Második Történet

Szereplőpáros: Sirius Black – Saját karakter
Kulcs csomag: 1. csomag: Madam Puddifoot kávézója,  pipacspiros,  fénylő,  Silencio,  "A szerelem jobban elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást.",  szeplőtelen
Kategória: romantikus, dráma (és annyiban AU, hogy Rita Vitrolt Siriusékkal egyidősnek vettem)
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: szereplő halála
Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag Joanne Kathleen Rowling csodálatos fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.
Leírás: Jill súlyos betegséggel küzd, Sirius pedig igyekszik átsegíteni őt a nehézségeken. De vajon az igaz szerelem minden esetben győzedelmeskedik végül? És be tudják tartani az ígéretüket, bármilyen körülmények között is?
Megjegyzés: A szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének helyesírásáért és egyéb hibáiért.

Végig veled leszek

Megint veszekszünk, mint szinte mindig – sóhajok, könnyek, csókok, erős szorítások, fájdalmas pillantások, titokban elhullatott könnyek, elmart sebek.

A béke és boldogság… Olyan lehetetlen vágyálomnak tűnik, pedig egész életemben arra vágytam – legalább veled, legalább most.

– Miért nem vagy képes egyszer az életben felvállalni? – kiabálom pipacspirosba boruló arccal, könnybe lábadt szemekkel.

– Ha neked ez így nem elég, miért csinálod? – felelsz kérdéssel, amit nagyon is tudod, hogy utálok.

– Igazad van, miért? Hagyjuk a fenébe! – A szemed most végre, először a beszélgetésünk során némi érzést mutat – sötét fénnyel felvillan.

– Tudod, hogy nem ezt akartam! – Egyedül ezért vagy hajlandó észbe kapni, és a tekinteted vádlón pásztáz.

– Én sem… Én sem… Bárcsak egyszer olyan békések és boldogok tudnánk lenni, mint mostanra James és Lily – sóhajtom fáradtan, a vállam pedig rázkódni kezd a lelkemet maró keserűségtől.

Összerándulok a belém nyilalló, a szokásosnál is erősebb fájdalomtól, mire hirtelen aggódva kezdesz fürkészni, és magadhoz szorítasz. A mellkasodra borulok, és lassan veszem a levegőt, amíg a szúrás a szívem táján el nem múlik, miközben te tehetetlenségedtől láthatóan szenvedve a hajamat simogatod, szalmaszőke tincseimet tekergeted az ujjaid köré idegesen.

– Elvigyelek Madam Pomfrey-hoz?

– Nem, nem kell – felelem elfúló hangon.

– Dehogynem. Gyere! – Amikor látod, hogy képtelen vagyok elindulni, tétovázás nélkül a karodba kapsz, és gyors léptekkel haladsz velem a folyosókon.

Nem először történik ilyen: futsz velem a gyengélkedőre, Madam Pomfrey sietősen előkapja a gyógyszereit, bájitalait, már tudja, mit kell ilyenkor adnia: nagyon erős fájdalomcsillapítókat.

Ülsz az ágyam mellett, szorítod elfehéredett, hideg verejtékkel borított kezemet, és mindenféle meséket mormolsz a fülembe, hogy eltereld a figyelmemet.

Történeteket egy nagy, fekete kutyáról, egy szarvasról, egy patkányról és egy farkasról. Tapmancs, Ágas, Féregfark és Holdsáp a nevük. Olykor egy róka is szerepel bennük, Vöröskének hívod, és a jelleme valamiért hajszálpontosan egyezik az enyémmel.

Szeretem, amikor mesélsz, a hangod mély rezgése kellemesen zeng a fülemben, elnyomja a gondolataimat, beleivódik a bőrömbe, a lelkembe, az egész lényembe, és ilyenkor érzem azt, hogy te is csak ezt akarod – hogy még sok-sok évig mesélhess nekem.

Most más történeteket mondasz. Rólunk szólnak.

Elmeséled az első találkozásunkat, néha érződik a mondataidból, hogy mosolyogsz, bár lehunyt szemhéjam mögül nem látlak, de ismerem minden egyes hanglejtésed, szavad, gesztusod, tudom, mikor mit teszel, mit gondolsz, és valójában mit akarsz, bármit is mutasson a külső maszkod.

A Roxfort Expresszről beszélsz: megszeppent tízévesek voltunk akkor, és azonnal, amint megláttuk egymást, veszekedni kezdtünk… jellemző. A hajam, visszaemlékszel, két hatalmas copfba fogva lengett jobbra-balra a lépteim nyomán, a talárom tiszta, új fényében csillogott, és egy csokibékát bontottam ki éppen. Nem figyelve másokra, mintha csak te lennél a világon, haladtál át a vonaton, és meglöktél, a béka pedig kiszökött a kezemből, majd kiugrott az ablakon, hiába kaptam utána. Civakodni kezdtünk, és néha úgy tűnik, ez azóta is tart.

Az incidens után az expressz két legtávolabbi vagonjában helyezkedtünk el, hogy véletlenül se fussunk össze, így kerültem néhány, nálam sokkal jobban izguló, kedves arcú kislánnyal egy kocsiba.

A csónakokkal az akkori vadőr, Ogg vitt minket. Azt mondod, bár féltél egy kicsit, hogy ezt senki ne sejthesse meg, hangosan kacagtál a vízbe pottyanó Frank Longbottomon. Utálatosnak tartottalak, felfuvalkodott hólyagnak – suttogom halványan mosolyogva, mire rám nevetsz. Tudom, hogy erőlteted.

Azt állítod, már akkor is elbűvölően ravasz voltam, amikor segítettem Franknek. A kezemet nyújtottam felé, és segítettem neki kimászni a partra, majd lesből támadva belöktelek téged. Meglepődtél, prüszkölve, fújtatva, vizet köpködve bukkantál a felszínre, a szemembe nézve – attól kezdve gyakran pásztázott holdszürke tekinteted.

Bosszút álltam a csokibéka és Frank miatt is, így elégedetten vigyorogva léptem be a sok rémült arcú kisgyerek közt a Nagyterembe McGalagony professzor vezetésével.

Amikor a nevemet mondták, kihúzva magamat, határozott léptekkel, félelmemet magamba fojtva a székhez lépdeltem, és leültem rá. A sapka lassan hozta meg döntését: Mardekár. Gyűlöltél ezért, vallod be, mert felejteni akartad a családodat, az elvárásokat, de közben mégis meg szerettél volna felelni nekik, és utáltad, hogy a lánynak, akivel összekaptatok, sikerült ide kerülnie.

Griffendél, süvöltötte a süveg határozottan, te pedig vigyorogtál. Vigyorogtál, noha tudtad, hogy most veszítetted el a rokonaidat, az embereket, akik végigkísérték az eddigi életedet, tudtad, hogy meg fognak vetni, amiért oda kerültél, és azt is előre láttad, hogy mostantól Reg veszi át a kedvenc fiú szerepét otthon. Te egy áruló, kisemmizett, éppen hogy megtűrt, csak csalódást okozó csavargó lettél.

Mindketten kerestük a helyünket: te a családod miatt, a gyökereidtől való elszakadástól titokban rettegve, én pedig egyetlen mugliivadékként a mardekárosok között.

A harmadik évig széles ívben kerültük egymást, bár akaratlanul is rengeteg mindent tudtam rólad, az egész iskola titeket ajnározott. A csodálatos, népszerű Tekergők…

Pofátlan bunkók csapatának tűntetek a szememben.

Ez akkor változott meg, amikor egy osztálytársam, Antonin Dolohov negyedikben az egész iskola előtt, a Nagyteremben sárvérűnek nevezett. A torkomon akadt az étel, és köhögni kezdtem, a szemembe, bár titkolni próbáltam, de árulkodón fénylő könny szökött. A saját háztársaim, akikkel egymást kellett volna segítenünk, lenéztek, csupán a származásom miatt, noha jó néhányukat leköröztem a tanulásban, és egyre csak azért küzdöttem, hogy jobb lehessek, hogy megfelelhessek nekik.

Felálltam, és vissza akartam szólni neki, de nem jött ki hang a torkomon, az egész iskola kérdő, botrányra szomjazó tekintetét éreztem magamon. De jöttél te, és „megmentettél”.

Rád próbálok nevetni, amikor ezt mondod, de nem megy, az arcom grimaszba torzul.

Gyorsan, szinte hadarva folytatod tovább, miközben falfehérré fakult arcomat simogatod, úgy téve, mintha nem remegnél ott belül.

***

Azt hiszem, azóta gyűlölöd Pitont még a korábbi utálkozásnál is izzóbb dühvel, hiszen akkor felnevetett – félelemből, nehogy őt találják meg, mikor eszükbe jut, hogy ő is a „fajtámból” való –, mire a többiek követték, és rajtam kacagtak. Később bocsánatot kért tőlem, és én el is felejtettem neki ezt, hiszen láttam azt, amit sokan még nem: hogy milyen rövid az élet. Te viszont ugyanúgy utálod őt még mindig. Egyszer láttam, amikor megátkoztad őt, és meg akartalak állítani, de mielőtt odaléphettem volna, hallottam Perselus hangját:

– Nevetséges vagy. Még mindig Jillian miatt küzdesz velem?

– Nem vagy méltó arra, hogy a szádra vedd a nevét! Eleve megvetettelek, de egy valamit érts meg, Pipogyusz: örökké gyűlölni foglak azért, mert egyszer megaláztad őt. Örökké.

– Hát ennyire megszántad?

– Nem, Pipogyi. Jill nem olyan, akit szánni kell. – Meg tudtalak volna ölelni ezért az egyetlen kijelentésedért is, míg a következőtől elakadt a lélegzetem. – Ennyire szeretem őt. – Azzal hátat fordítottál neki, és szinte futva haladtál az udvarra, hogy kiszellőztesd a fejed.

***

– Silencio! – kiabáltad a „sárvérűzés” után, és a tenyered nagyot csattant Dolohov képén.

Párbajozni kezdtetek, ám amikor látta, hogy nincs esélye ellened, kénytelen-kelletlen bocsánatot kért, majd elhátrált tőled.

Nem bírta elviselni, hogy legyőzted, ezért ahogy nem láttad őt, újra előkapta a pálcáját, és egy átkot küldött feléd, de a pajzsbűbájom felfogta.

Fogalmam sem volt, hogyan csináltam, ösztönből varázsoltam, mindenkit meglepve ezzel. Kivéve téged. Nálad ezt azzal értem el, hogy megvédtelek. Mit is tettem volna? Hiszen te is segítettél.

Lassan egyre nehezebbé válik a szemhéjam, kiütnek az erős gyógyszerek. Egy idő után nem bírom tovább, és elalszom, de előtte még érzem a számra nyomott óvatos, leheletnyi csókodat, mire a nevedet suttogom.

***

Minden visszatér a rendes kerékvágásba. Reggelente a saját asztalunknál eszünk, és csak egy-egy titkos, vágytól fénylő, elkapott pillantás mutat valamit, de az is csak annak a néhány szemfüles embernek, akik már egyébként is tudják.

Ők kevesen vannak, mert te titkolni akarod. Titkolni… minket.

Utálom, hogy ilyen büszke vagy, és bár ahogy lehet, tagadod, a Black-vér mégis minden cselekedetedből kiütközik.

Napközben a házunk tagjaival vagyunk, a közös óráinkon erőnek erejével próbálom az asztalra szegezni a pillantásomat.

Csak este, a titkos találkáinkon lehetünk önmagunk. Én egy kiábrándító bűbáj hatása alá rejtőzve, te James láthatatlanná tévő köpenye alatt érkezel.

– Miért nem? – Tudod, mire gondolok, az elmúlt egy hónapban szinte minden együtt töltött időnket ezzel a kérdéssel kezdtem.

– Már mondtam – sóhajtod, és fáradtan dörzsölöd a szemed.

– Igen – suttogom, magamban átkozva téged meg a baromságaidat, hiszen már elmondtam ezerszer hangosan is. – De… - Nem akarsz tovább foglalkozni a problémákkal, a derekam köré fonod a karod, és magadhoz húzol. Az ajkadat az enyémre tapasztod, azt duruzsolva, hogy „Merlinre, Jillian, hallgass már!”

A csókunk keserűen édes. Vajon miért fut át az az agyamon, hogy ez illik hozzánk?

Ha akarnám, rábírhatnálak valami csellel arra, hogy leleplezz minket, végül is mardekáros vagyok. Mégsem tudom rávenni erre magam, mert – noha néha nem is vallom be – a legfontosabb számomra az, hogy te boldog legyél.

Talán ezt a beismerést látod meg a tekintetemben, amikor újra kinyitjuk a szemünk, vagy észreveszed, hogy az elhagyatott iskolai folyosó hidegében megborzongok – mindenesetre még szorosabban az ölelésedbe zársz.

 Egymást átkarolva, apró csókokat, puszikat hintve a másik bőrének minden milliméterére, a legkisebb zajra összerezzenve, majd megkönnyebbülten, cinkosként egymásra nézve haladunk lassan, mintha ezzel az időt késleltethetnénk, a beugró felé, ahol elválnak útjaink.

Úgy festünk, mint egy teljesen normális, a világot rózsaszínben látó páros.

Egészen addig, amíg el nem indulunk más-más irányba.

Akkor, bár azt hiszed, már nem figyelek rád, visszapillantva látom, hogy a folyosó másik végére érve a hátadat a falnak veted, elcsigázottan a homlokodra szorítod a kezed, majd a földre csúszol.

Ahogy ott ülsz elkeseredett-megkönnyebbülten, szeretnék odatérdelni eléd, magamhoz vonni téged, semmitmondó butaságokat sustorogni, és azt ismételgetni, hogy minden rendben lesz.

De mivel tudom, hogy ez sohasem válik igazzá, soha nem lesz „rendben”, inkább zajtalanul felosonok a szobámba, és nem törődöm a lelkem fájdalomüvöltéseivel. Már egészen megszoktam őket.

Leveszem a bűbájt az ágyamról, amitől a velem egy szobában lakók úgy látták, mintha végig ott feküdnék.

Letörlöm az arcomat megnedvesítő könnyeket, nem is csodálkozva rajtuk: eddig minden randink után hűséges társaim voltak.

Semmi baj, ugyan mit számít ez?

Ezt még túlélem. Ezt még igen.

A párnám hűvös huzatába fúrva a fejemet ismételgetem magamban a mantrámat.

***

Félálomban botorkálok a Nagyterembe, tegnap éjszaka nem sokat tudtam aludni. Az asztalhoz ülve egy levél pottyan elém, éppen csak elkerülve az ételeket.

Komótosan rágcsálva a reggelimet olvasni kezdem anyu ismerős betűit, melyek most furcsán remegőnek, kapkodónak tűnnek. Aztán félrenyelek.

Újra meg újra és még ezerszer nézem meg a szemem előtt lassan összefutó sorokat, hátha csak én láttam rosszul.

Mintha kocsonya lenne a lábam helyén, amikor felkelek, és jelezni akarok neked, hogy gyere ki, mert beszélnünk kell.

Te azonban már felém tartasz, tekintetedben új tűz ég, eltökélten lépsz elém.

Eddig felfedezetlen csillagként fénylő szemedbe nézek, de csak egy pillanatra, mert a következő másodpercben már csókolsz, odaadón, lángolva, vadul.

Csókolsz. Engem. Mindenki előtt.

Átfut az agyamon, hogy ez biztosan csak egy álom, mert az lehetetlen, hogy az én életem ilyen tökéletes legyen, de ki akarom élvezni ezt a csodálatos érzést, ezért erősen kapaszkodom beléd, mintha soha nem akarnálak elengedni. Talán mert így is van.

Viszont amikor az értetlen, megdöbbent diákokra fittyet hányva, ujjainkat összefonva kivezetsz a teremből, már kezdem sejteni, hogy mégis ébren vagyok.

– Ne kérdezd! – szólalsz meg, amint kiérünk, mire csak bólintok. Te tudod… Én csak örülök, hogy feladtad a „nem járhatok egy mardekárossal, miközben gyűlölöm őket”- hozzáállásodat. Talán beláttad, hogy elég fontos vagyok neked ahhoz, hogy ezt mások előtt is ki kelljen mondanod.

– Levelet kaptam anyutól – vágok bele már-már félénken.

– Mi az? Találtak valamit? – Azonnal feszült figyelem csillan meg a pillantásodban, az íriszed sötétszürkévé válik.

– Még nincs kész, de egy fiatal bájitalmester, akit anyuék James szülein keresztül ismertek meg, új felfedezést tett, ami hatalmas áttörést jelent, tehát hamarosan… akár… igen – sóhajtom végül.

– Merlinre…

– Ó, Istenem… – Most nem tudok a magamra erőltetett varázslószokásokra koncentrálni.

Most csak „Ó, Istenem!” van.

– Jill, ha most…

– Tudom. Megpróbálok addig nem kinyúvadni.

– Ez nem vicces.

– De, eléggé – nevetem el magam, de a kacajom kissé hisztérikusan hangzik.

– Minden rendben lesz, Jill. – Először mondod ezt.

Hirtelen felsikítok. A mellkasom, az oldalam, a fejem… Mintha ezer kést vágnának egyszerre belém.

Furcsa az emberi agy. Nem hallok semmit. Sem a többi tanuló zsivaját vagy a saját hangomat, noha biztosan üvöltök, annyira fáj. Csak a cipőd csattogását a köveken, a szíved szaggatott zakatolását, mikor a fejem a mellkasodnak verődik, ahogy lélekszakadva rohansz velem a karodban.

Látod, soha semmi sem lesz „rendben”.

Poppy most idegesebbnek tűnik, mint eddig bármikor, a keze mintha remegne egy kicsit, amikor véresre harapdált ajkaimon beerőlteti a bájitalait.

Én pedig rosszabbul érzem magam, mint máskor, kövér izzadtságcseppek gördülnek végig a gerincemen, miközben megborzongok, mert fázom, és a mellkasomra szorítom a kezem, legszívesebben kitépném az üregéből a szívem, hogy ne fájjon ennyire.

– Sirius – nyögöm, mire a tenyerembe csúsztatod a kezed, hagyod, hogy abba kapaszkodjak, amikor úgy érzem, már semmi sem tart az életben.

Lassan elmúlik a húst maró fájdalom, csak az ólmos, beletörődő fáradtság marad a helyén, legszívesebben elaludnék… talán örökre.

Poppy, amikor látja, hogy stabilizálódott az állapotom, kimegy a szobából, hogy írjon a szüleimnek, mint ilyenkor mindig. Már egészen jóban vannak egymással.

Libabőrös lesz a karom, ezért közelebb próbálok húzódni hozzád.

– Annyira fázom – sóhajtom.

Egy pillanatig sem tétovázol, nem problémázol azon, hogy Poppy mit fog szólni, ha visszajön – te örök griffendéles! – , csak felemeled a magamról már így is félig lerúgott takarómat, és becsusszansz mellém az ágyba.

A lehető legközelebb fészkelődöm hozzád, összesimulunk, szinte beléd olvadok.

Azt teszed, amivel mindig el tudod feledtetni velem a gondjaimat. Megcsókolsz és mesélsz.

Ott folytatod, ahol abbahagytad.

Azt az esetet követően egyre többször botlottunk egymásba, mintha a sors keze vezetett volna minket, vagy – noha egymásnak a világ minden kincséért sem vallottuk volna be – úgy intéztük, hogy „véletlenül” összefussunk.

Most már csak jókat mosolygunk negyedikes-ötödikes ügyeskedéseinken.

Végül néha együtt is tanultunk (szórakoztunk), megismertük és megkedveltük egymást, bár mindig tudtam, hogy soha nem lehetek olyan közeli barátod, igazi bizalmasod, mint a Tekergők.

Akkor még nem is sejtetted, mennyire tudok figyelni. Volt időm megtanulni…

Láttam az arcod másodpercnyi elkomorulásából, értettem a szempilláid rezdüléséből, az ujjaid önkéntelen begörbüléséből, ha valamit titkoltál, ha valami fájt, ha valami bántott.

Szeretem megfigyelni az embereket – szánalmas szórakozás egy félbetört roncsnak –, mikor mit tesznek, mire hogyan reagálnak, milyen titkokat rejtenek homlokuk sejtelmes íve mögött.

Legjobban téged akartalak megismerni, és mégis, még mindig nem sikerült teljesen.

Ezeket csak gondolom, miközben hallgatlak, és csendesen veszem a levegőt.

Be-ki, be-ki, ne hagyd abba! Siriusért…

Lassan az öcséddel is megismerkedtem, sőt…

Vigyáztam rá, mert gyenge, törékeny kisfiú volt, akinek sötét szemei szinte üvöltve könyörögtek a segítségért, szeretetért. Először azt hittem, egyáltalán nem hasonlít rád, aztán rájöttem, hogy talán túlságosan is… A magad után hagyott magányos bizonytalanság volt. Minden, amit titkoltál, és amivé te is válhattál volna, ha nem vagy ilyen erős.

Más, és mégis tökéletesen egymásból következő volt a ti tragédiátok.

Te elveszítetted a családod, ő pedig téged és a háttérben meghúzódás, az egyszerű boldogság lehetőségét.

Látod, sokat tudok. Talán többet, mint szeretnéd. Ezért valószínűleg jobb is, ha nem vagy pontosan tisztában ezzel.

Halálosan féltékeny voltál Regre, vallod be, de annál sokkal büszkébb – sőt, vagy is –, mint hogy ezt egy szóval, tettel, bárhogy elárultad volna. És sokkal jobb színész is vagy ennél; volt hol tanulnod.

Nekem is akadt okom féltékenynek lenni…

Mary, Alice, Linda… – rémlenek?

Beismered, hogy csak kísérletezni akartál, élni, szórakozni, boldognak lenni. No meg persze az arcomat olykor elöntő pír sem ártott.

Hatodikban megcsókoltalak a kviddicsmeccs előtt. Aznap a Griffendél játékosai tehetetlenül figyelték, ahogy Sirius Black, az őrző, egymás után engedi be a Mardekár kvaffjait, miközben olykor a zöld színt öltött lelátó felé pillantgat.

Utána szakítottál Alice-szel, aki hamarosan már Frank karjaiban kereste a boldogságot.

Kár, hogy a második csókunk után közölted, te nem fogsz egy mardekárossal járni, bármennyire is kedvelsz.

Abban az évben nem beszéltem veled többet, csak magamban hordtalak el mindennek, hogy aztán egész éjszaka a párnámba bőgjek, majd pár hét múlva Nottal járjak, akivel „csodás” kapcsolatunk két hétig tartott. Igen, önző voltam, és igen, egy számító… mardekáros.

 Mindennap különféle terveket szőttél a kinyírásunkra, nevetsz fel.

Hetedikben Regulusszal beszélgettem a nyári szünetről, amikor kicsúszott a száján, hogy te Jameséknél töltötted. Teljesen felháborodtam, de magamban tartottam a dühömet. Van egy bizonyos idő, ami után az ember megtanul a maszkja mögött élni. Nekem addigra már rég letelt ez az idő – sőt, még kiskoromban.

Ám azt tudtam, hogy szükséged van valakire, bármilyen idegenül is hangzik ez számodra.

James a legjobb barátod, tisztában vagyok, voltam is vele, de ő annyira nem az a lelkizős típus, lehetetlen vele szívügyekről beszélni. Egyszer próbáltam, amikor már komolyan kezdtem megszánni az Evans-lány – szerinte – jól titkolt szenvedését, és közöltem vele, ha továbbra is a bunkó stílusában folytatja, semmi esélye nem marad. Ez is, mire eljutott az agyáig, két hetembe telt…

Teljesen ledöbbentél, mikor egy nap a könyvtárban újra a melletted lévő székre huppantam le, majd látványosan ügyetlenkedve nekikezdtem az SVK házimnak, amíg már nem bírtad sokáig, és segítettél nekem. Ez az a tantárgy, amire órákig képes vagy figyelni, és minden varázslatot, amit csak lehet, megtanulsz belőle, már elsőtől fogva.

Pár óra múlva az öledben ültem, miközben szánk tüzes, felbonthatatlan pecsétként forrt egymásra, és kétségbeesetten próbáltam bemesélni magamnak, hogy most jobb lesz, hogy most minden tökéletes lesz, noha az agyam racionálisabb része igyekezett a földön tartani.

Másnap „rejtélyes” módon mindkettőnknek halaszthatatlan kutatnivalója akadt a könyvtár egy bizonyos részlegében.

Egyre tovább maradtunk odalent, és egyre függőbbé váltam égő pillantásodtól, lángoló, rohanó természetedtől, olykor gúnyos, máskor édes szavaidtól – tőled.

A vállamon sírtad el magad, és az én száraz ajkam csókolta le a hamis gyémántként fénylő könnyeket arcodról.

A Szükség Szobájában, amit még egyszer korábban fedeztem fel, egy ágyba bújtunk, semmi olyat nem tettünk, csak öleltük egymást, egyszer zokogva, máskor nevetve, és feltétlen támaszt nyújtottunk egymásnak, semmit nem kértünk, csupán vigaszt, egy éjszakányi boldogságot. Ártatlanok voltunk, szűziesek, szeplőtelenek – és megtörtek.

Később nem találtuk meg újra a szobát, mert a folyosók arrébb vándoroltak, és másoknak sem meséltünk róla, mintha azzal, hogy kiejtjük a szánkon, szertefoszlana az emlékét uraló varázs.

Még a titkomat is elmondtam neked, amiről egy kezemen is meg tudom számolni, hány ember tud, te pedig a karjaidba szorítottál, amikor zihálva kapkodva a levegőt, összeszoruló mellkassal próbáltam magamban tartani a fájdalmat, mint mindig.

Azt mondod, akkor lettél belém szerelmes… igazán szerelmes.

Amikor elmeséltem, hogyan talált el kiskoromban egy átok Grindelwald a muglik leigázására alapított hadseregének egyik utolsó, még mindig elszánt tagjának köszönhetően, aki akkor még nem is sejtette, hogy én is varázsló vagyok, de az önkéntelen védőbűbájom valamelyest megmentett. Nyertem magamnak még pár évet, de a varázs csak lelassította az átok szétterjedését, ám nem állította meg, és folyamatosan fertőzi meg az egész testemet. Lassan pusztít el, mint egy féreg, mely belülről rág szét, fájdalmat okoz, mégsem küzdhetek ellene, csak megpróbálhatom a nekem kiszabott időt kiélvezni.

Akkor azt ígérted, végig velem leszel. Mikor meglátod a szememben felvillanó kétséget (Megéri-e ez neked bármennyire is?), hozzáteszed, hogy egy percre sem bántad meg.

Fülsértőn ketyeg az óra az ágy melletti éjjeliszekrényen…

Egyre lassabban veszem a levegőt, nem tudom, miért van ez, de a hangod is hirtelen elhalkul, mint a tenger zúgásának távoli moraja, és kezd kissé megszűnni a fájdalom.

– Jill. Jill! Nézz rám! Vegyél levegőt! Ne csináld ezt, Jill! – Távoli érintések a vállamon, de már nem fáj. – Jill! Merlinre, Jill, nehogy meghalj itt nekem! Kérlek… könyörgöm, lélegezz!

Annyira kétségbeesett a hangod, hogy muszáj emberfeletti erőfeszítéssel kinyitnom a szemem, mert látnom kell, mi fáj neked ennyire… Szinte összetörtnek tűnsz. Hiszen Sirius Blacket nem lehet megtörni!

Ekkor veszem észre, hogy majd’ szétrobban a tüdőm, gyorsan kitátom a számat, és kapkodva harapom a hűvös levegőt.

– Jill… Merlinre, Jill, soha többé ne merd ezt tenni velem! – Olyan szorosan fonod körém a karod, mintha azzal akarnál az élők közt tartani. Bár így lehetne…

–Bocsi – felelem, mert el akarom felejteni az összetörtséged… És azt csak úgy érhetem el, ha felvidítalak.

– Annyira… őrülten… – Poppy hirtelen benyit, és valójában könnyűszerrel meg tudnám fojtani. Biztos vagyok benne, hogy már majdnem kimondtál valamit, már majdnem bevallottad azt, de most visszatér az arcodra a magabiztosság, a korábbi bizonytalan, szinte esetlennek tűnő mosolynak nyoma sincs, ahogy felállsz, és teljes nyugalommal megfogod a fal mellett álló széket, majd közvetlenül az ágyam mellé húzod.

Poppy némán hápog, felháborodottságában pipacspirossá válik az arca, szinte látszik, ahogy kavarognak a gondolatai rólunk.

Azután belátja, hogy mégiscsak beteg vagyok, és ennyire azért még a hírhedt Sirius Black sem lehet felelőtlen, hát még egy mardekáros – főleg nem az ő aranyos Jillyje –, úgyhogy egy elnyújtott sóhajjal kifújja a levegőt, és vele együtt az idegességét is.

Ő teljesen olyan, mintha egy második anyukám vagy idősebb legjobb barátnőm lenne, itt a Roxfortban, pedig alig idősebb nálam, hiszen csak nemrég végezte el a Mediboszorkány-képző Főiskolát, majd Dumbledore felvette nyugdíjba vonult elődje helyére. Még azt is megengedte, a diákok közül egyedül nekem, hogy Poppynak hívjam, ami teljesen természetesnek tűnik, főleg azután, hogy már gyakorlatilag minden állapotomban látott: sírva, ordítva, elkeseredve, halálosan fáradtan, a végletekig is eltökélten, akkor is hozzá futottam, amikor már nem bírtam tovább, hogy mindenki elől eltitkoljam Siriust, valakitől tanácsot is kellett kérnem.

Igyekszik minden gyengélkedőn eltöltött alkalmat megkönnyíteni a számomra, s mióta te is itt vagy, ti ketten egyfajta különös véd- és dacszövetséget alkottok, és valahogy mindig eléritek, hogy azt tegyem, ami a helyes, noha az jóval kevésbé szórakoztató.

Mivel vigyáznom kell az egészségemre… Mintha nekem lenne olyanom egyáltalán.

– Sirius… vigyél haza! Kérlek! Annyira… nem is tudom… úgy érzem, muszáj találkoznom anyuékkal. Ha…

– Nem! – vágsz közbe indulatosan. – Nem. Nem fogsz… nem hagyom!

– Jó, akkor csak… csak hadd lássam őket! Hiányoznak. – A szemembe nézel, mintha meg akarnál győződni arról, hogy tényleg csak magam miatt látogatnám meg őket, nem pedig… azért, hogy elbúcsúzzak. Akkor biztosan kiakadnál.

– Meglátjuk. Megpróbálom – biccentesz, lassan ellazulnak megkeményedett vonásaid, és a csuklómat szorító kezed óvatos cirógatással simít végig rendszertelen tempóban lüktető ereimen.

– Köszönöm – érintem hideg ujjaimat a tieidhez.

– Pihenj! – nyomsz puszit a homlokomra, és már hátra is húzódnál, de valószínűleg meghallod csalódott kis sóhajomat, és egy mosolyízű csókot lehelsz az ajkamra, mire elégedetten hagyom lecsukódni a szempillámat.

– Szeretlek – csúszik ki a számon, mire egy pillanatra megdermedsz, majd lassan elmosolyodsz, és újra megcsókolsz. De nem mondod, hogy te is.

Átfut az agyamon az utálatos kétség, és emlékeztet arra, hogy eddig sem mondtad ki, egyszer sem. Csak én, mindig csak én vallottam be, korábban többször is, aztán, amikor sosem találtam viszonzásra, egyre ritkábban, míg végül ez a rövid, de annál több mindent kifejező szó lassan kiveszett az életünkből. Talán most is csak a nem épp mindennapi helyzetem miatt feledkeztem el erről, és ismertem be. Jól titkolom (ezt is), de azért néha, ha eszembe jut, nagyon is tud fájni, mintha szégyellnéd szavakkal is alátámasztani.

A légzésem lassan egyenletessé válik, már félig egy álomban lebegek, amikor meghallom a szádról elveszetten pergő szavakat.

– Ne hagyj itt!

Nem tudom, valóban kimondtam-e, vagy csak gondoltam azt, hogy soha.

***

Amikor megérzem azt a tipikus édességillatot, azonnal tudom, ki van itt.

– Anyu! – Kiugrom az ágyból, nem törődve a hanggal, ami mögülem jön, és gyanúsan emlékeztet a te elégedetlen (aggódást leplező) horkantásodra, majd a nyakába borulok, köré fonva a karjaimat, és megpróbálom visszafojtani a könnyeimet.

A szüleim nem azért jöttek ide, hogy egy bőgőmasinával találkozzanak.

– Szia, prücsök! – hallom a hátam mögül aput is, mire megfordulok, és őt is szorosan átölelem, még a becenevem használatáért is elfelejtek rászólni, pedig egészen biztos, hogy te később abba sem fogod tudni hagyni az idegesítésemet ezzel.

– Ti? Hogyhogy itt? Mármint félre ne értsétek, annyira boldog vagyok, de hogy…?

– Sirius elhoppolt…

– Hoppanált – javítom ki örömtől fénylő arccal.

– Az – legyint apu, majd vállat vonva folytatja. – Szóval elhoppanált velünk Roxmortsba. Aztán elhozott minket ide.

Hátrafordulok, mert a szemedbe kell néznem, hogy lásd, mennyire hálás vagyok, hogy érezhesd azt a túlcsorduló örömömet, amit te szereztél nekem. Hogy érezd, mennyire szeretlek.

Mintha elpirulnál. Elpirultál?

Anyu megígéri, hogy megtalálják az ellenszert, de én a lelkére kötöm, hogy még véletlenül se hibáztassa magát, ha nem sikerül, noha ő egyre biztosabb a sikerben, ezzel ellenben én úgy törődöm bele lassan a csalódásba, ami a… halálomat hozza. Nem értik, ezért nem is mondom nekik, de én el tudom ezt fogadni, hiszen kiskorom óta abban a tudatban élek, hogy bármikor feladhatja a szervezetem és a varázslatom a harcot, és akkor vége. Csak attól félek (rettegek), hogy ők hogyan dolgoznák ezt fel… Remélem, ha így alakul, vigyáznak majd egymásra. Apunak, aki mindig is az erősebb volt, elsuttogom ezt, megkérem, hogy vigyázzon anyura és igen, Siriusra is. Először felhördül, arra gondol, amire mindenki, hogy talán fel akarom adni a küzdelmet, de aztán megígérem, hogy nem, azt sose teszem, és akkor végre rábólint.

Amikor hazafelé indulsz velük, én is visszatérhetek a szobámba, úgyhogy egy hosszúra nyúlt, majdnem-könnyes öleléssel elbúcsúzom tőlük, és egy hálás, boldog csókkal köszönök meg neked mindent, te pedig megérinted az ujjaimat. A szádhoz húzod a kezemet, és rászorítod az ajkadat, mire felkuncogok, és a vállgödrödbe fúrom a fejem, miközben éjfekete hajadba túrok.

Apu frusztrált torokköszörülésére felkapom a fejem, és fülig vörösödöm, mint egy rajtakapott csitri – végül is az vagyok, nem? Bárcsak csupán az lehetnék…

– Szia, kicsim! – int anyu felém, és azt gondolja, nem látom, hogy fátyolos a tekintete a könnyektől. Meghagyom őt ebben a hitében.

– Vigyázz magadra, öcsi!

– Még mindig nem vagyok az öcséd – vigyorgok a szememet forgatva apára, mire ő csak megvonja a vállát.

Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek benne: úgy bánik velem, mintha én is egészséges lennék, teljes értékű, nem egy rakás szerencsétlenség, akire vigyázni kell, akárhogy igyekszem én is erősnek, magabiztosnak tűnni. Mert anyu, bármennyire is szeretem, mindig elszomorít, ha látom, hogyan néz rám, amikor azt hiszi, másra figyelek – a szomorúság, féltés és szánalom gyilkos bájitalként maró keveréke a tekintetében fojtogató fájdalommal és megmagyarázhatatlan dühvel tölt el. Persze nem mondom el neki, hogy mindennel tisztában vagyok. És mosolygok.

Apu bolondozik velem, idegesítő beceneveken hív, sosem látszik rajta, hogy félne (persze tudom, hogy így van, mert néha még ő is elkeseredik, de azt hiszem, tőle örököltem a színjátszási képességemet), és ugyanúgy leszid, mint bárki mást a szülei. Hálás vagyok neki ezért, noha anyu ilyenkor mindig összerándul, vagy az ajkát harapdálja, mintha csak azért, mert egy átok van bennem – és igen, lassan elpatkolok, teszem ilyenkor mérgesen hozzá magamban, miközben úgy teszek, mintha nem látnám, mit csinál –, máris kímélni kellene mindentől.

Pedig én akarom, hogy megbüntessenek, akarom, hogy viselhessem a tetteim, döntéseim következményeit. Azt akarom, hogy egyenrangúként tekintsenek rám, nem pedig sajnálkozó, együttérző pillantásokra vágyom.

Ezért nem mondtam el szinte senkinek. Persze a tanárok tudják, de őket megkértem, hogy még véletlenül se tegyenek velem kivételt emiatt, a diákok pedig ugyanúgy barátkoztak velem vagy épp sértegettek, mint bárki mást. Néha ugyan furcsállják, és kérdezősködnek, miért kerültem a gyengélkedőre, de mivel ez eddig nem olyan gyakran fordult elő, mindig sikerült kimagyaráznom magam.

Te általában igyekszel úgy tenni, mintha ez az egész nem lebegne sötét árnyként felettem, ezt is az állandó könnyedségeddel fogadtad, amit mindenáron el akarok tőled tanulni, csupán néha, mikor fájdalmamban könny csorog a szememből és üvöltve könyörgök megváltásért – akár a halál által is –, akkor látok csak olyan félelmet tiszta pillanataimban a pillantásodban, mintha nem én, hanem te táncolnál az élet és halál közti vékony határmezsgyén.

 Annyira a gondolataimba merülök, hogy csak Poppy gyengéd érintésére a vállamon riadok fel, és befejezem az ajtó bámulását, ahol kiléptetek. Zavartan kapom fel a fejem, és megpróbálva vidámságot sugározni, én is elindulok a szobám felé.

Rita, az egyik szobatársam már ott ül, és egy pillanatra emeli csak fel a tekintetét, amíg üdvözlésképpen biccent nekem, majd újra a maga előtt tartott még üres pergament kezdi szemlélni összeráncolt homlokkal, mintha azon tűnődne, vajon komolyan gondolták-e, hogy ezt most meg kell írni. Váratlanul ismét rám pillant, szeme azzal a fénnyel telik meg, ami csak akkor tűnik fel benne, ha valami érdekes pletykára bukkan, amit aztán itt-ott elferdítve mások fülébe susoghat, kétségeket támasztva a diákok között. Már elsőben is igyekeztem elkerülni, felismertem a már-már megszállottságra valló tudásvágyát, csakhogy nem a tantárgyak, hanem az emberek titkai iránt.

És néha, bár nem akarom bevallani magamnak, attól tartok, hogy túl sok mindenben hasonlítok hozzá. Hiszen én is gyakran mások fürkészésével kötöm le magam, de mindig azzal hessegetem el ezeket a gondolatokat, hogy nekem eszembe sem jutna továbbadni mások féltett, rejtegetett gondolatait, tetteit, mindössze azért figyelem őket, hogy ne kelljen saját magamon gondolkodnom. Attól is félek, hogy meglepően jó érzékével, mint valami titkos képességgel, ki fogja találni a betegségemet...

Mintha rákészülne a kérdezősködésre, megdörzsöli az orrnyergét, majd belevág.

– Valóban jártok Sirius Blackkel, a vérárulóval? – Utálom ezt a lányt.

– Igen.

– Ha jól sejtem, nem ma kezdődött a kapcsolatotok. – Annyira undorítóan sikamlós, hamis hangon kiejtett minden szava, hogy a hideg kiráz tőle.

– Nos, másokat minden bizonnyal jobban érdekelnek a sejtelmeid, mint engem, ugyanis igencsak fáradt vagyok. – Még csak nem is hazudok, valóban egyre gyakrabban kell ásítanom, de azért gyorsan végiggondolom, hogyan távolíthatnám el őt a szobából úgy, hogy ne legyen feltűnő az idegességem. – Jut eszembe: amikor feljöttem, láttam Claudiát egy beadandón dolgozva. Esetleg lemehetnél megkérni, hogy segítsen neked. Úgy láttam, különösen jó kedve van. Szerintem használd ki ezt a különleges alkalmat! – vigyorgok rá, az ő modorát felöltve, a szavak, akár egy kígyó sziszegése, mélyen belülről vibráló feszültséggel hagyják el a számat.

Mindenesetre Ritától sikerül megszabadulnom, hiába, nem sok témából képes egy értékelhető esszét írni, kivéve talán az asztrológiát, ott úgyis csak ki kell találni képtelenségeket. Ritának pedig igen nagy a fantáziája.

Nem is értem, mitől vagyok ilyen fáradt, miután nemrég aludtam, de miután gyorsan megfürödtem, bedőlök az ágyamba és már álomba is merülök.

Nagyot ásítva meredek a plafonra, semmi kedvem nincs felkelni, egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy már biztosan visszaértél, és ráadásul már úgyis az egész iskola tud rólunk, tehát semmi akadálya (elméletileg), hogy találkozzunk. Aztán… lopjunk magunknak pár nyugodt percet.

Álmosan dörzsölve a szemem az éjjeliszekrényemen ketyegő sárkányos, ébresztéskor az állat üvöltéséhez hasonló hangot kiadó órára nézek, és meglepődve veszem észre, hogy majdnem hét órán keresztül aludtam, lassan már indulnom kéne a Nagyterembe, ha még vacsorázni szeretnék. Majd a dátumra esik a pillantásom, amit a kis mindentudó ketyere szintén mutat, és elkerekedik a szemem. Igen, szentimentális baromság, igen, mi nem épp olyanok vagyunk – bár lehetnénk… –, mint a suliban turbékoló gerlepárok, de mégis, mégis… Mégis hónapfordulónk van. És ez csak jelenthet valamit. De úgy látszik, neked eszedbe sem jutott. Végül megrázom a fejem, mintha ezzel a teljesen szánalmas és még értelmetlenebb szomorúságomat (hiszen mindennap tanúságot teszünk az érzéseinkről, miért kéne még ez is?) próbálnám kirázni belőle, és végre a Nagyterem felé veszem az irányt.

A Griffendél asztalánál Jamesszel, Remusszal és Peterrel szórakozol éppen, hátravetett fejjel nevetsz valamin, a szemed tiszta ezüstként csillog, és igazi vidámság látszik az arcodon, ettől pedig nekem is kacagni támad kedvem, átölelni téged, csókokat lopni a szád szegletébe, hogy mosoly kezdjen játszadozni rajta, és újra és újra szinte ledönt a lábamról, amikor rájövök, miből ered ez az érzéskavalkád: szeretlek.

A háztársaim közé ülök, de minduntalan rád kalandozik a pillantásom, egyszer össze is akad a tekintetünk, ekkor rám kacsintasz, és intesz: kint találkozunk.

Sietősen tömök magamba egy áfonyás muffint, melyet megrögzött édességfalóként mégsem hagyhatok ki, majd kifelé indulok.

Már gyakorlatom van abban, hogy ne sikoltsak fel, ha egy láthatatlan száj csókot nyom a homlokomra, egy testetlen kéz beránt egy eddig ismeretlen folyosóra, sarokba, szellemkezek ölelik át a derekamat.

Így hát most is csendben maradok, amikor téged keresve körülnézek, és hirtelen egy rejtett nyílás túloldalán találom magam, a lábamat szorító ujjaid hathatós segítségével, csak egy halk, bennszakadó lélegzet jelzi pillanatnyi rémületemet.

– Mit csin… – tudakolnám, csakhogy máris húzol tovább magaddal, ami végső soron nincs is ellenemre, hiszen a kezed már nem a lábam, hanem az ujjaim köré záródik, ez pedig kellemes bizsergést okoz a veled érintkező bőröm minden milliméterén.

Azt hiszem, ez mindig így lesz, csak az a kérdés, meddig tart majd nekünk az a mindig…

Némi gyors tempójú sétát követően a már nemcsak a pálcáinkból eredő fényt látom, hanem a járatnak valószínűleg a vége felől jövő, egyre közeledő halvány világosságot is.

Ahogy kilépünk a szabadra, ahol Roxmorts aranyfényű lámpái szórják fénysugaraikat az útra, a karjaid közé fészkelem magam, így haladunk apró, egyszerre tett lépésekkel tovább.

Teljesen megbízom benned, az sem érdekel, ha elkapnak (bár ez melletted nem nagyon lehetséges), hiszen végre együtt lehetünk, egy estére talán elfeledve a gondjainkat. Most döbbenek rá, hogy eddig még sosem voltunk közösen Roxmortsban.

Mégis, teljes természetességgel andalgunk a napközbeni zsivajhoz képest szokatlanul (és áldásosan) nyugodt utcán, mintha már ezredszer járnánk itt közösen, kézenfogva.

– Hova megyünk? – kíváncsiskodom.

– Pontosan ide – vágod rá, és kinyitod előttem az ajtót, melyen rózsaszín, giccsesen kacskaringós, szívekkel díszített betűk hirdetik: Madam Puddifoot kávézója.

– Ezt. Nem. Hiszem. El. Te komolyan elhoztál engem ide? – leesett állal meredek rád, akiről bármit el tudtam volna képzelni, de azt nem, hogy a kedvemért hajlandó lennél eljönni ide.

– Végül is hónapfordulónk van, nem igaz? – morgod láthatóan zavartan.

– Te egyszerűen… Szeretlek – ugrom a nyakadba, mire, mint egy első randis, megszeppent kisfiú, tétován magadhoz szorítasz, bennem pedig a túlcsorduló érzelmek majd’ szétfeszítették a mellkasomat.

– Szervusztok, kedveskéim! – mosolyog ránk Madam Puddifoot, és beljebb vezet minket, nagyon is célirányosan, ezért gyanakodva fürkészlek téged, egyre biztosabbá válva benne, hogy ezt már előre eltervezted.

Egy hátsó, a többinél valamivel szolidabb asztalnál állunk meg, amit csak egy-két gyertya pislákoló fénye világít meg, és távolabb van a többitől, amelyek közül néhánynál fiatal, de már nem roxfortos párok romantikáznak összebújva.

Te egy hatalmas szelet csokitortát rendelsz magadnak, míg én jókora adag, különböző macaront, hozzá pedig mindketten vizet iszunk. Egymással szemben ülünk, pedig az asztalok úgy vannak kialakítva, hogy akár melletted is lehetnék, de nekünk így jobb: az asztal fölött áthajolva csókolózni, a másik ennivalójából ragadozóként elcsenni pár falatot, és az egymás szemében szikrázó fényekre lesni. Az égen felragyogó hullócsillagra mutatok, és mindketten néma csendben nézzük a helyét egy ideig, mintha silenciót szórtak volna ránk, majd halkan suttogva szólok hozzád:

– Kívánj valamit!

– Te is! – feleled somolyogva.

– Ki nem találnád, mit kívántam – közlöm veled.

– Még véletlenül sem volt egy csepp közöm sem hozzá, ugye? – kérded pajkosan fénylő pillantással.

– Áááá…

– Tőled is kérhetek valamit?

– De csak ha én is – megyek bele félig-meddig a dologba, mardekáros énemet még véletlenül sem hátrahagyva.

– Megegyeztünk. Ígérd meg, hogy bármi történjék is, soha nem hagysz itt! Még akkor sem, ha… Addig nem, amíg utánad nem megyek!

– Tudod, hogy fogalmunk sincs, mi lesz…

– Tisztában vagyok vele.

– Azt akarod, hogy Nick feleségeként folytassam a halálom után? – vonom fel a szemöldököm, megpróbálva elviccelni a helyzetet.

– Nem éppen. – A szád széle éppen csak megrándul, de már ezt is sikernek veszem. Végül is, a mardekárosok nem a humorukról híresek. – Bármi is lesz… Te nem tudod… Én nem tudnám…

– Ezt érthetően is elmondanád, kérlek?

– Kell, hogy velem legyél! Én nem tudnám nélküled… ha nem vagy mellettem bármilyen formában… folytatni… hogy együtt… együtt mehessünk tovább.

– Ugyan már, ha én… elmegyek, tudsz te találni mást, hidd el! – biztatlak, igyekezve nem eltöprengeni a helyzeten, mely akár nevetséges is lehetetne. Csakhogy egyáltalán nem az.

– Te is tudod, hogy… Úgyis tudod…

– Megígérem, ha akármilyen lehetőségem lesz rá, hogy melletted lehessek, azzal mindenképpen élni fogok. Kivéve a szellemeskedést. Cserébe… ígérd meg, hogy ha meghalnék, te folytatni fogod! A barátaiddal, új szerelemmel, igazi boldogsággal, amit én nem adhatok. Tényleg nem. Úgy, hogy amikor majd az ígéretemet valóra váltva melletted leszek és figyellek, akkor elégedetten sírhassam álomba magam, hogy nem is hiányzom neked.

– Jill… Ez nem…

– Mert szerinted az enyém meg „igen”?

– Nem, de…

– Merlin gatyájára is, nincs de, különben nem áll az egyezség! Megértetted?!

– Igen.

És a számba lopsz egy kevés csokihabot a tortádból. A csókoddal.

Lehunyom a szemem… és már nem is tudom kinyitni, a szívverésem is kihagy egy – vagy több – ütemet a mindenfelől belém vágó fájdalom miatt. Azt hiszem, elájultam.

Hangfoszlányok, érzéketlen a bőröm, a testem, a lelkem…

– Vigyük fel Roxfortba, a gyengélkedőre! – Ez te vagy.

– Nem tudom megállítani többé… Túlságosan elterjedt…– Ez csakis Poppy hangja lehet, mely remeg (az elfojtott sírástól vagy a félelemtől?).

Egyszer egy egész beszélgetést elcsípek.

– Sirius, kérlek, hallgass végig! Már nem tudunk rajta segíteni… Ha most, ebben a pillanatban megérkezne az ellenszer, maximum akkor tudnék bármit tenni… De ez nem történt meg! Pedig olyan közel voltunk…

– Ne beszéljen róla múlt időben! – mordulsz fel, a hangod karcos, törődött.

– Nem tagadhatod örökké.

– Hogy lehet ennyire nyugodt?

– Gyógyító vagyok. A személyes érzéseim nem lehetnek hatással a munkámra.

– De ő… de ő Jill… – suttogod.

Összerándulok, és fel is ordítanék újra a következő fájdalomhullám miatt, ha lenne még hangom. De már annyit sikítottam, hogy csak kétségbeesett fuldokláshoz hasonló hörgések törnek fel a belőlem.

– Tegye meg! – üvöltesz túl engem, majd a kiáltásod zokogásba fullad. – Tegye meg…

– Nem tehetünk mást. Csak könnyebbé és gyorsabbá tesszük, ami egyébként is bekövetkezett volna.

– Hallgasson! Elnézést… Csak…

– Sajnálom.

Újabb kínnal teli hörgés hangja hagyja el a szám.

Egy bájital hűvös érintése csitítja a torkomban égő tömény, vegytiszta fájdalmat, melyet eddig észre sem vettem. Épp elég volt a többi is.

Érzem, ahogy egyre kisebbé válik a szúrás, tépés bennem, s vele együtt a tudatom is kezdi elhagyni a testem. Lassul a légzésem, a szívdobogásom. És hagynám magam teljesen átcsúszni a titokzatos Tovább felé, de eszembe jut valami, ami visszaránt. Sirius… Hol vagy?

– Szeretlek, Jill! Szeretlek, érted?! A rohadt életbe, szeretlek!

Repülök.

***

Egy pillanatra valami furcsa, köztes állapotban létezek, majd eszembe jut a hangod, „Ígérd meg, hogy bármi történjék is, soha nem hagysz itt!”, és már tudom, mit kell tennem, és újra repülök.

Amikor végre ismét látok, melletted lebegek, mindenki számára láthatatlan, testetlen, földön ragadt léleklenyomatként, mert az ígéretem köt, és nem mehetek tovább, ha nem tartom be.

Néha nagyon bizarr, szinte mindig fájdalmas, de előfordul, hogy téged figyelve – amikor, még élőként szerzett gyakorlatomat használva elfeledkezem magamról – elmosolyodom.

Olykor, ha egyedül vagy, megszólalsz, és beszélsz hozzám, pedig nem is tudhatod, hogy itt vagyok. Semmi biztosítékod nem lehet rá, csak az ígéretem. Szörnyen idegesít, fáj, gyűlölöm, hogy nem vagyok képes hozzád érni, beszélni veled, bármit tenni, amivel segíthetnék rajtad.

De ott vagyok. Mindig veled vagyok.

A temetésemen (és amikor sírsz), a RAVASZ-od letételekor (és amikor azt mondod, most közösen kéne ünnepelnünk), a Grimmauld térre költözésedkor (és amikor suttogva köszöntesz az új otthonunkban – egy árnyalakot, akiről nem is tudsz), a rövidtávú barátnőiddel való enyelgéseid után (és amikor elcsukló hangon „Jill”-t motyogva dőlsz ittasan az ágyba), miután először megtetted azt a dolgot (és közben a mellette lévő szobáig hallatszott – ahová összeszorítva a szememet behúzódtam –, ahogy akkor a nevemet kiáltottad), Jamesék esküvőjén (amikor az öklödet összeszorítva leheled: Jill, te hozzám jönnél?), Harry születésekor (Jill, te vagy az egyetlen, akivel ez kellene nekem. De veled nagyon – hallgatom.), Jamesék halálakor (Ők nem vártak meg, nem igaz, Jill? Talán te itt vagy. Talán.), az Azkabanban (mikor a dementorok szívfagyasztó hidegsége ellen a nevemet skandálod), a kiszabadulásodkor (Megmondtam, Jill, hogy megcsinálom.), Harryvel való találkozásaidkor és a bujdosásod alatt, és azon a napon is, amikor rossz előérzettel figyelem a vérvörös hajnalt.

– Furcsa érzésem van, Jill. Mármint azon kívül, hogy még mindig veled beszélgetek, annyi év után is. Odaadtam volna az életem, ha lehet, hogy te megmenekülj, tudtad? Csak sejteném, miért mindig azt a kevés embert, akit szeretek, kell megtalálnia a halálnak. És már nem tudom, hogy ha még mindig itt lennél, ugyanúgy szeretnélek-e. Nem tudom, mert nem volt alkalmam, lehetőségem kipróbálni. De azt hiszem, ha még élnél, most együtt állnánk az ablak előtt, néhány borzalmasan túlédesített sütit majszolva, és én valami olyan dolgot tennék, amihez minden őrült griffendéles bátorságomra szükségem lenne. Mondjuk letérdelnék előtted, és megkérném a kezed. Bár annyira még én sem lehetek bolond, hogy eddig ne tettem volna meg, ha itt lennél.

Gyűlölöm Pitont, Jill. Még jobban gyűlölöm, mint eddig. Felfedezett egy bájitalt, amivel az átkok szétterjedése a testben megakadályozható. Mindig csak arra emlékeztet, hogy te már nem… élsz, és téged már nem menthetünk meg. Gyűlölöm.

A szerelem jobban elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást. James ezt mondta nekem azután, hogy elmentél. Hát ehhez tartsam magam, mi?

Végül is… egész jól mintázza a helyzetünket, nem igaz? – kacagsz fel keserűen. – A halál… meg a távolság… adott. Én igyekszem nem kételkedni benned, és nem árultalak el azzal, hogy nem tartottam be az ígéretemet, pedig mennyivel könnyebb lett volna úgy… És te betartottad, Jillian? Azt hiszem, ma meglátom… Meglátlak.

Emlékszel, amikor a Szükség Szobájában azt ígértem, végig veled leszek? Remélem, engeded, hogy valóra válthassam.

***

Amikor átlebegsz a ködfüggönyön, az első, amit hallhatsz, az én hangom:

– Megígértük. Végig együtt voltunk.

Végre, annyi év után elengedem magam, és sírok.

*Vége*

Szavazás

Arra szeretnénk megkérni titeket, hogy a pontokhoz fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják, miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!

A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő, Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!

Minden kategóriában maximálisan 5 pont adhattok. 
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont

A szavazásról bővebben itt olvashatsz!
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket. 

Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát. 

Madam Puddifoot kávézója,  pipacspiros,  fénylő,  Silencio,  "A szerelem jobban elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást." (André Maurois)

Titkos kulcs: Szeplőtelen

Szereplőpáros: Sirius Black – Saját karakter

*Stílus:

*Kulcsok felhasználása: 1. csomag

- helyszín:

- szín:

- fogalom:

- varázsige:

- idézet:

- titkos kulcs:

*Cselekmény:

*Választott Szereplőpáros:

*Szubjektív vélemény: