Kilencedik Történet

Kulcs csomag: 2. csomag

Rubeus Hagrid, méregzöld, antik képkeret, Protego „Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.”(Stendhal) Titkos kulcs: Zsarnokság

Szereplőpáros: Bellatrix Lestrange - Voldemort

Kategória: Dráma, angst

Korhatár:14

Figyelmeztetések: OOC karakterek, néhol kissé AU lehet

Jogok: Minden jog az utánozhatatlan Rowling anyánkat illeti, aki megteremtette ezt az elképesztő világot. Én csak eljátszadoztam egy kicsit a karakterekkel.

Leírás: „Azt mondják, az ember nem élhet remény nélkül. Nos, nem is él, hanem meghal.” (Patrick Süskind)

Megjegyzés: A szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének helyesírásáért és egyéb hibáiért.

Mert nem minden tündérmese végződik boldog befejezéssel

Halva születni kiváltság. Nem látsz, nem érzed a csípős levegő jéghideg ostorcsapásait, nem tépáz eső, nem fújja a hajad a viharos őszi szél, és ami a legfontosabb, nem tart fogva a jeges fájdalom tüzes pokla. De ha a tested eközben él, és a világ körülötted kitisztulni látszik, megtapasztalhatod magad körül a világ kegyetlen körforgását, majd mikor a fagyos szíved éledezni kezd, egy szempillantás alatt mélyebbre süllyedsz, mint valaha. Gyűlölöd majd látni, ahogy a családod nem a családod többé. Gyűlölöd majd a fullasztóan nehéz levegő súlyát a mellkasodon érezni minden egyes alkalommal, mikor belegondolsz, ki lehettél volna, és helyette ki vagy most. Gyűlölni fogod az embereket, akiket eltaszítottál magadtól, mert betölthetetlen űrt hagytak a lelkedben. Gyűlölni fogod a világot és magadat. Pontosan úgy, ahogy Bellatrix Lestrange tette, mert róla szól ez a véráztatta mese. Róla, egy rajongó szerelemről és egy fájdalmas életről.

„A munka legfontosabb része a kezdet.”

A macskaköves úton hűvös fuvallat szaladt végig, magával rántva a bordóba és barnába öltözött elszáradt faleveleket. A hold vékony sarlója alig látszott az égen, helyet hagyva a megannyi tündöklő csillag fényének. A járdán cipők jéghideg kopogása hallatszott, amint egy feketébe öltözött fiatal lány sietősen lépdelt rajta. Fekete haja ziláltan lógott a szemébe, tekintete kiismerhetetlen fénnyel csillogott. Mellette egy magas, szikár férfi haladt, a lányéhoz hasonló sötét szemekkel az égboltot kémlelte. A lány érezte a karján a férfi érintését, ami jelezte, hogy az útjuk az előttük magasodó, árnyékba borult vaskapunál végződik.  Mögötte egy hatalmas, hófehér ház állt, külsőre palotának is beillett volna. A belseje ugyancsak beigazolta a lány sejtését, miszerint egy igen jómódú ember otthonában tartózkodott. Gyönyörű freskók és lámpatartók vették körül, mikor megálltak az egyik ajtó előtt.

– Tovább sajnos nem kísérhetlek. A Nagyúr kifejezetten kérte, hogy kettesben legyetek. Ügyes légy, Bella – lehelt egy apró csókot a lány homlokára.

– Nem fogok csalódást okozni – ígérte meg a lány, majd halk kopogás kíséretében benyitott a szobába.

Az ablak előtt egy fekete köpenybe burkolózott alak állt, háttal a lánynak. Néhány pillanat után egy lassú mozdulattal megfordult. Csuklyája mélyen az arcába volt húzva, de a szeme eszelős csillogását még így is ki lehetett venni a homályból. A lány nyelt egyet, ahogy a férfi elindult felé, majd néhány lépésnyire megállt előtte.

– Nagyúr – hajolt meg Bella

– Add a pálcád – utasította sziszegő hangon. A lány reszkető kézzel teljesítette a kérését.

– Különösen merev – jegyezte meg elgondolkodva a férfi. – Bizonyára igencsak makacs lehetsz.

– Ami azt illeti… - kezdett bele Bella.

- Csendet – intette le egyetlen mozdulatával a lányt, aki nehezen tudta türtőztetni magát.

– Miért engedelmeskednék olyasvalakinek, aki a saját arcát is takarja? – bukott ki végül Bellából a mondat, amit azonnal meg is bánt. A férfi halk kuncogást hallatott, majd közelebb lépett hozzá. Hirtelen, minden előjel nélkül lerántotta a fejéről a csuklyát, és a lánynak elállt a lélegzete. Minden csúfságra számított, de az elé táruló látványra nem készült fel. Egy viszonylag fiatal férfi állt előtte, hófehér arcát haja sötétbarna hullámokban keretezte, fekete szeme különösen csillant. A szíve a korábbinál is hevesebben kezdett dobogni. Ahogy a két sötét tekintet egymásba fonódott, érezte, valami végleg megváltozott.

„Szánalmas az a tanítvány, aki nem múlja felülmesterét.”

– Egészen jó – simogatta az állát elgondolkodva a férfi. Bella megengedett magának egy halvány mosolyt, miközben térdre roskadva próbálta összeszedni magát. Büszke volt rá, hogy a Nagyúr személyesen vállalta a tanítását, ezért minden fájdalommal teli perc örömet okozott neki.
Éppen felállni készült volna, mikor váratlanul mellkason találta egy újabb átok. Úgy érezte, millió apró kést szúrnak a minden porcikájába. Nem tudta mire vélni a támadást, így a padló hűvös köve felé görnyedve várta, hogy véget érjen a varázslat hatása, azonban az csakhamar nem akart elmúlni. Reszkető kézzel a földön heverő pálcája felé nyúlt, de időközben a látása is elhomályosodott, így jóformán a sötétben tapogatózott. Percek teltek el, mire ismerős felületet érzett a tenyere alatt. Utolsó erejével megmarkolta a pálcát, és egy erőtlen átkot küldött a mestere irányába, majd elsötétült minden.

Fehér. Ez volt az első szó, ami eszébe jutott, miután ki tudja mióta feküdt a jéghideg padlón eszméletlenül. Minden világosnak és tisztának tűnt. Kis idő után rájött, hogy csak a csillár fénye világított a szemébe.

– Csalódott vagyok – ciccegett bosszúsan a férfi.

– Én meg félholt – motyogta Bella az orra alatt.

– Parancsolsz? – csattant vészjóslóan a Nagyúr hangja.  

– Semmi – vágta rá azonnal a lány, mire ő elégedetten bólintott. Bella erőtlenül feltápászkodott, leporolta magát, majd az asztalon heverő pálcájára nézett. Tekintete óvatosan a mesterére siklott, szemében kihívás halvány fénye csillogott. Amaz nem foglalkozott vele, helyette magában motyogva jegyzetelt valamit. Kihasználva a helyzetet, gyorsan a pálca után nyúlt. Az akciója sikeres volt, de a férfi még mindig nem figyelt rá. Kezdte elönteni a méreg, elvégre azért voltak ott, hogy a Nagyúr tanítsa. Irkálni ráér később is – gondolta, majd bele sem gondolva éles kiáltást hallatott.

–  Crucio! – Ahogy Bella kimondta a bűvös szót, ami oly könnyedén állt a szájára, a férfi teste megvonaglott a székében, és befejezte a körmölést. Féloldalasan a lányra sandított, majd székcsikorgás kíséretében felállt a helyéről. Pár hosszú lépéssel Bella előtt termett, és valóságos toronyként magasodott fölé.

–  Szép próbálkozás, Bellatrix – ízlelgette különös árnyalattal a hangjában a nevet, amitől a lány megborzongott. Kecses ujjaival egy kósza tincset kisepert Bella homlokából, majd a füléhez hajolt, és suttogni kezdett.

– Sajnálatos, hogy az érzéseid túlságosan elvakítanak – érintette meg ajkaival egy másodpercre a lány hűvös bőrét. – Megmutatom, hogy kell jól csinálni… Crucio. – Bellának ideje sem volt feleszmélni a bódulatból, újra elérte a fájdalom.

„Mindenkinek megvannak a saját titkai.”

Hűvös tavaszi szél süvített végig a fenyves holdfényben úszó fái között, ahogy a két feketébe öltözött alak ólomsúlyú léptekkel haladt az ezüstösen csillogó fűtengerben.

„Van fogalmad róla, mi az a horcrux?” – ez a mondat visszhangzott folyamatos egymásutánban a lány fejében. Mestere elképesztő áhítattal ejtette ki a száján a szót, és ez épp elég volt ahhoz, hogy tudja, fontos dologról van szó. Nem merte megkérdezni, miről van szó, így halványan nemet intett a fejével. A férfi arcán csalódottság futott végig. Nem mondott semmit, nem kezdett el mesélni, így még akkor sem volt tisztában, mire készülnek, mikor megálltak az erdő szívében egy apró tisztáson. A férfi hanyagul letelepedett a fűbe, majd intett Bellának, hogy foglaljon helyet, mintha csak egy márványpalotában lennének. Nevetséges – gondolta, de leült.

– Nem akarlak megsérteni, Nagyuram – kezdett beszélni a lány, tartva egy kis szünetet, hogy meggyőződjön arról, a másiknak nincs-e ellenére, hogy megszólalt, majd folytatta –, de mit keresünk itt? Úgy értem…

– Nem hallgathatnak ki minket – válaszolt úgy, mintha természetes lenne, hogy a semmi közepén akar beszélgetni. A lány nem mert válaszolni. – Nézz körbe. Körülvesz az élet. Örülnöd kéne.

Bella most már biztos volt benne: a Nagyúr megőrült. Minden jel erre utalt. Nem mert megszólalni, helyette várta, hogy a férfi beszéljen, aki kisvártatva mesélni kezdett.

– Évekkel ezelőtt, mikor még a Tom Denem névre hallgattam, amit a mugli apámtól örököltem – vágott fájdalmas arcot –, kutatni kezdtem. Rájöttem, hogy csak akkor teljesíthetem be a sorsomat, ha biztosítom a védelmemet. Így találtam rá a könyvtár zárolt szekciójában egy érdekes tanulmányra a horcruxokról. Ezek az írások úgy tartották, hogy ha sikerül többfelé szakítani a lelket, annak egy szilánkja egy tárgyba száll, és az illetőt csak akkor tudják véglegesen megölni, ha a tárgyat is elpusztítják. Látom nem érted, mit szeretnék mondani – jegyezte meg Bella ábrázatát kémlelve. – Nos, ahhoz, hogy létrehozzunk egy ilyen lélekszilánkot, ölni kell. Rögvest ki akartam próbálni, így kézenfekvő megoldásként megöltem az apámat. Ne nézz így, te sem tetted volna másképp – mosolyodott el.

– És… ez után mi történt? – érdeklődött a lány.

– Bár a folyamat meglehetősen fájdalmasnak bizonyult, a siker hamar örömmel töltött el. Nem kellett sok idő, újra öltem. Kinyitottam a Titkok Kamráját, mint Mardekár Malazár utódja, és a Baziliszkusz végzett egy sárvérű lánnyal. Sikerült mindent arra a félnótás Hagridra fognom. Már akkor is egy ostoba fajankó volt, aki nem érdemelte meg, hogy a Roxfortban tanuljon. De az az átkozott Dumbledore megint beleköpött a levesembe. Mindenesetre, a következő szilánk is a helyére került. Ezen kívül még két horcruxot hoztam létre, és most Bellatrix, itt az idő, hogy elrejtsem az egyiket. Ehhez pedig szükségem van a segítségedre. Velem tartasz? – nézett várakozóan a lányra, mire az reszketegen bólintott. Nem tehetett mást. Visszavonhatatlanul beleszeretett. És ott, ebben a pillanatban valami különös történt: egy másik, dermedt szív újra megdobbanni látszott.

„A kényszer mindig helytelen, akármilyen irányba hat.”

Bella undorodva nézett a hófehér, csipkével teletűzdelt ruhájára. Pontosan úgy érezte magát, mint az a zilált hajtincs, amit hiába próbáltak fésűvel összerendezni, minduntalan belehullott a homlokába. Mintha valaki kívülről megpróbálta volna őt is szabályos rendszerbe taszítani, míg a szíve zabolátlanul dübörgött a mellkasában, akárhányszor az emberekre gondolt, akik előtt végig kell majd sétálnia a csodálatos ruhakölteményében, és mosollyal az arcán kell majd csevegnie velük, mintha élete legszebb napja lenne. De nem volt az. Mert ő Bellatrix Black volt, nem pedig Lestrange, a szíve pedig nem Rodolphusé volt, hanem valaki másé. Olyasvalakié, aki aznap nem jelent meg a vendégek között.

Mikor újra találkoztak, a hangulat fagyos volt az esküvő közeli emlékétől. Bella bűnbánóan vizslatta a földet, miközben a férfi méregzöld színű gyűlölettel teli tekintettel nézte a lány elkeseredett arcát.

– Nem akartam hozzámenni – törte meg a csendet Bella.

– Mégis megtetted – jelentette ki olyan ridegséggel a hangjában, ami hatalmas sebet ejtett a lány szívén.

– Nagyuram – szólt kétségbeesetten, mire a férfi keze ökölbeszorult.

– A te Nagyurad, mi? – köpte a szavakat undorodva. – Azt hiszed, van bármi közöd hozzám? Hogy jelentesz nekem bármit is? Nagyot tévedsz, Bellatrix Lestrange. – Bellát érzékenyen érintette az újdonsült férjétől kapott vezetéknevének puszta kimondása is.

– Tom – próbálkozott a férfi ifjúkori nevével. Láthatólag nem ért el vele nagyobb előrehaladást, sőt.

– Igazad van – nevetett fel keserűen. – Az apám neve valóban sokkal többet használ. Akárhogy is hívsz, nem változtat semmit. Te már egy férjezett asszony vagy, én pedig undorodom tőled. Rosszabb vagy, mint bármelyik sárvérű.

Bella mélyen hallgatott, csak a könnyei patakzottak rendületlenül. Valami végleg eltört benne a sárvérű szó hallatán.

„Könnyű megfeledkezni arról, hogy a régi életünk nem csak egy álom volt.”

A lány meredten bámulta a kezében tartott fotót, ujjai görcsösen szorították az antik képkeretet, amit annak idején Lumpsluck irodájából csent el. A fiatal fiú képét nézve keserédes félmosolyra húzódott a szája.

– Mi történt veled, Tom? – suttogott rekedten.

Minél inkább kereste a választ, annál messzebb sodródott a céltól. Jobbnak érezte volna a tudatlanság édes bárkáján evezni, hagyni, hogy a rózsaszínű felhők magukba burkolják, azonban a valóság jéghideg, feketén örvénylő tengere egyre csak a húzta a mélybe. Szerette volna elfojtani az érzést, ami inkább volt nevezhető tébolyult rajongásnak, mintsem szerelemnek. Sem ő, sem Tom nem tudott szeretni. A kettejük különös kapcsolata már a kezdeteknél halálra volt ítélve, és mégis, fájdalomtól és örömtől egyszerre reszketve elindultak a kötélen, hogy aztán a tánc végeztével mindketten a tátongó szakadékba zuhanhassanak. Mert nem volt más végkifejlet.

„Mindig akkor jövünk rá, hogy mi a legfontosabb számunkra, mikor már elveszítettük.”

Hiába a keserű érzés, ami minden nap kísértette az élete során egyetlen rossz döntés miatt, éles fájdalom hasított a lelkébe, mikor minden borongós reggelen újra és újra tudatosult benne: Tom Denem nincs többé. Nem látja többé az arcát, nem hallja a hangját, nem dobban nagyot a szíve, miután kiejtette a száján a nevét. Ezek mind emlékek lettek. Csak abban bízott, hogy egy nap még visszatér, mint a legendában Arthur. Mert az ő Albionjuk, a varázsvilág megmentésre szorult, és a feladat egyedül rá hárult, így minden este fohászkodva kémlelte az eget, és várta azt a test nélküli lelket, ami egy messzi tájon barangolt. Csak a horcruxokban bízhatott.

„A tükör a legőszintébb barátnőd: mindig az arcodba dörgöli a valóságot.”

Ahogy rápillantott az ezüstszegélyű tükörre, idegen arc nézett vissza rá. A vele farkasszemet néző nő ruhája kopott volt, haja megfakult az évek során. Próbálván helyrebillenteni a látottakat, halványan elmosolyodott, ám a valóságban viszonylag lágy mozdulat a tükörben inkább állati vicsorra hasonlított. Sötétbarna szemei helyén fekete lyuk tátongott, az üresség elnyelte a tekintete múltbéli, reménnyel telt csillogását.

Ezt tette vele az idő, amit nélküle élt meg. Kifakult, mint a régi kép, amit annyira féltett. Az arcát egyre mélyebben barázdáló ráncok tanúskodtak az óra folytonos ketyegéséről, a szédítő, mégis lassú körforgásról, amit az életének nevezett. Remélt, hitt, bízott, majd újra és újra elesett, akár egy kisgyermek, mígnem megtanulta tűrni az égető kínt, amit a szüntelenül felszakadó sebek okoztak.

Vihar előtti csend

Lehet-e két első találkozás? Mégis hogyan lenne lehetséges? Mégis, mikor Bellatrix újra találkozott a Nagyúrral, úgy érezte, akkor találkoznak először. Bár tudatában volt annak, hogy a külseje minden egyes horcrux létrehozásakor torzult egy kicsit, és a halál sem egy profi sminkmester, a látványra nem tudott felkészülni. A férfi összes haja kihullott, az orra helyén két furcsa lyuk éktelenkedett, a szeme pedig vörös volt. Eszetlen, őrült vörös fény vette át a tekintete korábbi bűvöletes feketéjét. Nyomokban sem emlékeztette arra, akit ő ismert. Egyedül a szívét sanyargató érzés emlékeztette arra, hogy legbelül ő az a gyönyörű és veszélyes férfi, aki valaha volt. Ennyi maradt belőle: egy érzés, ami Bellatrixot mélyen elkeserítette, ami a hónapok elteltével mit sem változott.

Visszatért – mégis ez volt az egyetlen dolog, ami számított.

Ahogy ott álltak a csillagvizsgáló torony tetején, és a viharos szél cibálta a hajukat, tengernyi dolog történt. Rengeteg minden lezárult, és mégis, a java csak akkor kezdődött. A Nagyúr visszatért, és Albus Dumbledore meghalt. A legtöbb ember lelkébe félelem költözött, ám Bellatrix egy kicsit a fellegekben járt. Ám egyvalamitől mégiscsak rettegett. A halált hozó átok zöld villanása egy különös vihar illatát hozta magával a távolból, ami csak egyet jelenthetett: háborút. Nem akarta újra elveszíteni azt, akit annak ellenére, hogy egy zsarnok lett, és sorra küldte a halálba a szolgáit Potter miatt, a legjobban szeretett.

„Nagyon nehéz egy tökéletes családban felnőni, amikor az ember nem tökéletes.”

A Roxfort elleni támadás már javában zajlott, mindenhol csatazaj visszhangzott a hűvös kőfalakról. Egy hatalmas, szakállas alak elkeseredetten harcolt az egyik sarokban, s bár nem bizonyult túl eszes harcosnak, a végletekig elszánt volt. Bellatrix nosztalgikus mosollyal a száján haladt el mellette. Jól emlékezett Rubeus Hagridra a Nagyúr történeteiből, és akármennyire is keresztbe akart tenni Tomnak annak idején, nem tudott haragudni rá. Irigyelte, amiért olyan naiv és ostoba volt. Könnyebbnek tűnt ilyennek lenni. A mellkasa összeszorult a gondolatra, miszerint ő is élhetett volna boldog életet, így inkább más célpontot keresett magának. A tömeg örvénylő forgatagában nem kellett sokáig kutatnia, egyből kiszúrt egy nagyon is ismerős arcot. Nem tétovázott sokáig, azonnal támadásba lendült. Halottnak akarta látni az összes családtagját, és ez alól Tonks sem volt kivétel. A nő azonban számított a támadásra.

– Protego! – üvöltötte, mire Bellatrix átkai visszapattantak a varázslat hatására képződött pajzsról. Percekig tartott, mire jelentősen csökkent a bűbáj hatása.

– Mi történt veled, Bella? – kérdezte kifulladva az unokahúga. A nő keserű mosolyra húzta a száját, megigazította zilált haját, majd nemes egyszerűséggel folytatta az átkok szórását. Veszélyesebbnél veszélyesebb varázslatokat küldött Tonks felé, aki már alig próbálta tartani maga előtt a pajzsot, de egyetlen egyszer sem villant halált hozóan Bellatrix pálcája. Végül a páncélul szolgáló bűbáj megtört, és a fiatal nő a hátára zuhant. Bellatrix lassan odalépett hozzá, magában ízlelgetve a diadalt, majd némán letérdelt mellé. Szomorúan figyelte a régóta ismert arcot. Szomorú volt, de pusztán azért, mert nem érzett megbánást. Még csak nem is sajnálta a lábainál fekvő nőt, aki talán egy másik, kevésbé keserves életben a barátja lehetett volna.

– Felnőttem, Nymphadora. Sajnálom, hogy neked nem sikerült. – A szavak súlytalannak tűntek, ahogy ott kuporogtak a csatatéren, mindketten lebénultan. A ruhájuk koszos és szakadt, az arcuk pedig fáradt volt a harctól. Ahogy az unokatestvére arcát vizslatta, szinte szomjazta a halált. Mindennél jobban vágyott arra, hogy távozzon ebből a világból. Nem volt senkije, akit szerethetett volna. Egész életében egyetlen embert szeretett, de ő már halva született.

„Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta."

Bellatrix Lestrange kívánsága rövid időn belül teljesült, mikor a bosszúra szomjazó Molly Weasley átka végett vetett az életének. Valahol a távolban pusztító üvöltés hallatszott, de már nem számított. Bellatrix már nem létezett többé. Egy nagyon távoli, fénnyel teli tisztáson azonban ugyanebben az időben megjelent egy feketehajú kislány. Egy Tom Denem nevű kisfiúra várt, akivel ettől fogva minden este együtt játszottak, míg rájuk nem telepedett az éjszaka sötétje.

VÉGE

Szavazás

Arra szeretnénk megkérni titeket, hogy a pontokhoz fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják, miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!

A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő, Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!

Minden kategóriában maximálisan 5 pont adhattok. Fél pontokat is adhattok.
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont

A szavazásról bővebben itt olvashatsz!
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket. 

Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát.

Rubeus Hagrid, méregzöld, antik képkeret, Protego „Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.”(Stendhal)

Titkos kulcs: Zsarnokság

Szereplőpáros: Bellatrix Lestrange – Voldemort

*Stílus:

*Kulcsok felhasználása: 2. csomag

- mellékszereplő:

- szín:

- tárgy:

- varázsige:

- idézet:

- titkos kulcs:

*Cselekmény:

*Választott Szereplőpáros:

*Szubjektív vélemény: