aztán megsimogatta a csöppnyi fejét, aztán
a kígyó elfordult, s végül pedig beleveszett az árnyékokba. Malazár felállt.
- Úgy gondolom,
Kent bárójának kisebbik fia remekül helyettesít majd. Ő volt a legjobb tanítványom.
Majd küldjétek utánam a holmimat.
- Micsoda? –
rebegte Helga. – Nem mehetsz el!
- Képtelen vagyok
becsületben tovább maradni. Elmegyek, mert képtelen vagyok téged becsületben
szeretni.
- Ezt nem teheted.
- Nincs más
választásom.
Lassú, visszhangzó
léptekkel indult el kifelé. Ahogy Helga mellé ért, megállt, és felemelte a
kezét, hogy megérintse őt. Azonban, még mielőtt hozzáérhetett volna, arca
elgyengül, és leeresztette a kezét. Helga bőre szinte égett az érintés
hiánytól. Szeretett volna megmozdulni, szerette volna megérinteni, megcsókolni,
a maradásáért könyörögni, de egyszerűen képtelen volt rá.
Aztán a pillanat
elmúlt. Malazár nesztelenül siklott el mellette, s ő még hallotta maga mögött a
lépéseit, ahogy elhalkulnak, majd elhalnak. Végleg maga maradt.
Képtelen volt
megmozdulni. A fájdalom a szívébe mart, és nem eresztette, görcsben tartotta,
mint egy átok. Aztán órákkal, vagy percekkel később mégis felállt a földről. Az
oldalsó, függönyös szobához sétált, majd belépett, és egyenesen a látóüveg elé
állt. Tükörképe sápadt volt, elgyötört és fáradt. Már egy könnycseppje sem
maradt. Farkasszemet nézett magával, és ezúttal nem fordult el.
- Most már készen
állok – suttogta önmagának. – Mutasd, amit látnom kell!
Ősz
Malazár távozását
senki sem látta. Egyedül, éjsötét lovasként hagyta el a birtokot, s jó ideig
senki sem hallott róla. S épp ez a titokzatosság adott helyet a számtalan
találgatásnak, melyek azt próbálták kideríteni, mi késztethette a rettegett
varázslót a távozásra. Rebesgették, hogy megijedt Cleenától, hogy súlyos
sérülést szerzett, de a legnépszerűbb mégis az a pletyka volt, mely szerint
egy, Godrikkal való, régi konfliktusa késztette végül távozásra. Senki sem
igyekezett megmagyarázni, vagy kijavítani a pletykákat, sőt, Godrik még talán
tett is róla, hogy a találgatások igazságként éljenek a diákokban. Helga mélyen
hálás volt ezért neki. Így legalább Malazár jó hírén nem esett csorba.
Helgát mindenkinél
jobban szorongatta a veszteség fájdalma. Az első pár nap szinte kibírhatatlannak
tetszett számára, ám hamar rájött, hogy még ezek voltak a legkellemesebbek. A
lány ugyanis álmodni kezdett. Minden éjjel újabb és újabb képek jelentek meg
neki a múltjából, s minden éjjel sikollyal riadt fel álmából. Arca elszürkült,
elvékonyodott, tartása megereszkedett, s egész lénye megkeseredett.
Szerencsére senki
sem faggatta. Mindenki úgy vélte, szomorúságának Malazár távolléte a
magyarázata, s tapintatos távolságot tartva tőle, még a nevét sem említették
előtte. Nem gondolták volna, hogy a sok sötétség közepette, mely nappalát és
éjszakáját is kísértette, igazi felüdülés lett volna számára, ha kivételesen
boldog időket elevenítettek volna fel előtte.
Persze, a
többieknek is meg volt a maguk dolga. Hedvig minden figyelmét Helénára
fordította, s gondos ápolásának és szeretetének hála, a csöpp kislány napról
napra erősödött. Hedvig boldog volt az anyaszerepben, s örömét csak fokozták
azok a levelek, amit hetente-kéthetente érkeztek Edmundtól, gyerekkori
szerelmétől, aki biztosította, hogy kerüli a bajt, és hamarosan újra látják
egymást.
Godrik ellenben
egyre gondterheltebb lett. Sosem látott jövendőbelijétől egyre másra érkeztek a
levelek, melyek továbbra is ugyan olyan fejtörést okoztak neki, mint először.
- Ennyi! –
sóhajtotta aztán egyszer, míg Helgával járta a gyümölcsfák sorát. –
Eldöntöttem. Biztos, hogy nem fogom elvenni. Apám talán saját kezűleg öl meg
miatta, de egyszerűen képtelen lennék rá.
- Tégy, ahogy jónak
látsz – felelte Helga meglehetősen szórakozottan.
- Bár ha jobban
belegondolok, apám a gondok forrása. Talán vele kéne végeznem – mondta
ravaszul, s ahogy sejtette a lánynak arcizma se rebbent a súlyos szavakra.
- Biztosan igazad
van – mondta.
Godrik megtorpan,
és a karjánál fogva megállította a lányt is.
- Figyelsz te rám
egyáltalán?
- Igen, persze… Ne
haragudj – felelte a lány, és megdörzsölte a szemét. – Mit is mondtál?
- Remélem, tudod,
hogy szörnyen festesz – mondta Godrik fejcsóválva. – Néha aludnod is kellene.
Meg rendesen enni. Tudom, hogy hiányzik Mal, de ez igazán nem ok arra, hogy így
elhagyd magad.
- Bár csupán erről
lenne szó – hajtotta le a fejét. – De ez még a legkevesebb. Én… Godrik, én
emlékszem.
- Tessék?
- Emlékszem arra,
ami évekkel ezelőtt történt. Még előttetek. És amit tudok… az félek, hogy felemészt.
Godrik vigasztalóan
a kezei közé fogta Helgáét.
- Tudok valamiben
segíteni?
- El kellene
mondanom neked mindent. De képtelen vagyok rá – vallotta be. – Tudom, hogy így
volna helyes, de még a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom.
- Nem kell mondanod
semmit, amíg nem állsz rá készen – nyugtatta meg Godrik.
Helga igyekezett
hálás mosollyal felnézni rá. Lassan tovább indultak, de egy kicsit sem lett
könnyebb a lelke. Biztos volt benne, hogy a hallgatása is ugyan úgy rágja majd
a lelkét, mintha most azonnal elmondott volna mindent. Godrik, aki pontosan
látta rajta a kétségeit, csupán egy dolgot tudott tenni: elterelni a figyelmét.
- De ha elutasítom
azt a lányt – gondolkodott hangosan –, vajon visszakéri a süveget? Nagyon úgy
néz ki, hogy bajban lennénk anélkül az ájtatos, kis rohadék nélkül.
*
Helga számára az
idő teljesen megszűnt. Egybemosódott, és folyóssá vált, mintha az egész világ
egy véget nem érő, őszi délutánná változott volna. Igazából semminek sem volt valós
tapintása, vagy illata, csak a lassan bomló, színes avarnak, ami
elhomályosított benne minden mást. Néha felriadt, és rácsodálkozott a vörösre
érett, lédús eperszemekre, vagy a puhán, hangtalan hulló hóesésre, de igazán
semmi sem ébreszthette fel őt. Máskor azon kapta magát, hogy az éjszaka közepén,
a folyosókon bolyong, vagy a fényes holdkorongot bámulja, így próbálva
menekülni az álmai elől, de aztán ezek a pillanatok is egybemosódtak és
eltűntek a többi között.
Egy dolog
ébreszthette fel tartósan: Cleena neve. Minden beszélgetés, amely róla szól,
minden portya, ami utána indult, számíthatott a figyelmére. Ám bármennyire
lelkesek, bármennyire kitartóak voltak, Cleenát csak akkor láthatták, ha ő is
úgy akarta, és a nő nagyon sokáig kerülte őket. Nem látták, nem hallottak
felőle, mintha elfelejtette volna őket. Végül aztán ez a nyugodt időszak is
véget ért, méghozzá egy álmos, esős, szombat délután.
Helga épp az egyik
emeleti folyosón bóklászott, mikor valaki lágyan megérintette a vállát.
- Vigyáznál pár
percre Helénára? – kérdezte Cordelia, aki a kislány dadája volt, mikor
Hedvignek épp dolga volt. – Egy pillanat és jövök.
- Persze –
bólintott Helga, és a gyerekszobába sietett.
Heléna édesen,
csendesen aludt, így nagyot sóhajtva leült az egyik székre, és kibámult az
ablakon. Az ég borús volt és szürke, szinte érezni lehetett a benne
felgyülemlett rengeteg víz súlyát, ahogy lassan keresztüllebegett a tájon.
Helga lehunyta a szemét, és élvezte a nyugalmat.
Ám, mielőtt
elszundíthatott volna, furcsa, sípoló hang ütötte meg a fülét. Rosszat sejtve
felkelt, és kipillantott az ablakon, de az esőáztatta táj olyan volt, mint
szokott. A sípolás egyre csak erősödött, így a folyosóra lépett, és az ottani
ablakhoz sietett. Még időben pillantott ki ahhoz, hogy lássa, ahogy egy
hatalmas szikladarab zuhan éppen felé, mely valahonnan a fák közül érkezhetett,
és félreugorjon. A szikla becsapódott, és a kastély fala szilánkokra robbant,
behintve az egész folyosót. Ezzel egy időben a régen hallott, kongás szerű hang
is felhangzott, és egy pillanatra megsüketítette a lányt.
- Cleena! – köhögte,
és a törmeléken át azonnal a lépcső felé indult, szinte teljesen elfelejtve a
kislányt.
Már leért az alsóbb
emeletre, mikor eljutott tudatáig a babasírás, és eszébe jutott felelőssége.
Azonnal visszafordult, és a karjába kapta Helénát, s közben újabb fütyülés
hasított a levegőbe, és hallhatták, ahogy valahol máshol a kastély falába
csapódik valami. Helga lesuhant a lépcsőn, és szerencséjére itt össze is futott
a halálra rémült Cordeliával.
- Zárkózzatok be
valahova! – parancsolta neki, és a kezébe nyomta a kislányt, aztán késlekedés
nélkül folytatta az útját lefelé.
Az előcsarnok
teljesen üres volt, mi több, néma csend ült a kastélyon. A kongás elhalt, s több
füttyszó sem hangzott fel. Helga a tölgyfaajtóhoz sietett, és kilesett a
kastély elé, de ott is néma és mozdulatlan volt minden. Cleena már bejutott a
kastélyba. Ehhez nem férhetett kétség. De hol lehetett?
Hirtelen kiáltás
hallatszott a nagyteremből. Helga kivonta a pálcáját, és azonnal ott termett a
csukott ajtó mögött. Egy pillanatig hallgatózott, de nem hallatszott újabb zaj,
aztán, igyekezve kihasználni a meglepetés ereje, berúgta az ajtót, és
előreszegezett pálcával berontott.
Nem tévedett.
Cleena a terem közepén állt, s negédes mosollyal figyelte, ahogy beront. Helga
egy pillanatig sem tétovázott, meglendítette pálcáját, és erős kötelekkel
tekerte be a nő egész törzsét, hogy moccanni se tudjon. Cleena felkacagott.
- Ugyan-ugyan, kisfecske!
Csak ennyi telik tőled?
- Helga, öld meg! –
hallatszott Godrik kiáltása, és a lány döbbenten fordult meg.
Hedvig és Godrik a
távolabbi falnál álltak, megdermedt tagokkal, iszonyúan dühösen. Mellettük a
földön két diák feküdt, ernyedten, a semmibe meredő, üres tekintettel.
- Öld meg!
–sürgette Godrik.
Helga habozott.
Pálcáját továbbra is Cleenára szegezte, de képtelen volt kitalálni, hogy milyen
varázslatot használhatna. A nő újra felkacagott.
- Ugye megmondtam!
Megmondtam, hogy egy ujjal sem fog hozzám érni!
- Hallgass! –
rivallt rá Helga.
- Helga, gyerünk!
Végül nem szórt ki
egy átkot sem. Cleena kacagva megrázta tagjait, s a kötelek úgy hullottak le
róla, ahogy az őszi falevelek. Helga öntudatlanul is a falig hátrált.
- Szegény
leány! - tódította. – Próbára tétetett a
barátai előtt, és csúnyán elbukott. De hát mit is tehetne, ha köti őt a vér
szentsége?!
Azzal, hosszú
ujjával jelet rajzolt a levegőben, s Helga ereiben egyszerre felparázslott a
vér. A lány felüvöltött, és a földre esett, s közben tudta, hogy erei fekete
színnel átütnek bőrén, Cleena hívó jelére.
- Tudjátok – mondta
Cleena nevetve –, ezt mindkét lányommal megcsináltam. Ezzel a bűbájjal magamhoz
láncoltam őket egy életre, s ami a legjobb, nem árthatnak nekem. Vagyis,
megtehetik, ha akarják, de minden bűbáj vagy átok, abban a pillanatban
visszahullik az ő fejükre is. Ugye milyen jó!?
Végigsétált a
termen, letérdelt a még mindig kínok közt fekvő Helga mellé, és lágyan
elsimított egy tincset az arcából.
- Minden elmondtam
nekik, kedvesem. Az összes kis titkodat kiteregettem előttük. Az összes szörnyű
gyilkosságot, az összes vért, ami a kezedhez tapad – duruzsolta lágyan. – És
azt is, hogy milyen jó szolgálatot tettél nekem most, a kémkedéssel.
- Nem! – nyögte
Helga.
- De, bizony! –
azzal felállt mellőle és többiekhez fordult. – Ideje is volt már nyílt lapokkal
játszani, nem igaz? S, hogy hű maradjak ehhez, engedjétek meg, hogy nyíltan
hadba hívjalak titeket! Két nap múlva visszatérek az enyéimmel, és porig
rombolom ezt a puccos, kis kastélyt. Várjatok rám, kedveseim… vagy fussatok!
Cleena újra
felkacagott, aztán a levegőbe vetette magát, és madárrá válva kivitorlázott a
teremből. Helga fájdalma azonnal elmúlt, és Godrik és Hedvig is visszanyerte a
szabadságát. Egyikük sem szólalt meg, csak meredtek Helgára.
- Hazudik! – nyögte
a lány. – Én nem…
- Nem vagy a lánya?
Nem öltél embereket az oldalán? – kérdezte Godrik visszafojtott indulattal. –
Végig ismerted őt! Ismerted a módszereit, a terveit, mégsem szóltál egy szót
sem!
- Nem árultalak el
titeket – suttogta Helga és lesütötte a szemét.
De a vádak igazak
voltak. Minden szó, amit Cleena mondott, kivéve azt, hogy Helga neki kémkedett
volna. De ez a kis részlet annyi igazság között jelentéktelen volt, és a lány
tudta, hogy nincs esélye. Godrik és Hedvig nem támadtak rá. Nem üvöltöttek
vele, ahogyan azt várta. Csak meredtek rá, és a szemükben tükröződő hitetlen
csalódottság látványába majd beleszakadt Helga szíve.
- Hadd magyarázzam
meg! – kérte.
- Tűnj el innen! –
sziszegte Godrik. – Azonnal!
- Godrik…
- Takarodj! –
üvöltötte. Végre megtalálta a hangját, és szabadon eresztette dühét. A zsebébe
nyúlt a pálcájáért, és elszórta az első átkot, ami az eszébe jutott.
Helga félreugrott a
varázs elől, és ugyan azt tette, mint korábban az anyja. Madárrá változott, és
amilyen gyorsan csak tudott, elhagyta az épületet. Kiröppent a zuhogó esőbe, s
tudta, ha nem viharfecskeként hasítaná az eget, szörnyű zokogásban törne ki.
Átrepült a birtok határán, aztán leereszkedett, és emberként a zöldre zuhant.
Várta a könnyeket,
de azok nem jöttek. Elkeseredettnek és magányosnak kellett volna éreznie magát,
de ehelyett, furcsán megkönnyebbült. Immár nem nyomta a titok terhe a lelkét.
Szomorú volt, de szabadnak és felszabadultnak érezte magát. Az ereje
visszatért, a világ újra kiszínesedett körülötte. Mintha mély álomból kelt
volna fel. Látta maga körül a fákat, a friss, üde zöld leveleket, a zöld
terméseket, s a kibontakozni igyekvő nyár minden csodáját.
Feltápászkodott a
földről. Hiába fordította ellene a barátait, hiába veszítette el az otthonát
miatta, Cleena ezzel még nem győzött, ebben Helga biztos volt. Elszántan ökölbe
szorította a kezét, és fölkacagott, ahogyan ő szokott. Még nem ért véget a
tánc.
A levegőbe rúgta
magát, és kitárta szárnyait. Az eltelt évek alatt, meg se fordult a fejében,
hogy mennyire hiányzott neki a repülés, a
szél illata, és ahogy elfütyül a füle mellett. Addig repült, míg a magasból
észre nem vette a hatalmas kőtömbökből épített áldozókört. Az ősi építmény már
akkor is anyja és csapata találkozóhelye volt, mikor még ő is közéjük
tartozott. Ahogyan azt remélte, a pár tucat ember most is ott volt vele.
Megtett egy kört a
kőtömbök körül, hogy biztosan észrevegyék, aztán leereszkedett, és az anyja elé
lépett.
- Jaj, kicsikém! –
duruzsolta Cleena anyai szeretettel. – Tudtam, hogy visszatérsz közénk!
- Visszatérek? –
kacagott Helga. – Ó, csak nem hitted azt, hogy ennyi elég, hogy visszatérjek?
- Jaj, kisfecském.
Hisz a barátaid gyűlölnek – duruzsolta Cleena. – Hiába tettél értük meg annyi
sok szívességet, mégis elkergettek. Nincs már másod, csak én! Mi másért jöttél
volna most ide?
- Csak tisztáznék
valamit – vont vállat Helga tovább mosolyogva. – Ellenem fordíthatod az egész
világot. Megölhetsz mindenkit, akit szeretek. Évekig kínozhatsz, ha akarsz.
Akkor sem térek vissza hozzád. Ha ez nem tetszik, zárj újra egy tölgyfába,
ahogyan húsz éve. De, mint ahogy akkor sem, most sem állok melléd. Az utolsó
leheletemmel is ellened küzdök majd.
Cleena odasétált
hozzá, és kedveskedve megcirógatta az arcát.
- Ha így állunk,
kedvesem – mondta –, készülj a lehető legfájdalmasabb halálra.
- Úgy lesz –
bólintott.
A nő felkacagott, s
több tucat hang csatlakozott hozzá. Aztán egyetlen intésére nem csak ő, de
követői is madárrá váltak, aztán a levegőbe libbentek. Megtettek néhány kört a
lány feje felett, aztán károgva-vijjogva elsuhantak az óceán felé.
Helga követte őket
a tekintetükkel, majd mikor eltűntek a szeme elől, az egyik kőtömbhöz rohant,
és háromszor hozzákoppantotta a pálcáját. Ennek nyomán kisebb mélyedés
keletkezett benne, s ennek mélyén a lány megtalálta azt, amiért jött: rengeteg
ősinek tetsző, megsárgult, szakadozott tekercset, melyek mindegyike ezeréves
varázslatokat őrzött. Gyorsan a résbe nyúlt, és kiválasztott párat, melyeket
magával akart vinni.
- Helga – hallott
ekkor egy hangot maga mögött.
A lány megpördül,
és előreszegezte pálcáját. Rettenetes látványban volt része. Egy nő állt
előtte, de arca és teste olyannyira eltorzult, hogy alig lehetett ráismerni.
- Goneril? –
kérdezte bizonytalanul.
- Én vagyok.
- Mi történt veled?
- Ja, ez? – nézett
végig magán. – Túl sokáig voltam tengeri lúd. Nem engedett visszaváltozni.
A nő arca furcsán
nyújtott volt, orra lapos és széles, teste tömzsivé vált, lábai összementek,
haja helyén mintha tollak nőttek volna, ujjai pedig hosszú karmokban végződtek.
Mintha megállt volna valahol az átváltozási folyamat közepén.
- Ez szörnyű –
mondta Helga.
- Á, nem olyan
rossz – legyintett. – Csak meg kell szokni. De Helga, komolyan gondoltad, amit
mondtál? Tényleg szembe akarsz szállni vele?
- Igen. Tudod, mit
tervez ellenünk?
- Aha.
Goneril lassú
mozdulattal a zsebébe nyúlt, és egy tarot lapot vett elő, majd megmutatta a
lánynak. A Typhon volt az. A lap, a lehető legszörnyűbb jóslat volt a pakliból.
A krokodilfejű lény sötét erőket, veszélyt és fájdalmat jelentett annak, aki
kihúzta a pakliból. Helga összeráncolta a szemöldökét.
- Köszi, de ezt már
tudom – mondta.
Goneril felszisszent,
és megcsóválta a fejét.
- Téged se az
eszedért vettek be abba az iskolába, igaz?
- De miért…
Merlinre, csak nem akarja megidézni magát a Typhont?
A nővére bólintott.
- Beláthatod, hogy
nincs esélyetek.
- Esély az mindig
van. De hogy lehet ilyen felelőtlen? Ez a lény az egész szigetet
elpusztíthatja, nem csak minket!
- De hát, olyan már
nincs, hogy ti – gondolkodott el Goneril. – Szálegyedül vagy az anyánk hatalma
ellen. Felfogod, hogy milyen vékony jégen táncolsz? Nem juthatsz messzire.
Helga levegőt vett,
hogy válaszoljon, de a torkán akadt a szó.
- Vékony jég…
Goneril zseni vagy!
- Tessék?
Helga nem felelt. A
zsebébe gyömöszölte a tekercseket, aztán a levegőbe rúgta magát, és a
viharfecske szárnyain belevetette magát a messzeségbe.
*
Malazár kastélya
mocsaras, erdős vidékre épült. A vár illett a környezethez: sötét volt, és
minden falat moha borított, belül pedig szinte kongott az ürességtől. Csak
annyi ember tartózkodott ott, amennyi nélkülözhetetlen volt, így a termek nagy
része sivár és lelketlen volt, s aki végigment a kastélyon úgy érezhette,
mintha teljesen egyedül lenne.
Helga berepült az
udvarba, és csak a kapu előtt változott vissza emberré. Kopogtatás nélkül
benyitott, és örömében, hogy újra láthatja a szerelmét, hangosan elkiáltotta
magát:
- Malazár!
Nem érkezett
válasz. Aztán kisvártatva sietős léptek hangzottak fel, és egy gőgös ábrázatú,
haragos nő tűnt fel az egyik oldalajtónál.
- Ki maga? –
kérdezte.
- Én… Malazár egyik
barátja vagyok. Megmondaná, hogy hol találom őt?
- A férjem nemrég
hagyta el a birtokot. Nem tudom, mikor jön vissza.
A férjem. Helgát
egy pofon erejével érte a szó. Nagy levegőt vett, összeszorította az álkapcsát,
és minden erejével azon volt, hogy elfojtsa feltörő indulatait.
- Igazából, egy
tárgyat keresek. Valamit, amit ő talált ki. Egy látóüveget.
A nő végigmérte
Helgát, aztán arcán nem törődő kifejezéssel vállat vont.
- A vackait a
pincében tartja. Keresse meg, ha akarja.
Azzal megfordult,
és elsietett abba az irányba, ahonnan jött. Helgának nem kerülhette el a
figyelmét, hogy fodrozódó, bő ruhájának esése milyen éles ívben törik meg a nő
hasánál, s a szíve fájdalmasan összefacsarodott.
Azonban nem volt
ideje ezzel foglalkozni. Besietett arra a folyosóra, ahol a pincét sejtette, s
végül, egy fél óra bolyongás után meg is találta, amit keresett. A tágas,
függönyökkel díszítette szoba pont olyan rendetlen volt, mint Roxfort béli
mása, s a látóüveg itt is a falon lógott. Helga habozás nélkül elé sietett, és
a Malazártól ellesett mozdulattal elhúzta előtte a kezét.
- Mutasd a távoli
Roxfortot! – kérte.
A látóüveg felszíne
fodrozódni kezdett, majd ahogy kisimult, ismét feltűnt mögötte ugyan az a
rendetlen szoba, ami korábban.
- Hé – kiáltotta
Helga. – Van ott valaki?
Nem érkezett válasz.
A lány óvatosan az üveghez érintette a pálcáját, és elsuttogta a leggyengébb
varázsigét, amit ismert. Ahogy remélte, a bűbáj áthatolt a lapon, ám, talán
pont emiatt, felerősödött a hatása is. A szoba felfénylett, és óriási robbanás
rázta meg, minek hatására jó néhány pergamen kapott lángra.
A szoba ajtaja pár
pillanat múlva felcsapódott, és egy idős, és rettentően mérges asszony jelent
meg.
- Merlinre, mi
folyik itt? – dünnyögte, miközben intett a pálcájával, minek nyomán a lángok
azonnal kihunytak.
- Asszonyom! –
kiáltotta Helga.
Az alak megdermedt
a mozdulat közben, és riadtan pillantott körül, aztán ahogy észrevette a lányt,
aki a kör alakú tükörből beszélt hozzá, őszintén elképedt.
- Merlinre! Hát maga
meg kicsoda, és hogy kerül ide? – kérdezte.
- Egy látóüveget
használok, asszonyom. Meg tudná mondani, hol vagyunk?
- Természetesen, a
Roxfortban.
- Remek! Mennyiben
ismeri ön az iskolának a múltját?
- Mint jelenlegi
igazgatónő, úgy vélem, meglehetősen alaposan.
- Tudnom kell, hogy
annak a csatának, melyet nem sokkal az alapítás után vívtak, mi lett a
végkimenetele. Hogyan harcoltak a támadók ellen?
McGalagony
összeráncolta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, de
nincs tudomásom ilyen csatáról a múltból.
- Micsoda? –
hökkent meg Helga. – Két-háromezer éves szanszkrit tekercsek vannak a
zsebemben, maga pedig azt akarja mondani, hogy nincs tudomásuk arról, ami alig
ezer évvel maguk előtt történt? Hogy lehet ez?
- Sajnálom, de a
forrásaink meglehetősen hiányosak – felelte a nő, és kissé sértettnek tűnt.
Helga lehajtotta a
fejét. Nagy szüksége lett volna egy olyan tervre, vagy gondolatra, amely
mindenképp beválik, mert feltett szándéka volt visszamenni az iskolába. Ha
konkrét tényekkel áll elő, Godrikék talán hallgatnak rá, így azonban elveszett
a remény.
- Talán máshogy is
tudok magának segíteni.
- Lehet – felelte
Helga szórakozottan. – Végül is, azt tudjuk, hogy az iskola még áll. Eszerint
sikerült megmentenünk. Mit tud az alapítókról?
- Természetesen
mindegyiküket igen nagy becsületben tartjuk. A házak a mai napig az ő nevüket
viselik. Az életükről azonban viszonylag kevés adat maradt fenn. Annyi
bizonyos, hogy mindannyian magas kort értek meg, és életük végéig a mágusvilág
fejlődéséért dolgoztak. Kivéve persze Mardekár Malazárt, aki már korábban
elhagyta a kastélyt, róla meglepően kevés információ maradt fenn. Ön talán az
egyik segítőjük?
- Igen, mondhatjuk
úgy is. És az egyiptomi Typhonról hallott már?
- Az csak egy
legenda.
Helga felsóhajtott.
- Azért köszönöm.
Azt legalább megtudtam, hogy mindhárman életben maradnak. Ennyi is elég reményt
ad.
- Hárman? Hiszen
négyen vannak. Mardekár, Griffendél, Hollóhát és Hugrabug.
- Hugrabug? – kapta
fel a fejét. – És ő is magas kort ér meg? És alapítóként tartják számon?
- Természetesen. A
portréja, mely a kastélyban található, elég éltes korában ábrázolja őt.
Helga szíve
teljesen átmelegedett, s arca azonnal felragyogott. Most már nem volt mitől
tartania, mert tudta, hogy minden rendben lesz.
- Köszönöm, hogy
mindezt elmondta! – mondta hálával telve. – El sem tudja képzelni, mennyire
segített már ezzel is! De most rohannom kell!
- Várjon, kérem!
Úgy vélem, nekem is jogom van kérdéseket feltenni, ha már válaszoltam önnek.
- Igaza van, de
most nagyon szorít az idő. Ígérem, hogy hamarosan újra felkeresem, és minden
kérdésére válaszolok.
- Megtudhatom a
nevét?
Helga sugárzóan
elmosolyodott, és büszkeséggel telve felelt neki:
- Hugrabug Helga!
- Hogy kicsoda?
Helga nem várta meg
az újabb kérdéseket. Elhúzta kezét a tükörlap előtt, s ahogy eltűnt a szoba,
egy bűbájjal lekicsinyítette a látóüveget, és a zsebébe csúsztatta. Aztán
rögtön madárrá változott, és amilyen gyorsan csak tudott, kiröppent az
épületből, és meg sem állt a Roxfortig.
*
Amikor beröppent a
tölgyfakapunk, és rögtön szembetalálta magát Hedviggel, mind a ketten alaposan
megdöbbentek. Még mielőtt azonban Helga szóhoz jutott volna, Hedvig kétszer
meglendítette a pálcáját, másodjára egyenesen Helgára célozva.
- Melis! Oppugno!
A pálcából
egyszerre több tucat borz ugrott elő, és mintha idomították volna őket, azonnal
rávetették magukat Helgára. A lány felsikoltott, ahogy az első állat a húsába
mart és ledöntötték a lábáról, de közben a pálcája után kotorászott. Ám
ahelyett, hogy a borzokat bűvölte volna el, egy alkalmas pillanatban Hedvig
lába elé hajította, s onnantól igyekezett kézzel távol tartani őket magától.
- Finite! –
sóhajtotta ezt látva Hedvig. – Mondd, mit akarsz itt?
A borzok, ahogy
jöttek, úgy váltak köddé, s Helga fel-felszisszenve feltápászkodott.
- Pont a rohadt
borzokat kellett rám engedned, mi? – morogta közben.
- Nem vagyok vicces
kedvemben.
- Tudom. Azért
jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőletek. Sajnálom, hogy eltitkoltam, hogy Cleena
lánya vagyok. De azt őszintén állítom, hogy soha nem kémkedtem neki.
- Ez még nem ment
fel. – Godrik a nagyterem irányából érkezett, és kétkedően méregette a lányt.
- Tudom. Nagyon
sajnálom.
A zsebébe nyúlt, és
előhúzta a tekercseket.
- Ajándékot hoztam
nektek. Ezek azok a tekercsek, melyek leírják, hogyan működnek az anyám
varázslatai, és hogyan tudtok védekezni ellene. Mindemellett, megtudtam azt is,
hogyan készül ránk támadni.
- Mindezt egy
éjszaka alatt? – vonta fel Godrik a szemöldökét. – Hogyan?
- A tekercseket
loptam, a Typhonról a nővéremtől hallottam.
- Typhon?
- Ősi, egyiptomi szörny. Krokodilfeje, víziló
teste, patás lába van, köldökében kígyó tekergőzik, és egyszerre hím- és nőnemű.
Olyan vastag a bőre, hogy lepattan róla minden bűbáj, s emiatt csak két módon
lehet őt elpusztítani: végrehajtva egy bizonyos elbocsátó rítust, illetve
megölve a gazdáját. A rítusról is van leírásom. Ugyanis, ezt a lényt akarja
Cleena ránk szabadítani.
- Miért csinálod
ezt? – kérdezte Hedvig bizalmatlanul.
- Mert ez az
otthonom. Valami olyan, amit magam választhattam, amiért magam dolgozhattam.
Cleena valóban az anyám, és egész életemben arra tanított, hogy hogyan keltsek
zavart, és hogyan öljek. És én jó sokáig követtem őt vakon. Aztán egyszerre
csak felnyílt a szemem, és nemet mondtam neki. Akkor zárt be a tölgyfába, ahol
csaknem húsz évet töltöttem. Azóta veletek vagyok, értetek küzdök. Az, hogy
újra emlékszem minderre, nem fog megváltoztatni semmit. Mert saját akaratomból
szálltam vele szembe, és ez független attól, hogy hisztek-e nekem, mellétek
állhatok-e.
Godrik egy darabig
hitetlenül meredt rá, aztán megrázta a fejét.
- Bármennyire
szeretnék, nem tudok nem hinni neked – sóhajtotta. Arca teljesen tanácstalan
volt, ahogyan Hedvigé is.
- Én se. De végső
soron, azt hiszem, nem mi vagyunk azok, akiket meg kell győznöd. Hanem Malazár.
- Malazár? – Helga
szíve nagyot dobbant. – De… mit keres ő itt?
- Az éjszaka
érkezett. Elmondta, hogy őt is meglátogatta Cleena. Neki is mindent elmesélt.
- Hol van most?
- Fogalmunk sincs.
Gondolom, te tudod, hol bujkálhat.
Helga bólintott.
- Azt hiszem, erre
szükséged lesz – nyújtotta Hedvig a lány pálcáját.
- Nem. Anélkül kell
mennem.
*
Jó néhány percet
töltött mozdulatlanul a kígyós kapu előtt. A gyomra görcsösen összeszorult, a
szíve elnehezedett, és egyszerűen képtelen volt megtenni az utolsó pár lépést.
Tudta, hogyha belép, Malazár minden haragját rá fogja zúdítani, s azt is tudta,
hogy meg is érdemli. Mégis, beszélni akart vele, hallani a hangját, és
könyörögni a megbocsátásáért.
Lassan előre
csúsztatta a lábát, és belökte az ajtót.
- Malazár – szólt
be félve. – Engedd, hogy beszéljek veled, kérlek!
Nem érkezett
válasz. Csupán halk, dallamos sziszegést, hallott, s az arra érkező vékonyka
feleletet. Malazár minden bizonnyal a baziliszkusszal volt odabenn, s ennek
egyetlen egy pillantása elég lett volna ahhoz, hogy megölje Helgát. A lány
szorosan összezárta a szemét, és kitapogatva az ajtót, lassan óvatosan átlépte
a küszöböt.
- Hogy mersz
idejönni? – hallotta dühtől reszkető hangját. – Hogy mersz a szemem elé
kerülni, azok után, hogy évekig hazudtál nekem? Hát, nincs benned tisztelet?
- Azért jöttem,
hogy elmondjam neked az igazságot.
- Már ismerem az
igazságot.
- Az anyám
igazságát ismered, nem az enyémet.
Malazár dühösen
felmorrant.
- Nem érdekel az
igazságod.
- Én viszont el
akarom mondani. És el is fogom, ha nem uszítod rám a kígyódat, vagy nem ölsz
meg a saját kezeddel.
- Nem fogom veled
beszennyezni a kezemet.
Helga érezte, hogy
lezárt szemhéja alól könnyek csordulnak ki. Malazár minden egyes szava olyan
volt, mintha kést forgatnának benne, mégis maradt, hogy elmondjon neki mindent.
Reménykedni sem mert a megbocsátásában, mégis, úgy érezte, a férfinak tudnia
kell az igazat.
- Több mint húsz
évvel ezelőtt, még büszkén álltam mellette. Ő nevelt, ő tanított, s nekem csak
az ő igazsága létezett. Aztán egy éjjel, egy nemes kastélyába küldött engem. A
varázsló és a boszorkány túl közel került anyámhoz, ezért halniuk kellett.
Halkan osontam be a hálószobájukba, és ahogy anyám parancsolta, kíméletlenül
végeztem velük. Aztán a követező szobába indultam, ahol a kisebb gyerek lakott,
ám ezt üresen találtam. Biztos voltam benne, hogy a pár pillanatig tartó
dulakodás ébresztette fel őt, és a szobában volt valahol. Hamarosan neszt
hallottam az egyik szekrényből, s oda is mentem hozzá, hogy bevégezzem a
küldetésemet. A holdfény pont megvilágította a szekrényt, s én a két ajtólap
között tisztán láttam, hogy egy riadt fiúcska egyenesen rám mered.
Helga minden egyes
mondattal előrébb csúszott a padlón, és bár látni nem látta, érezte, hogy egyre
közelebb kerül Malazárhoz.
- Nem tettem meg.
Képtelen voltam rá. Engem, aki akkor annyi halálon volt túl, megrémített az,
amit egy kisfiú szemében láttam. Még azon az éjszakán nyíltan szembeszálltam
anyámmal, aki hamarosan meg is büntetett.
Szerette volna, ha
a férfi megszólal. De a terem néma maradt, s csupán a növendék baziliszkusz
tekergését lehetett hallani.
- Tudom, hogy te
voltál az a kisfiú. Láttam azt is, hogy hogyan véded az öcsédet. Megérdemlem a
bosszúdat a szüleidért. Nem fogok védekezni. De kérlek, hidd el, hogy mindaz,
amit azóta tettem, őszinte volt és igaz.
Nem érkezett
felelet. Helga nem bírta tovább, óvatosan fellesett, majd kinyitotta a szemét.
Malazár pontosan előtte állt, és őt nézte. Szemében egymást érték az indulatok,
és az érzelmek, s láthatóan nem sok választotta el a tettlegességtől. Helga
felemelte a kezét, hogy megérintse őt, ám ekkor a kiskígyó, valahol az
oldalánál felszisszent, és támadásba lendült. A lány ösztönösen a mozgás
irányába fordult, s felkapta a kezét, de Malazár gyorsabb volt nála. Egyik
kezével a lány szeméhez kapott, a másikkal egy hatalmas pofont adott a kígyónak.
Helga megbillent, s ahogy Malazár a szemét szorította, a karjai közé esett.
- Miért nem tudlak
gyűlölni? – fakadt ki. – Miért? Hogyan csinálod?
- Mert szeretsz
engem, Malazár. Nem tudsz gyűlölni, mert nem azt a lányt szereted, aki megölte
a szüleidet, hanem aki megmentett téged, és az öcsédet, s aki ezért évekig
raboskodott. Azt a lányt, akinek fogalma sem volt róla, hogy milyen
szörnyűségeket tett.
- Most már tudod.
- Nyomja is a
lelkemet.
Malazár egy pillanatig
még a karjaiban tartotta, s úgy tűnt, meg is csókolná a lányt, ám végül morrant
egyet, és talpra billentette őt.
- Ne hidd, hogy
megbocsátottam – morogta, de láthatóan tovaszállt a mérge. – De most van egy
sokkal fontosabb dolgunk is. Cleena holnap támadni fog.
Helga bólintott,
aztán kisiettek a Kamrából, hogy a nagyteremben csatlakozzanak Hedvighez és
Godrikhoz. Mindketten a kapott tekercsek fölé hajoltak, és Hedvig fordítása
nyomán igyekeztek kitalálni, hogyan használják őket.
- … az biztos, hogy
ezt a kört meg kell húznunk a kastély köré – mondta Godrik. – Akkor Cleena
hatalma semmis lesz idebenn. Ezt a szimbólumot pedig mindenki bőrére fel kell
festeni.
- Egyetértek. Ha
adsz egy órát, lefordítom ezt is – bökött egy másik tekercsre Hedvig, aztán az
érkezőkre nézett. – Béke van?
- Átmenetileg –
felelt Malazár.
- Akkor ezt
visszaadom – emelte fel Helga pálcáját.
- Akkor…
maradhatok? – kérdezte a lány félve.
- Én felőlem – vont
vállat Godrik –, ha mindenképp meg akarsz halni.
- Egyikünk se fog
meghalni. Ebben biztos vagyok.
Azzal beszámolt a
látóüvegről, és a nőről. Hedvig és Malazár érdeklődve hallgatta a
tapasztalatait, de Godrik csak a fejét csóvált.
- Az a nő a
tükörben azt mondhatott, amit akart.
- Mi oka lett volna
hazudni?
- Mi oka lett volna
igazat mondani?
- Nem mindegy? –
szólt közbe Malazár. – Holnap úgyis minden kiderül.
Ebben igaza volt. A
másnapi ütközet Damoklész kardjaként lebegett a fejük felett. Szerencsére az
előkészületek meglepően gyorsan haladtak. Az idősebb diákok az első szóra visszautaztak,
hogy segítsenek, Godrik apja is küldött mágusokat, illetve legnagyobb
meglepetésére a menyasszonya is. Még a baziliszkuszt is szolgálatba állították,
és meghagyták mindenkinek, hogy bokamagasságba sose pillantsanak. Meghúzták a birtok
köré azt a kört, ami Cleena hatalmát mérsékelheti, illetve felrajzoltak egy
másik, rituálékhoz használandó kört is, mellyel a Typhont tervezték
elbocsátani.
A csata előtti
éjszaka feszült csenddel volt tele. Mindenki a szobájában volt, de senki sem
tudott aludni. Az emberek csak forgolódtak, s igyekeztek nem elképzelni, hogy
mi vár rájuk másnap. Aztán felvirradt a reggel, és a kastély felbolydult.
Mindenki pontosan tudta, hogy hol van a helye, mit kell tennie, s most először
olyan fegyelem és rendezettség mutatkozott meg az iskolában, mint még soha.
Helga az egyik
folyosón kapta el Malazár karját. Arcán furcsa kifejezés ült, sápadt volt, és a
keze reszketett. Talán az idegesség volt rá ilyen hatással.
- Malazár, meg kell nekem ígérned valamit –
mondta egyszerre kérve és parancsolva. – Bármi történjék is, nem jössz le
nekünk segíteni, hanem a toronyban maradsz Hedviggel!
- Tisztában vagyok
vele, hogy így lett megbeszélve – felelte a férfi kissé bosszúsan. Tudta, hogy
varázserő híján nem vennék hasznát odalenn, mégis méltóságon alulinak érezte,
hogy fedezékben kell maradnia.
- Nem érted! –
rázta meg a fejét a lány. – Ha az ég leszakad, és a földi pokol tombol odakint,
akkor sem jössz le, hogy segíts nekünk! Ígérd meg!
Volt a lány
hangjában valami, amit nem lehetett megmagyarázni. Több volt ez, mint egyszerű
féltés.
- Rendben van –
morrant Malazár, aztán sértett büszkeséggel hátat fordított, és elsietett a
torony felé.
Helga az első
sorban akart harcolni. Senki sem tiltakozott, sőt, még Godrik régi
koboldkardját és megkapta. Miután elfoglalta a helyét feszülten és eltökélten
meredt a messzeségbe; Godrik pillantása viszont kihívó és magabiztos volt, s
akkor sem sötétült el, mikor a távolba dobok hangja hangzott fel, és Cleena
megkezdte a támadást.
Követői
siserahadként lepték el a birtokot, és csúnya kárörömmel csaptak össze a
védőkkel. Támadásuk tessék-lássék módon folyt, s mindnyájan eltűntek, ahogy a
Typhon megjelent. A lény hatalmas volt, és szörnyen erős. Egy csapás elég volt
számára, hogy végezzen egy emberrel, s bőre oly vastag volt, szinte meg sem
érezte a kardvágásokat. Lángokat és vastag füstöt bocsátott maga köré, s
teljesen elnyelte a körülötte levőket.
Malazár
idegességében fel alá járkált a toronyban. Tudta, hogy míg Godrik Cleenát
támadja, és igyekszik elterelni a figyelmét, Helga a Typhont tereli az idéző
körbe, ám ahogy a füst eltakarta előle a csatát, úgy hágott feszültsége is a magasba.
Szó nélkül adogatta a bájitalos fiolákat, melyeket Helga a levegőbe dobva az
ellenséges sereg fölé irányított, és ott felrobbantott, de egy idő után nem
bírta tovább.
- Lemegyek –
közölte.
- Itt kell
maradnod! Varázserő nélkül nincs esélyed odalenn!
- A Typhon ellen a
kard használ nem a varázserő. Lemegyek és segítek nekik!
- Ne!
De már késő volt.
Malazár leszáguldott a lépcsőn, kitért néhány átok elől, és kirontott a
tölgyfaajtón. A füst, bár itt is vastag volt, nem fedett el mindent. Malazár
látta, hogy Helga társai egyre másra hullottak, s ő egy lépéssel sem került
közelebb ahhoz, hogy a bestiát a körbe terelje, s látta azt is, ahogy Godrik
térdre hull a kacagó Cleena előtt. Bízott a fiúban, tudta, hogy nincs párbaj,
amit elvesztene, úgyhogy nehéz szívvel, de elfordult a tőlük, és Helgához
sietett.
A lány elsápadt,
ahogy meglátta.
- Malazár, menj
vissza!
- Nem! Segíteni
akarok. Az én kardom is ér annyit, mint a tiétek!
Helga válaszolni
akart, de ekkor a lény lecsapott, és mindkettejüknek félre kellett ugrania. A
csata nem állt meg, s a forgatagban elkerültek egymás mellől.
A lány minden cselt
bevetett, amit csak az anyjától tanult, de a Typhon ellen minden hatástalannak
bizonyult. Fél szemmel figyelte Godrikot, a másikat pedig Malazáron tartotta, s
közben igyekezett kicselezni és terelgetni a lényt, hogy a megfelelő szavakat
elmondva megszabaduljanak tőle. Ám hiába volt minden. Godrik egyre fáradt, s ők
is egyre elkeseredettebbé váltak a küzdelemben.
Aztán minden szinte
egyszerre történt. Godrik kezéből kihullott a kard és a pálca is, és ugyan
akkor a Typhon hatalmas karmai közé ragadta Malazárt, és felemelte a földről.
Cleena szavakat harsogott, a szél felerősödött, és megremegett a föld.
Nem maradt más
választása. Helga hátat fordított a bestiának, és futásnak eredt az anyja felé,
és a meglepetés erejét kihasználva keresztüldöfte kardjával. Cleenának torkán
akadt a szó. A szél elhalt, a Typhon pedig fájdalmas ordítást hallatva köddé
vált. Helga közben anyjával együtt térdre rogyott. Érezte az iszonyú fájdalmat,
ahogy saját pengéje az ő húsát is felszakította, és a vére ugyan új folyni
kezdett, mint az anyjáé. Hallotta, ahogy Malazár felordít, aztán érezte, ahogy
megragadja a vállát, és az ölébe vonja.
- Mit tettél, Helga?
– suttogta, és elkeseredetten igyekezett csillapítani a hasából folyó vért.
- Ami tennem
kellett – felelte, és elmosolyodott.
- Nem! Valamit
tenni fogunk! Nem halhatsz meg!
- De igen – mondta
a lány és két tenyere közé vette az férfi arcát. – Elraboltam tőled a
szüleidet, s ezzel megkeserítettem a gyerekkorodat. De most itt az alkalom,
hogy mindezt jóvátegyem, kedvesem. Az életükért, föláldoztam az enyémet, s anyám
bűnéért cserébe, most tiéd a varázserőm is.
- Micsoda? –
kérdezte elhűlve. – Nem!
Azonban már nem
tudta megakadályozni. Aranylóan fénylő, füstféle hagyta el a lány testét, és
körülvonta Malazárt, majd egy pillanattal később eltűnt a testében. Helga felemelte
a pálcáját, és az ujjai közé csúsztatta.
- Remélem, mindent
jóvátettem. Szeretlek, Malazár! – suttogta, és csókot lehelt az ajkára.
Aztán egy
pillanattal később, pontosan egy időben Cleena halálával, még egyszer levegő
után kapott, aztán nem dobbant többé a szíve.
Tél
- Nem! – üvöltötte
Malazár. Kétségbeesetten megrázta a lány vállát, de annak szeme már végérvényesen
és üresen meredt az égre, s a csillogó napsütésre, mely úgy ragyogott, mintha
csúfot akarna űzni a halálból.
- Malazár… – Hedvig
futva érkezett a toronyból. Lerogyott a férfi mellé, megérintette Helga
élettelen arcát, aztán keserű sírásra fakadt. Godrik mozdulatlanul állt
mellettük, kezéből kihullott kardja és pálcája a földön feküdt mellette.
- Nem! – ismételte
Malazár. – Ez nem történhet meg!
- Malazár…
- Nem!
A férfi óvatos
mozdulattal a földre csúsztatta a lány testét, majd felpattan, és a kastélyba
rohant. Elszaladt a döbbent védők mellett, felrohant a lépcsőkön, s berontott a
lány szobájába. Ahogy gondolta, a látóüveg ott volt a falán. Gondolkodás nélkül
odalépett, s elhúzta kezét a jeges felszín előtt.
- Mutasd őt!
A tükör felvillant,
s Malazár a saját arca helyett, megpillanthatta a lányt. Láthatóan a csatára
való készülődés közben érte őt, ahogy idegesen próbálgatja kardja fogását.
- Helga! –
szólította meg.
A lány felkapta a
fejét és mit sem sejtve elmosolyodott. Malazár úgy érezte, megszakad a szíve
ebbe a mosolyba.
- Malazár? Mi az?
Nem felelt. Nézte
őt a csodálatos szépségében, és minden egyes dobbanással darabokra hullt a szíve.
- Történt valami?
- Helga, tűnj el
innen! – találta meg végül a szavakat. – Keress meg engem, fogj karon, és
azonnal meneküljetek innen!
- Micsoda? Miért?
- Azért mert ha
maradsz, akkor… - Malazár hangja elfúlt.
- Meghalok? Ugyan,
hiszen az öregkori portrém…
- Ezer év alatt
bárkivel összekeverhettek! El kell menned! Kérlek…
Malazár a tükör
mellett a falnak támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Helga a látóüveg másik oldalán
tükrözte a mozdulatát.
- Malazár, mondd
el, mi történt, akkor majd ehhez mérten cselekszem. De nem futamodom meg. Ha az
iskoláért kell meghalnom, ha ezért kell meghalnom, hogy a ti életeteket
megmentsem, ezerszer is, gondolkodás nélkül megteszem.
Malazár ekkor
megértette.
- Kértél engem… -
nyögte. – Kértél, hogy ne menjek le, de nem hallgattam rád. Amikor Godrik
elesett, őt kellett volna mentened. De nem hagyhattál ott, mert akkor én halok
meg. Ezért áldoztad fel magad. Hogy mindkettőnket megments, és véget vess a
csatának. Ó, én bolond!
- Akkor ezúttal még
jobban foglak győzködni – vágta rá a lány. – Megesketlek, hogy itt maradsz,
vagy ha kell, letetetem veled a Megszeghetetlen Esküt. Én nem adom fel,
Malazár. Ha te a múltat már nem, én a jövőt meg tudom változtatni.
Bíztatóan
rámosolygott, aztán sarkon fordult, és mielőtt a férfi tiltakozhatott volna,
kirohant a szobából. Egy tétova pillanatig feléledt benne a remény, hogy a
lánynak igaza van, és varázsütésre minden megváltozik. Aztán kipillantott az
ablakon a parkra, ahol minden ugyan úgy volt, ahogy percekkel korábban
- Helga! – kiáltott
a lány után kétségbeesetten. – Helga!
Nem érkezett
felelet. Nem volt már mit tenni. Malazár felüvöltött, és teljes erőből a
tükörbe vágta az öklét. A vékony jégen repedésnyomok futottak végig, majd a
látóüveg recsegve ropogva darabokra hullt és a földre potyogott. A következő
pillanatban magát átkozva rogyott térdre a férfi, s újra és újra lepergett a
szeme előtt a kép, ahogy Helga kirohan a szobából, majd az, ahogyan a földön
fekve elszáll belőle az élet.
*
A tóparton temették
el. Sírkövére egyedül választott neve került, a háza vezetését pedig Cordelia
vette át. A lány szó nélkül fogadta el a tisztet, majd pálcájával a
címerpajzsára koppintott, s annak sárga hátterére fekete sávokat varázsolt, a
gyász jeleként. Később, a többi címert is lecserélték, s egy egész évig az
egész kastélyban csak az ő pajzsa volt elhelyezve, néma tiszteletadásként.
Malazár gyakran
felkereste a sírt. Leült mellé, és üres tekintettel bámulta a tó hullámain
ringatózó, eltévedt tengeri ludat. A tanításhoz sosem nem tért vissza, noha
erejét visszakapta. Godrik és Hedvig gyakran csatlakoztak hozzá, s osztoztak
néma gyászában.
- Nekem kellene itt
feküdnöm – szólalt Malazár. – Megőrjít ez a tudat. Minden éjjel az ő nevetését
hallom a folyosókon, és a lépteit, ahogy elszalad mellettem. Ez már a vég.
- Nem – mondta
Godrik elhűlve. – Én is hallom őt. Azt hittem, csupán képzelődöm.
- Én is hallottam
már – tette hozzá Hedvig. A hármas elképedve meredt egymásra.
- Gondoljátok, hogy
itt maradt, mint kísértet? – kérdezte Malazár reménykedve.
- Nem hiszem –
mondta Hedvig. – Akkor látnánk is őt. Szerintem ez valami más.
- Mire gondolsz?
- Azt mondta neked,
hogy te már nem változtathatsz a múltadon, de ő még megteheti a jövőjével.
Szerintem sikerült neki.
- Már hogy sikerült
volna? Hiszen nincs itt!
- Persze, hogy
nincs itt. A saját jövőjében van. Itt ebben a kastélyban, csak nem velünk. Ezért
halljuk néha a hangját.
- Hedvig, nem
vagyok olyan hangulatban, hogy eltűrjem ezeket a vicceket! – mondta Malazár
dühtől reszketve.
- Nem viccelek – felelte
megnyugtató hangon. – Komolyan gondolom. Szerintem valami ilyesmit akart
mondani Godrik menyasszonya is.
- Mi? – hökkent meg
a nevezett.
- A szerelmek
egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik –
idézte. – Egyszerre csak egyféleképp élheted, meg a szerelmet. Te most
gyászolsz, de Helga jövőjében felhőtlenül boldog vagy.
- Ezt a baromságot!
– morrant Malazár.
- Érdekes – mondta
Godrik, cinikusan mosolyogva. – Én eddig azt hittem, hogy az összetartozásról
hadovál. De ez sokkal jobb!
- Akkor kérd meg a
kisasszonyt, hogy legközelebb megoldókulcsot is mellékeljen – morogta Hedvig.
- Nem lesz
legközelebb – rázta meg Godrik lemondóan a fejét. – Úgy döntöttem, hogy elveszem.
- Micsoda? – csodálkoztak
rá mindketten.
- Nézzétek –
sóhajtotta Godrik. – Apám nagyon beteg, haldoklik. Nem volt hozzám más
kívánsága, csak az, hogy vegyem el ezt a lányt. Ebben a pillanatban bármit
megtennék, hogy boldoggá tegyem.
- És Christopher?
- Ő itt marad az
utódomként. Talán magammal vihetném apródként, de az… kegyetlen volna. Így lesz
a legjobb.
- Godrik, emiatt ne
aggódj – mondta Malazár. – Elrendezett házasságban nem szokás hűségesnek lenni.
Csak légy kedves, éld az életed, és ha a lány esetleg várandós lesz, ne kérdezz
rá, kié a gyerek.
A kérdő tekintetek
ezúttal az ő arcára siklottak.
- Regan terhes – sóhajtotta.
- Ő… gratulálok! –
mondta Hedvig, mire Malazár gúnyosan felkacagott.
- Ugyan már! Mire
hazaértem már régen összeszűrte a levet öcsémmel, s miután kiderült, hogy már
varázserőm sincs, még titkot sem csináltak belőle. Attól fogva nem volt szavam
a háznál.
- Gyalázatos! –
mondta Godrik. – Hívd ki párbajra!
Malazár keserűen
elmosolyodott és Helga pálcájára pillantott, ami a lány halála óta folyton a
kezében volt.
- Gondolod, hogy
azt szeretné, ha erre használnám az erejét? Nem, hazamegyek, és elzavarom az
öcsémet a háztól, a gyerekét pedig a sajátomként nevelem fel. Így tisztességes.
Így is történt.
Malazár és Godrik még a tél beállta előtt elhagyták a kastélyt, annak vezetését
pedig Hedvigre bízták. De ő sem maradt sokáig egyedül. Gyerekkori szerelme,
Edmund, aki szerencsésen érkezett vissza a kereskedőhajóhoz, hamarosan
hazatért, és azon nyomban össze is házasodtak. A kastélyba visszatért a
nyugalom és a boldogság, de még hosszú éveken keresztül lehetett hallani Helga
kacagását és lépteit a folyosón, bár látni sosem látták. Talán így akarta
üzenni a fátylon túlról, az egymásra íródott, láthatatlan sorsok között, hogy
volt választása, nem sodródott tehetetlenül az eseményekkel.
Ahogy az évek
teltek, Cleena neve hamar megfakult, mítosszá, legendává vált ő is. Követői
szétszéledtek, s nem mutatkoztak többé, kivéve egy, a tavon ringó eltévedt
tengeri ludat. Aztán, egy csillagfényes éjszakán a madár a partra evezett, és
ott emberi alakot öltött.
Goneril Helga
sírjához lépett, és pálcájával lágyan megérintette azt. Varázslata nyomán
halvány véset jelent meg a fejfán, mely egy magasan szárnyaló, távolodó
viharfecske alakját öltötte fel. Goneril végigsimított rajta, és elmosolyodott.
- Jó utat, kisfecske!
VÉGE
Szavazás
Arra szeretnénk
megkérni titeket, hogy a pontokhoz
fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják,
miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!
A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő,
Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az
általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!
Minden kategóriában
maximálisan 5 pont adhattok.
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket.
Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott
kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát.
Minerva
McGalagony, Nyár, Otthonos, Oppugno, „A szerelmek egymásra íródnak, mindig
ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.”(Grecsó Krisztián)
Titkos kulcs: Vékony jég
Szereplőpáros:
Mardekár Malazár – Hugrabug Helga
*Stílus:
*Kulcsok felhasználása: 4. csomag
- mellékszereplő:
- évszak:
-
fogalom:
-
varázsige:
- idézet:
- titkos
kulcs:
*Cselekmény:
*Választott Szereplőpáros:
*Szubjektív vélemény:
Szia!
VálaszTörlés*Stílus: Nehéz megfogalmaznom, mit is érzek ezzel kapcsolatban. Az látszik, hogy sokat foglalkoztál a történettel, gondosan építetted fel, és nem utolsó sorban részlet gazdag volt, de ez nálam jelen esetben inkább hátrány, mint előny. Néha meg is akadtam az olvasásban, ahogy egymásra halmozódott a cselekmény (ezt majd lentebb kifejtem), és a leírásod is néhol döcögős volt. Olyan, nem is tudom… szenvedély nélküli, mint egy beszámoló. Elmesélted, mi történik, de nem sikerült úgy átadnod, hogy beleéljem magam. Száraz volt és tényszerű – számomra. 3 pont
*Kulcsok felhasználása: 4. csomag
- mellékszereplő: Elég csattanósra sikerült a karakter-felhasználás, ide nem is írnék semmit hosszabban, számomra teljesen rendben volt, nincsen különösebb észrevételem a kulcshoz. 5 pont
- évszak: Alapjáraton nekem maga az ötlet tetszett, hogy a fejezetcímeknek az évszakokat használod, de így a kulcsod valahogy elveszett. Több helyen visszaköszönt a nyár, de hiába a leleményesség, ez most itt szerintem kár volt (az évszak-címadás). 3 pont
- fogalom: Bevallom, vissza kellett keresnem, hogy mi volt a fogalmad, aztán magában a szövegben is célzottan rákerestem, mert nem szúrt szemet. Azt tartom, hogy ez a jó, ha a kulcs belesimul a történetbe ahelyett, hogy zavaróan kiugrana belőle, de nálad valahogy mégis olyan vérszegényre sikeredett. Mind a két felhasználása kvázi azonos volt, szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle, legalábbis abból, amit és ahogy írtál, én erre következtetek (van itt fantázia elég!). Nem fektettél rá kellő hangsúlyt, amit kicsit sajnálok. 2 pont
- varázsige: Ezzel nem volt különösebb probléma, arra használtad, amire kellett, én elhittem, hogy a karakterek tudatosan ezzel a varázzsal éltek, és nem csak úgy a szájukba lett adva. 5 pont
- idézet: Jaj… olyan szép ez az idézet, és ha nem szó szerint használja az ember, akkor is viszonylag egyszerű felhasználni, mert nagy igazságot mond, ráadásul érthető módon, így nagyon az olvasó szájába sem kell rágni (^^”). Itt viszont nem éreztem semmit, hiába tetted bele szó szerint, ráadásul kétszer is. És hiába a kapcsolódás... Valahogy csak úgy lebegett a levegőben, mert ott kellett lennie, de nem passzolt bele; meg is értem, Malazár miért baromságozta le. Vagy talán pont ez volt a célod vele? Mert akkor viszont jó volt a felhasználás. Kicsit gondban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy jól, vagy félresiklottan használtad-e fel :/2,5 pont
- titkos kulcs: Fuh, amikor megláttam, mit kaptál, néztem egy nagyot, hogy vajon ezt hogyan sikerül majd beleszőnöd a történetedbe :D De azt kell, hogy mondjam, nagyon jól megoldottad, konkrétan és elvontan is szerepelt az írásban, és elég hangsúlyosan, amiért külön dicséret jár! 5 pont
(folyt.)
*Cselekmény: Tetszett a visszaemlékezésszerű történetvezetés, szeretem az efféle műfajt, amikor a jelenben bontakozik ki a múlt. Viszont néha csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik éppen, néha pedig tartanom kellett a kobakomat, hogy átrágjam magam bizonyos részeken. Ez egy komplett novella volt, annak minden szerkezeti egységével, amiért természetesen jár a dicséret, de azt kell mondjam, néha már-már csak a nevek tartottak a HP világban. Original történetnek is elmenne, egyedi volt, azt meg kell hagyni. Igazából minden kérdésre választ kaptam a végére, csak ismételni tudom magam, hogy látszik, sokat foglalkoztál vele és jól felépítetted, de amit az elején mondtam ennél a szempontnál, az sajnos lecsippentett egy pontocskát. 4 pont
VálaszTörlés*Választott Szereplőpáros:Malazár és Helga – wow :D Egyrészt bátor választás, másfelől meg meglehetősen furcsa. Nekem ez a két házalapító mindig is olyan volt, mint a tűz meg a jég, egy vad és egy szelíd természetű ember, akiket soha, vagy csak nagyon ritkán sodor össze a szél. Mivel a könyvekben nem ecseteli részletesen az írónő a jellemeket, olyan téren könnyű dolgod volt, hogy úgy kezelhetted őket, mintha a saját karaktereid lennének. Kicsit talán ezért is éreztem úgy, hogy idegenek lennének nekem, pedig ismerem a nevüket, szerves részei a HP univerzumnak, és mégis… amolyan ismerős ismeretlenek voltak egész végig, akiket nem tudtam megszokni. Maga a karaktervezetés viszont szerintem jó volt, értettem, mit miért tesznek, jól felvezetted, csak valami hiányzott, amit a fenéért se tudnék most elmagyarázni :/ 4 pont
*Szubjektív vélemény: Őszintén megmondom, nem tudom, hányadán állok a történeteddel. Voltak részek, amik kifejezetten tetszettek, és csak olvastam és olvastam, hogy fuh, vajon mi fog történni, másfelől viszont… Elég sok jelenettel voltam úgy, hogy azt éreztem, túlságosan el van nyújtva, vártam, mikor változik majd valami és lépnek tovább a szereplők, noha alapjáraton kalandból nem volt hiány. Összességében nekem kicsit felületes volt, túl sok mindent sűrítettél bele, és bár hosszú novella volt, amiben elvileg elfért volna ez a sok dolog, nekem mégis jobban tetszett volna egy megollózott verzió. Kicsit sok volt, és elnyújtott. De ez talán csak azért van, mert abszolút nem jönnek be az ilyen típusú történetek (bár megjegyzem, hogy egy tiszta fantasy alapú írást nagyon szívesen elolvasnék tőled). 2,5 pont
Zajec (Merengőn is)
Szia!
VálaszTörlésMég sosem olvastam hasonló történetet, sok szempontból megleptél, de sajnos nem jó értelemben.
Stílus: Sok helyesírási és nyelvhelyességi hiba volt benne, egy alapos bétázás jót tett volna a történetnek. Sokszor szinte költői, máskor egyenesen durva mondatokat írtál, és komoly kétségem van afelől, hogy a 10. században így beszéltek volna egymással az emberek -- ez az egész történet hitelességén sokat rontott. 2 pont
Kulcsok felhasználása:
- mellékszereplő: Számomra McGalagony megjelenése volt az a pont, ahol már képtelen voltam kicsit is komolyan venni az írásodat -- szinte szürreális, egy szedett-vedett fantasyba illő kép volt, ahogy az üvegen keresztül... Az még furcsábbá tette a jelenetet, hogy hiányzott belőle a csodálkozás és a gyanakvás: a varázsvilágban is van, ami szokatlan/semmi jót nem jelent. Tény, hogy beleírtad, és elég mellékes volt ahhoz, hogy mellékszereplő legyen, de én sokkal többet vártam volna ennél a kulcsnál. 2,5 pont
- évszak: Tény, hogy a nyár többször is megjelent a történetedben, de semmi különösebb jelentősége vagy szerepe nem volt, nyári hangulat se jelent meg. Azt meg külön nem értem, hogy a Tavasz című fejezetben miért van nyár. Az évszakokat fejezetcímnek használni szerintem elég rossz döntés volt, így ugyanis ahelyett, hogy a nyarat, a kulcsodat használtad fel, egyszerűen belevettél minden évszakot, és ezáltal elveszett a nyár jelentősége. 2 pont
- fogalom: Ez korrektül megvolt, és nem is keltett feltűnést, teljesen jól illeszkedett a szövegbe. 5 pont
- varázsige: A borzos felhasználása tetszett, bár kissé paródiába hajlott a jelenet, a varázslat olyan formában szerepelt, ahogy kellett, és azt is csinálta, amit ismereteink szerint csinál, úgyhogy ez jó volt. Amikor azonban még fejlesztés alatt állt a varázslat, komolyan féltem, hogy mi lesz ebből -- jó ötlet, hogy a Roxfort alapítói kísérletezték ki ezt a varázslatot, de a történet szempontjából problémás, hogy nem derül ki, hogy a béna robbantásból végül hogy alakult ki a forma, amit a mai napig használnak a varázslók. 4 pont
- idézet: Nagyon frontálisan, szinte durván használtad fel a kapott idézetet -- az ilyen sorok eredeti környezetükből kiragadva és egy teljesen más jellegű szövegbe illesztve félelmetesen nyálasak tudnak lenni, és nálad mindkét alkalommal ez történt (az elsőnél még tompította a dolgot, hogy Godrik lökött menyasszonya írta, a másodiknál azonban sajnos már komolyan gondolták...). Egyértelműen a szó szerinti felhasználást választottad, úgyhogy nem fogom számon kérni az átvittet, de lehet, hogy úgy könnyebb lett volna. 2,5 pont
- titkos kulcs: A vékony jég nem volt éppen egyszerű, de te egész jól megoldottad, szinte belesimult a szövegbe. Azt ugyan nem értem, hogy a vékony jégről hogy jutott eszébe a látóüveg, de azt hiszem, jobb nekünk, ha nem kezdem itt az asszociációs kapcsolatokat firtatni. 5 pont
Cselekmény: Hihetetlenül kusza volt a cselekmény, emiatt én nem is nagyon élveztem az olvasást. Az alapítók koráról elég keveset tudunk, így szinte szabad kezet kaptál, de végig úgy éreztem, hogy visszaéltél vele. Nekem sokáig az alapszituáció sem volt világos, csak néztem, hogy most akkor mi is van, és semmit sem értettem az egészből. Nem te vagy az első, akinek ezt írom, de kicsit olyan, mintha saját világot akartál volna teremteni, és abban felhasználni a HP bizonyos elemeit, nem pedig fordítva. Elég sokat akartál beletuszkolni ebbe a történetbe, aminek kapkodás lett a vége. Tele volt hiteltelen, számomra hihetetlen motívumokkal, eleinte csak olyasmik voltak, amiket nem tudtam hová tenni, később meg egyenesen zavartak.
VálaszTörlésAz egyik a mugli kultúra sajátos jelenléte: Salamon temploma, Csipkerózsika -- elképzelhető, hogy a középkori varázslók még szorosabb kapcsolatban voltak ezekkel a dolgokkal, de akkor azt elég alaposan meg kellett volna indokolni. A másik a sok hajtűkanyar a történetben: végig fogalmam sem volt, hogy ki a búbánat lehet az a Henry, és miért ő szerepel Hollóháti helyett -- ez így nem figyelemfelkeltő és izgalmas, hanem zavaró volt. Amikor kiderült, hogy terhes, egy pillanatra azt hittem, hogy a szereplő valójában nő, csak nekem, olvasónak nem tűnt fel, hogy a neve ellenére nem férfi, aztán arra jutottam, hogy MPREG-et írtál, csak kicsit hirtelen, és csak azután jutottam el odáig az olvasásban, hogy ja, lány, csak jól titkolta. Ez eléggé olcsó húzás volt, és sokat rontott a történet élvezeti értékén.
A terhesség kérdése is elég sajátosan volt kezelve: mivel semmit sem tudtunk meg a középkori varázslótársadalom normáiról azontúl, hogy a nőket inkább főzésre tartják (az, hogy a történet végén H benyögte, hogy ő szereti ezt, ezen vajmi keveset segít), én abból indulok ki, hogy a mugli társadalom normái szerint élnek. A leányanyaság pedig nem volt vicc akkoriban, ehhez képest úgy kezelték, hogy egye fene, jó lesz az. Elég hirtelen volt a váltás a reálisabb kép (fél, meg akar szabadulni a magzattól), és az idilli, "terhes nőt szétveti a boldogság" jelenet között. Jó lett volna megtudni, hogy a koraszülött gyerek miért, milyen varázslatoktól maradt életben, mert ez így nekem egy újabb homályos folt.
A gonosz megjelenése jó volt, ügyesen játszottál a családi viszonyokkal, az azonban nem derült ki, hogy miért is nem tudnak a kor legjobb varázslói elbánni ezzel a nővel. Erős Anita Blake érzésem volt, nem tudom, szándékos-e, de engem zavart, hogy újra és újra az a történet ugrott be.
Sok olyan varázslat és jelenség volt, pl. pillék, látóüveg, az ősi dolgok, idézés, varázserő elvesztése és visszanyerése, amit nem támasztottál alá, így a levegőben lógott.
2 pont
VálaszTörlésVálasztott Szereplőpáros: Elég nagy bajban vagyok ezzel. Ez a történet nem igazán Mardekárról és Hugrabugról szólt, sokkal inkább arról, hogy hogyan is alapították az iskolát, és hogyan győzték le a gonoszt. Oké, volt benne ilyen szál, de csak mellékvonalon, egy szerelem-központú kihívásnál én ennél jóval többet vártam. Ez a kihívás a stratégiai vágásoké, szerintem ez zsinórban az ötödik történet, ahol nagyon nagyvonalúan túllépett a szerző az erotikus jeleneten -- nem azért nyafogok, mert minden áron szexjeleneteket akarok olvasni, hanem mert ez az első írás, ahol úgy érzem, ha más nem, de legalább egy szép leírás kellett volna ahhoz, hogy a páros, illetve az ő szerelmük a kihíváshoz illően szerepeljen. A karaktereiken elég sokat változtattál, Malazárból egészen rendes srácot faragtál, amit nekem elég nehéz elhinni, nem volt túl meggyőző. Hugrabug pláne fura volt, én mindig is úgy képzeltem, hogy az alapítók egyenlőek voltak, az, hogy ő úgymond alulról jött, belőlem a történet idejére kiölt valamit, és nem érzem úgy, hogy kaptam volna cserébe bármit is. 2,5 pont
Szubjektív vélemény: Az az igazság, hogy jelentős részben a fentiek miatt, de nem tetszett ez a történet. Átgondolatlannak, sőt a helyesírást figyelembe véve összecsapottnak éreztem, nem olvastatta magát, nem érdekelt, hogy élnek-e vagy halnak a szereplők, mivel jelentős részük hihetetlenül antipatikus volt, sőt a gonosz Mardekáról is elvetted a lényegét, és pont ő nem lehetett eléggé ellenszenves. 1,5 pont
Remélem, nem bántottalak meg a véleményemmel.
Sok sikert kívánok,
Tigi
Kedves író!
VálaszTörlés*Stílus: Szépen fogalmazol és látni, hogy sokat foglalkoztál vele, de egy kicsit száraz volt. Nem éreztem át magát a történetet kivéve talán a végét. Voltak benne kisebb hibák, elírások. Azt hiszem ismerős az a mondás, hogy a kevesebb néha több. Egy kis átdolgozással kitűnő történet lehet belőle. 3 pont
*Kulcsok felhasználása: 4. csomag
- mellékszereplő: Bevallom nagyon kíváncsi voltam, hogy miként kerül bele a történetbe főleg, hogy a fő szál a múltban játszódik, míg a mellékszereplő a jelenben van,de a megoldása fantasztikus lett. 5 pont
- évszak: Nem nagyon éreztem jelentősnek ezt a kulcsot. Bár többször is meg volt említve, de nem éreztem át. Fejezetcímnek adni az évszakokat nem volt jó döntés, mert így még jobban elvész benne a nyár, mint kulcs. 3 pont
- fogalom: Sajnálom, hogy nem sikerült ezt a kulcsot olyan mértékben felhasználnod amilyen mértékben lehetett volna. Meg kellett néznem, hogy mi is volt a kulcsod és meglepődtem, mert nem találtam meg benne. Talán Malazar kamrájában lehetett egy kicsit érezni az otthonosságot a maga rendetlenségével. 3 pont
- varázsige: Semmi kivetni valót nem találok benne, szépen volt elhelyezve, hihető volt, jó helyen volt jó időben. Meggyőző volt számomra a használata. 5 pont
- idézet: Itt bajban vagyok. Bár szerepelt benne szó szerint kétszer is, de elsőre nagyon nem értettem, főleg mert Godrik kapta a menyasszonyától és nem volt hozzá semmi más csak a süveg. A második felhasználása már érthetőbbé tette, oda jól illet és talán még az első felhasználását is megmagyarázza, de nekem ez egy kicsit fura volt így. 3 pont
- titkos kulcs: Kíváncsi voltam, hogy miként fogod tudni beleszőni ezt a kulcsot a történetbe és lehet, hogy szemet szúrt nekem azonnal,de nem rossz értelemben. Ügyesen sikerült felhasználnod és szépen illeszkedik a történet fonalába. 5 pont
folytatás...
VálaszTörlés*Cselekmény: Tetszett a történet, érdekes volt a visszaemlékezős rész is. Megfogott benne, hogy Malazar ilyen módon vallja meg az érzéseit Helgának. Szép hosszú történet volt, de bizony elég tömény néhány helyen, a vége felé viszont már nem éreztem azt, hogy olyan elbeszélős, beszámolós lenne, több volt benne a cselekmény. Amit hiányoltam, hogy Helga mégis honnan tudta, hogy Henry valójában Hedvig és honnan tudott arról, hogy ki ő valójában. Ez sajnos nem derült ki a történetből. Hedvig rákérdez, Helga pedig közli, hogy elég rég rájött, de az nem derült ki, hogy miből jött rá. Az is érdekes, hogy ebben a korban nem veszik komolyan bűnnek azt, ha egy nő áldott állapotba kerül úgy, hogy nincs férjnél? Mert ők olyan természetességgel vették tudomásul, mintha az egész nem lenne nagydolog és nem is a középkorban élnének. 4 pont
*Választott Szereplőpáros: Érdekes párost választottál. Úgy gondolom, hogy egy részről nem volt könnyű dolgod velük dolgozni, másrészről viszont azt, hogy ennél könnyebb nem is lehetne. Az alapítókról nem sok információnk van, és ami van, az is édes kevés ezért ügyesen lehet játszani a karakterekkel. 4 pont
*Szubjektív vélemény: Alapjában véve tetszett a történeted, de gyakran éreztem száraznak, többször kellett félbehagynom, olyan volt, mint egy beszámoló, de voltak olyan részek is, amiknél viszont kíváncsian vártam a fejleményeket. Érdekes volt, hogy nem ők maguk építették fel a Roxforti kastélyt, hanem úgy kapták meg és nekik kellett felújítani. Az alapítók az eredeti történet szerint nagy tudású és nagyhatalmú varázslók voltak, ennek ellenére itt mégis úgy éreztem, hogy kicsit erősebbek egy középszerű varázslónál, de nincs akkora erejük, mint amekkorát tulajdonítanak nekik a távoli jövőben. De a legnagyobb bajom ezzel a történettel az, hogy túlságosan elrugaszkodott volt. Malazart túlságosan jónak állítottad be és így nagyon nem értem, hogy ezek után miért lett a Roxfort jövője olyan amilyen. 3,5 pont
További jó munkát és sok ihletet kívánok.
Joy ( zsűritag )
Kedves Író!
VálaszTörlésElőször is, hadd köszönjem meg, hogy megírtad a történeted, és ezzel színesítetted a kihívást :))
*Stílus:
5 pont.
Olvasmányos, szép nyelven írsz, minden tekintetben kidolgozottnak hatott a stílusod, bár a hosszúságával gondom van, de ezt majd bővebben a cselekménynél.
*Kulcsok felhasználása:
- mellékszereplő: 2 pont.
Őszintén szólva: elsikkadt, ha nem kérdezi meg Helga a nevet, akkor bárki más is lehetett volna a tükör másik oldalán.
- évszak: 2 pont
Hol itt voltunk, hol ott, ez volt a másik rossz kulcsfelhasználás.
- fogalom:
2 pont
Én nem találtam meg, csak harmadszorra.
- varázsige:
5 pont
Keresnem kellett, de rendben volt.
- idézet:
5 pont
Többször is felhasználtad, ha jól értem, akkor ez a különféle idősíkos megoldásod is egyféle átvitt értelmű felhasználás, tehát panaszom nem lehet rá.
- titkos kulcs:
5 pont
Ez ügyes, kreatív megoldás volt és az idősíkok között is vékony az elválasztó vonal, igaz? :D
*Cselekmény:
- most ne fogsz szeretni, de 3 pont.
Ez a fic eszelősen sok, hosszú és bonyolult, azt mondanám gyakorló íróként, hogy NEM kihívásra való. Én első olvasásra azt hittem, hogy csak ez a lépkés rész lesz, oszt annyival be is értem volna, nem bántam volna azt sem, hogy nem derül ki Helga múltja. Mert itt végül is a szerelmi szálnak kellett volna dominálnia, nem egy ilyen időutazós-új istennős- tudományos fantasztikus, több dimenziós cselekménynek, ami ráadásul mellékszálként megpendíti a társadalmi egyenlőtlenségeket, leányanyaságot, homoszexualitást, szülői kényszerből való házasodást… Érzékeled, hogy mennyire sok ez?
Komplex amit írtál, ez tény és való, csak éppen ide sok. Egy idő után az olvasó nem is tudja, hogy melyik szálra figyeljen oda, Godrik szerelmi élete vagy Hedvig fiú-lány életmódja példának okáért teljességgel feleslegesen bonyolított mindent.
A kevesebb sokszor több.
*Választott Szereplőpáros:
3 pont.
Helga egy jólelkű, megtévedt leány, Malazár a tipikus aranyvérű arisztokrata; hozták a tőlük elvárt viselkedést, de még az elején, az emlékezős résznél sem értem, hogy végül is, miért szeretett Malazár bele Helgába? És ha már ott áll a lány a Titkok kamrájában vele, mitől olyan szégyenlős?
*Szubjektív vélemény:
4 pont.
Kíváncsi leszek a nevedre, mert nagyon érdekes, egyedi írást adtál ki a kezed alól, de sajnos nekem ez sok volt, túl bonyolult, túl hosszadalmas, és legfőképpen a sok történés közepette épp a szerelmi rész tűnt a legkevesebbnek.
Köszöntem, további Jó munkát, sok ihletet kívánok neked!
Lover
(zsűritag)
Kedves Író!
VálaszTörlésStílus: 4pont
Kiforrott stílusod van, viszont rengeteg hiba maradt a történetben, ezek nagyon zavaróak voltak, mindenképp nézesd majd át, mert az elírások, helytelenül írt párbeszédek nagyban rontják az olvasmány értékét.
Kulcsok felhasználása:
- mellékszereplő: 2 pont
Bárki lehetett volna, a szereplődben nem volt semmi egyéni vonás, amiből egyből McGalagonyra asszociáltam volna.
- évszak: 3 pont
Elsikkadtak, kevés lett, viszont az meg tetszett, ahogy az évszakokat metafórikusan vezetted végig.
- fogalom: 5 pont
Szépen belesimult a történetbe, nem toltad az arcunkba, ezt jobban szeretem.
- varázsige: 5 pont
Komoly szerepe volt, megvolt a maga jelentősége, nekem kimondottan tetszett a felhasználása.
- idézet: 5 pont
Nekem tetszett, ahogy két, eltérő módon jelent meg.
- titkos kulcs: 5 pont
Itt vagyok maximálisan és tökéletesen elégedett. Egyszerűen tökéletes, nagyon szép megoldása volt ez a kulcsodnak, ügyes munka!
Cselekmény: 3 pont
Fantáziadús történet volt, ezzel nincs is gond, hiszen volt bőven cselekmény, az események pörögtek. Lehet, számomra ez volt a baj, túlságosan tömény volt az egész, feleslegesen túlbonyolított és elnyújtott.
Választott szereplőpáros: 3 pont
Számtalan lehetőség van bennük, hiszen minimális információval rendelkezünk róluk, mégsem tudtad megkedveltetni velem őket, olyan kis semmilyenek voltak. Helga önfeláldozása sem tudta közelebb hozni őt hozzám, valahogy nem hatott meg sem ez, sem az egész szerelmük, mert valahogy szárazon lett leírva a számomra az egész.
Szubjektív vélemény: 2 pont
Sajnálom, de nekem rémesen nehezemre esett átvergődni a történeten. Ez nem a te hibád, egyszerűen csak nem fogtak meg a szereplőid, és innentől kezdve írhatsz bármilyen jól, nem tudsz megnyerni magadnak, úgyhogy a hiba nem benned van.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Passion (zsűritag)
Szia :)
VálaszTörlés*Stílus: 4
Jó volt, nem feltétlenül csodálatosan és tökéletesen jó, de azért nagyon jó.
*Kulcsok felhasználása: 4. csomag
- mellékszereplő: 4
Jó ötlet volt ez a látóüveggel meg minden, habár nem sok szerepe volt - vagyis volt, inkább csak nem szerepelt sokat.
- évszak: 5
Maga a kulcs nem kapott nagy szerepet, de az évszakokra való tagolás kifejezetten tetszett.
- fogalom: 4
Szépen belesimult, ahogy az egy hétköznapi szótól el is várható.
- varázsige: 5
Remek volt, az elején is és később is.
- idézet: 5
Tetszett a szó szerinti értelmezés, jó ötlet volt.
- titkos kulcs: 5
Ah, bámulatos, csodálatos, remek, igazán remek.
*Cselekmény: 5
Nagyon jó. Szépen felépített sztori, csodálatosan komplex, eleje, vége, kifejtés, minden a helyén volt. Komplett kis regény, szerelmi szállal, nagy tragédiákkal, csatával, átokkal, mindennel, ami csak kellhet :D
*Választott Szereplőpáros: 5
Fantasztikus. Az alapítóknak sosem szentelnek elég figyelmet, pedig nagyon jó karakterek tudnak lenni. Helga és Malazár pedig különösen szépen testesítik meg a hugrabugos-mardis kapcsolatokat, csodálatosan illenek egymáshoz meg minden.
*Szubjektív vélemény: 5
Nekem nagyon tetszett, jó történet volt, érdekes volt, nagyon jól felépített, tetszett az elején az emlékvallomás, szép volt hogy Helga igazából a banya lánya, minden nagyon csodálatos volt, igazán. :D
Köszönet érte :D
Sorrow (zsűritag)
Kedves író!
VálaszTörlés*Stílus: Sajnos rengeteg helyesírási hiba maradt a történetben, amik nagyon zavaróak voltak, illetve engem az is megakasztott, hogy annyira egyben volt a történet, Voltak tagolások, de lehetett volna még jobban is. Olyan érzésem volt a történet olvasása közben, mintha egy beszámolót olvastam volna. MInt amikor valaki csak mondja és mondja. 3 pont
*Kulcsok felhasználása: 4. csomag
- mellékszereplő: Nehéz egy olyan szereplőt beleilleszteni, aki ezer évvel később jelenik meg, de a tükör nagyon hatásos volt. Azonban nem nevezném mellékszereplőnek, ahhoz ettől több kell. 2,5 pont
- évszak: Ez nem sikeredett olyanra, mint kellene. Nem éreztem elég hangsúlyosnak ahhoz, hogy ezt kulcsnak nevezhessem. 2,5 pon
- fogalom: Teljesen belesimult a történetbe, olyannyira, hogy vissza kellett keresnem, hogy hol és mikor szerepelt. 2 pont
- varázsige: Ezzel nem volt gond, igaz a második felett elsiklottam, de visszakeresve az is rendben volt. Az első kifejezetten tetszett. 5 pont
- idézet: Egy ilyen történetben lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem szó szerint beleírod, mert nekem rontotta az élvezhetőséget, de a kritériumoknak megfelelt. 3,5 pont
- titkos kulcs: Ezt ügyesen megoldottad. tetszett. :) 5 pont
*Cselekmény: Nekem egy kicsit túl sok, túl tömör volt. Volt benne fantázia, ezt el kell ismernem, szépen felépítetted, és látszik, hogy sokat foglalkoztál vele, de nem nevezném kifejezetten szerelmes történetnek. A szerelem itt nekem olyan volt, mint egy mellékszál. 3,5 pont
*Választott Szereplőpáros: Érdekes páros azt meg kell hagyni, akikről nem sokat lehet tudni. Nagyjából bármilyenek lehettek volna, és néha úgy éreztem, hogy elég kuszák. Voltak gondjaim Godrikkal, de mivel nem ő a párosod, azt nem emelném ki. 3,5 pont
*Szubjektív vélemény: Összességében elvoltam vele. Kicsit sok volt, mint említettem, de ezek az emlékezős részek kifejezetten jók voltak. Vannak, amik rontották az olvasás élvezetét, függetlenül attól, hogy egy jól felépített történet, olyan, mintha nem foglalkoztál volna a lényegi részekkel eleget, és nem ártott volna még párszor átolvasnod, bétához küldened. 3 pont
Sok sikert, és szép napot neked!
Üdv: Zoisite (merengő)
Kedves Író!
VálaszTörlés*Stílus: 4 pont.
Számos helyesírási hiba és elírás rontott az élvezhetőségen, de tetszett a stílusod, ami időnként ingadozott. Látszik, hogy sokat foglalkoztál vele. Sajnálom, hogy az átolvasásra már kevesebbet szántál.
*Kulcsok felhasználása:
- mellékszereplő: 3 pont.
Tetszett, ahogy belecsempészted. Azt sajnálom csak, hogy a személyisége annyira elveszett.
- évszak: 3 pont
Minden fejezetnél kiemelted, hogy milyen évszak van, de így maga a kulcsod elveszett. Jobb lett volna, ha csak az adott évszakra koncentrálsz.
- fogalom: 2 pont
Ezzel is mellélőttél sajnos, pedig az írásodból ítélve, sokkal kreatívabban is felhasználhattad volna.
- varázsige: 5 pont
Itt nem találtam kivetnivalót. Tetszett a felhasználás, és erőltetettnek sem tűnt.
- idézet: 5 pont
Kétszer is beleírtad, és szerintem szépen belesimult a történetbe.
- titkos kulcs: 5 pont
Jó volt a felhasználása. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy valaki a múltba/jövőbe pillantson vele.
*Cselekmény: 4 pont
Egy szépen felépített novellát kaptunk, de nekem egy hangyányit hosszú volt. Illetve nem is azzal van a gond, hanem a tömörségével. Egy regényben sokkal jobban ki lehetne fejteni, és akkor egy szuper írás lehetne belőle.
*Választott Szereplőpáros: 3 pont
Sokan szeretik ezt a párost összerakni, amit magyarázhatunk azzal, hogy tökéletes ellentétei egymásnak. Mardekár hozta a formáját, és Helga személyisége sem tért el attól, amire vártam. A gondot az jelentette, hogy a szerelmi rész, ami a lényeg lett volna, háttérbe szorította minden más.
*Szubjektív vélemény: 3 pont
Voltak részek, amelyek tetszettek, de a tömörsége miatt sokszor elakadtam. Nem tudtam úgy élvezni, ahogy kellett volna.
Köszönöm, hogy olvashattam a történetedet és sok sikert!
Vicaa(meri)
Kedves Zajec, Tigi Giti, Joy, Lover, Passion, Sorrow, Zoisite és Vicaa!
VálaszTörlésMindegyikőtöknek nagyon hálás vagyok, hogy időt és energiát fordítottatok arra, hogy elolvassátok a történetemet, és még véleményt is írtatok nekem! Rengeteg mindent tanulhattam a kritikáitokból, amiket igyekszem majd a jövőben hasznosítani, szóval nagyon köszönöm!
Azonban, hadd mondjam el, hogy két ellenségem is volt írás közben. Az első természetesen én magam voltam. Már nevezéskor is számítottam némi nehézségre, méghozzá azért, mert nem igazán megy nekem a romantikus történetek írása. Éppen ezért indultam, hogy legyen valami motivációm ennek a fejlesztésére, mert sejtettem, hogy magamtól nem fogok leülni ilyesmivel bíbelődni :D Egyébként többen is írtátok, hogy nem igazán romantikus a történet, és igazatok is van, de nálam már ez is haladás XD
A másik ellenség pedig a 18000 szavas limit volt. Jó, azért ehhez hozzá kell tenni, hogy kicsit túlgondoltam a cselekményt, aztán, mikor rájöttem, hogy ez tényleg nagyon sok lenne, képtelen voltam választani, hogy melyik gyerekemet öljem meg. Így mindegyik maradt, kicsit zsúfolva, szorosan egymás mellett, a szólimit határain belül. Sokkal többet hozhattam volna ki belőle, ha egy kicsit több terem lett volna, vagy hajlandó lettem volna magammal kompromisszumokat kötni, meg persze, ha nem halasztgatom a dolgot a határidő végéig :)
A meglátásaitok, észrevételeitek nagyon jók voltak, és el is tudom fogadni őket, néhány kivétellel, ezekre szeretnék most reagálni.
Zajec, azt kérdezted, Malazár miért baromságozza le a végén az idézetet. Nos, nagyjából azért, amiért az utca embere is ezt tenné egy hasonló témával. Ha például valaki odalépne hozzád az utcán és elkezdene neked arról magyarázni, hogy az angol királyi család tagjai valójában egy hüllőszerű földönkívüli fajhoz tartoznak, azt hiszem te is elirányítanád a legközelebbi pszichiátriára :D És ezt nem én találtam ki, ez egy létező elmélet :)
Tigi Giti, te azt furcsálltad, hogy megemlítették a szereplők, többek közt, Salamon templomát. Engedd meg, hogy vitába szálljak azzal a véleményeddel, hogy ez a mugli kultúrához tartozik. A történet szerint ezt a templomot több száz démon építette, akiket mágusok idéztek meg erre a feladatra. Mi ez, ha nem varázsvilág? :)
Illetve itt van még az Anita Blake érzésed, amit én se nagyon tudok hova tenni, de azt hiszem valahol mélyen értem, hogy mire gondolsz. :)
Te is, illetve Joy is említette, hogy Malazár túlságosan jófiú lett. Itt most vonatkoztassunk el a történetemtől. Adott a kor négy legjobb mágusa. Nyilván nem csak úgy ad hoc találkoznak, és dolgoznak együtt, hanem már valamennyire ismerik egymást. Ha Malazár tényleg olyan rossz ember volna, mint amilyennek a későbbiekben állítják, gondoljátok, hogy a másik három nem jött volna rá? És ha tudják, hogy milyen ember, gondoljátok, hogy rábíznának egy rakás gyereket, és csak úgy hagynák, hogy kamrákat építgessen a kastélyban, titokban? És a kígyót még meg sem említettem. Ez se nem bátor (Griffendél), se nem okos (Hollóhát) húzás.
Nem, szerintem, ebben az esetben sanszos, hogy a történelem torzította el a valóságot. A lelkes griffendélesek kikiáltották a mardekárosokat gonosznak, akik nem igazán tiltakoztak, mert nem volt kifogásuk az ellen, hogy félnek tőlük. De ez szubjektív, ha valaki kihív, nyitott vagyok a vitára :)
Végül pedig a leányanyaság. Igen, igazatok van, a korban nagyon elítélendő volt, itt mégse reagáltak rá túl szélsőségesen. De miért tették volna? Egy igazi barát nem akad ki ilyen dolgon, hanem melléd áll, igyekszik segíteni, a legjobbat kihozni a dologból. Például, vegyünk egy jelenleg is elítélt dolgot társadalmi szinten: gyilkosság. Ha a legjobb barátod felhív az éjszaka közepén és azt mondja: Bakker, asszem megöltem valakit, nem tudom, mit tegyek, segíts! , akkor te azt mondod neki, hogy: Fujj, undorító vagy, látni se akarlak! ? Mert ha igen, akkor az nem igazi barátság. És nem a levegőbe beszélek, éltem már át hasonlót.
VálaszTörlésJó, nagyságrendben nem stimmel a két példa, de értitek? :D
Ennyi volna a kötözködnivalóm, de persze, ez se véresen komolyan. Még egyszer köszönöm, hogy elolvastátok, és véleményeztetek, remélem, még találkozunk kihíváson, vagy bárhol a fanficc világában.
További jó írást, és olvasást!
Üdv: Fabala
U.i.: És természetesen, hála és köszönet a szervezőknek is! Ezúttal is remek munkát végeztetek! :D