Nyolcadik Történet

Kulcs csomag: 4. csomag

Minerva McGalagony , Nyár, Otthonos, Oppugno, “A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.” (Grecsó Krisztián) Titkos kulcs: Gyomorfekély

Szereplőpáros: Hermione Granger – Perselus Piton

Kategória: Romantikus

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: AU, OOC karakterek

Jogok: Minden jog JKR-é, én csak kölcsönvettem magam és – remélhetőleg – mások szórakoztatására.

 Leírás: Az élet olykor kegyetlen. Hermione egyedül marad a terhekkel, amiknek nem egy tizenhét éves vállát kéne nyomnia. Koraérettsége révén igyekszik eligazodni a világban, de a Végső csata után teljesen magába fordul. Hogyan nyílhat újra ki, hogyan találja meg a visszavezető utat? És főképp, hogyan tud ebben Perselus Piton, a rettegett tanár segíteni neki? Ezekre a kérdésekre keresi a történet a választ, elmerengve múlton és jelenen.

Megjegyzés: A szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének helyesírásáért és egyéb hibáiért.

Szárnyaszegett

Kezdetek a múltban

Végre eljött az a nap, amelyre annyi évet vártak, a nap, amelyért a vérüket ontották annyian, a nap, amikor minden elkezdhetett élni. A Végső csata immár lezárult, Harry, Ron és Hermione a romok közt óvatosan navigálva érkeztek meg a kőszörny elé, ami még csak jelszót sem kért tőlük, hogy még néhány kérdést feltegyenek a korábbi igazgatónak. Ahogy beléptek, velük együtt megérkeztek a nap kósza sugarai is az irodába.

Odabent a korábbi igazgatók egymást túlharsogva éltették őket, maguk is alig-alig merték elhinni, hogy ez már a várva várt győzelem. A taps még sokáig nem halt volna el, ha Harry nem inti le szelíden a ricsajt. Óvatosan, puhatolózva kért tanácsot az utolsó előtti igazgatótól. Ron mellette vágyakozva ficergett, keze minduntalan dobolt a combján. Hermione a kimerültségtől alig látott valamit, pillái folyton le-lehullottak mogyorószín szeme elé és erőnek erejével tartotta magát Harry mellett. A Fiú, aki túlélte – most már véglegesen –, csendesen elrendezte az Ereklyék sorsát, amit Dumbledore mosolyogva nyugtázott. Erre Ron tiltakozni kezdett:

– Biztos vagy benne?

– Azt hiszem, Harry, rendben van – mondta csendesen Hermione.

– Ez a pálca több bajt okoz, mint amennyit használ – jegyezte meg Harry. És őszintén szólva, egy életre elegendő bajjal találkoztam.* A lány határozottan rábólintott.

A félhold alakú szemüveg mögött két kék szem elmerengve nézett utánuk, és le is csukódott egy mély sóhajtással kísérve, amikor az ajtó bezárult mögöttük. Hogy aztán a következő pillanatban éktelen ordításra kapja fel a fejét.

– És hol van Perselus? Vele senki nem foglalkozik? Nem került a falra újabb portré! – Phineas hangja úgy hasított a jóleső csöndbe, mint derült égből a villámcsapás. Válaszra sem várva kirohant a képből, és magára hagyta a korábbi igazgatók seregét, akik még mindig nem ocsúdtak fel a győzelmi mámorból.

– Hermione, te rendkívül álmatagnak nézel ki – közölte Harry, bár ő sem volt jobb formában, igyekezett, hogy társaiban tartsa a lelket.

– A frissen facsart lócitrom is jobban nézhet ki most nálam – egyezett bele a lány nem kevés szarkazmussal a hangjában. Fáradt kacagás szakadt ki belőlük, mellettük Ron csak egyszerűen furcsán nézett rájuk, nem egészen értette, miről beszélnek, végül megvonta a vállát, hiszen látszott rajtuk, hogy abszolút egyetértenek.

Nem a gyengélkedő felé akartak menni, ám a lábuk most felülírta a gondolataikat, és arra vették útjukat. Remélték, hogy talán tudnak még valakin segíteni, talán tudnak még valamit tenni, mielőtt beesnek az ágyukba. A néhány káromkodással tarkított férfihang ordítása a kitárt ajtón át tisztán hallható volt, és a következő pillanatban majdnem orra bukva állt meg előttük Madam Pomfrey:

– Vigyék el ezt azonnal a lapon látható címre. A betegnek sürgősen szüksége van rá – és a kezükbe nyomott nyolc bájitalos fiolát meg egy cetlit. Még nem tértek magukhoz a sokktól, hogy be lettek fogva gyógyítónak, Hermione már magába döntött egy frissítő bájitalt, ami eddig a zsebében lapult, két másik fiola mellett. Tudta, hogy most úgysem bírna aludni. Menekülni akart, el innen, bárhová, ami nyugodtabb lehet, mint az iskolai csatatér.

– Hermione, ez nem volt valami jó ötlet. Tudod, hogy milyen nehezen fogod magad kialudni – figyelmeztette Harry, mire Ron csak habogott:

– Az az üveg... az az volt, aminek gondolom?

– Persze, hogy az – fakadt ki a zöld szemű fiú, – mi más lett volna? Nem láttad, hogy már egy negyed órája állva alszik szinte?

Ron szemei kitágultak, úgy meredt Harryre, mint akit most lát először. Agya és szája között cikáztak a legdurvább sértések, de csak erőtlen tátogásra futotta a reakció. Álmos volt, fáradt és kimerült is, ismerte magát annyira, hogy ilyenkor nem érdemes kötekednie senkivel, mert alulmarad. Általában az ikrek is esténként támadták le, mert könnyen felfedezték ezt a hibáját. Az ikrekről pedig csak egy... kimerevedett arc jutott eszébe.

Teljesen sokkolta az újra meg újra feltörő fájdalom, hiába sírta ki magát éjszaka. A lábai automatikusan irányították a Nagyterembe, elfutott megkeresni a családját. Már aki még megmaradt belőle. Nem teheti meg, hogy nincs ott velük.

Hermione ellágyult tekintettel nézett utána:

– Most legalább okosan tette, hogy elment. Majd visszajön – tette kezét Harry vállára, – sose hibáztasd magad. Ő már csak ilyen.

– Igen, azt hiszem, sejtem, mi baja lehet – bár halvány fogalma sem volt róla.

 – Kérem a fiolák másik részét – jelentette ki határozottan Hermione, miközben a zsebébe süllyesztette a sajátjából az üvegcséket.

A zöld szemű fiú kissé vonakodva adta oda neki, de elismerte, hogy amit meg kell tenni, azt nem érdemes halogatni. Ő fáradt, a lánynak pedig idő kell, amíg képes lesz az utóbbi néhány hetet feldolgozni. Eddig például még nem is beszélgettek arról, ami a Malfoy kúriában történt. Vajon túltette már magát rajta? És meggyógyult-e? Van-e utóhatása a Cruciatus átoknak? Főképp annak, ahogyan Bellatrix alkalmazta?

Hermione, amint meglátta a fiú szemeiben csillanó fájdalmat, szorosan magához húzta és megölelte. Megsimította a hátát, vett egy mély levegőt, és Harry orra elől a megadott címre hoppanált, hiszen az iskolában jelenleg semmilyen védővarázslat sem volt aktív.

A küszöb előtti lépcső, amire érkezett, cseppet sem volt bizalomgerjesztő, mondhatni teljességgel visszataszító volt. A fa korhadt volt, recsegett-ropogott a lába alatt, és mintha bogarakat is látott volna rajta. Vagy csak a képzelete játszott volna vele, mert azoktól félt kiskorában a legjobban? A szürke, kövér egér láttán azonban már nem csak fontolgatta a hátrébb ugrást.

 Az utca kövén állva, felpillantott a felázott, valaha fehérre festett ajtóra, a kopott ablakpárkányra, a fehéres színezetű téglákra, és magában halkan megállapította, hogy a ház igencsak elhanyagolt. Talán évek óta nem is lakták. A szeme visszarebbent az ajtóra, hiszen be kellett rajta jutnia, s ekkor vette észre, hogy a kopogtató nem egészen nevezhető hétköznapinak.

A kör alakú, rézből öntött két kígyó egymásba fonódva tekeregett körbe-körbe, s néha játékosan belemartak a másik farkába. Amikor a lány újra a lépcsőre lépett, a kígyók feje egyszer nekikoppant az ajtónak, majd becsusszantak egy apró repedésen át a belső térbe. Hermione tágra nyílt szemekkel nézte a jelenetet, mígnem egy halk kattanásra lett figyelmes.

Az ajtó kinyílt, de belül senki sem állt a túloldalán. Madam Pomfrey elég kétségbeesett arca rémlett fel előtte, és szilárd léptekkel bement a házba. Az előszobában évek pora szökött az orrába a mahagóni és az ébenfa illata mellett, prüszkölt egy keveset, s hozzászokva a félhomályhoz, ami odabent fogadta, visszanyúlt, hogy becsukja az ajtót.

A nappali bal kéz felé esett, a reggeli nap nem érte, ahogy a bejáratot sem. Minden árnyékban volt, úgy érezte, visszalépett a tegnap éjszakai sötétségbe. A polcokon álló, katonás sorrendű könyvek gerincén egy véres kéznyomot látott, aztán észrevette a felborult asztalt. Két lépéssel ott termett, hogy aztán a látványtól felforduljon a gyomra. Szerencsére, jó ideje nem evett, nem volt minek távoznia, habár erősen öklendezett. A vér nagy részét nem látta, hiszen a fekete taláron nem maradt nyoma, de a szaga bekúszott az orrába, s onnan egészen az agyáig.

Nyugalom, Hermione, ő csak egy sérült ember. Már nem is a tanárod. Nincs mitől tartanod.

Perselus Piton haldokló teste már csak centikre volt az életmentő bájitaloktól.

Lépések a jelenben

Egy

A hörgés és nyöszörgés keveréke tiltakozónak hangzott a fiolás üvegcsék csörrenésekor, a pálca látványa pedig egyenesen riadt pillantásokat eredményezett.

– Nem fogom bántani, professzor. Madam Pomfrey küldött ide, ő adta meg a címet is – csak ekkor gondolt bele, hogy vélhetően a Fidelius bűbáj óvta a házat. Nem árulom el senkinek, bízhat bennem. Most pedig beadom magának az összeset, de inkább varázslattal, tekintettel a...

Nem volt igazán szava a sebre, amit nem is látott a félig rászáradt, ragacsos vértől. Az üvegcsék csendes csilingelése és kiürülése után fekvőhelyet keresett a tanárnak.

Ő egy sérült férfi, ő csak egy sérült, nem, nem gondolok a vérre, ő csak egy sebesült, mantrázta a lány. Az éjjel kevésbé látszott súlyosnak a halál, akkor nem volt sok remény, csak tették, amit tenniük kellett, de a reggeli napfényben, a győzelem mámorában, minden elvesztett élet egyre jobban fájt. Nem a csata hevében meghalni már nem hősi áldozatnak, hanem az élet pazarlásának tűnt.

A testet nem emelte el a földről addig, amíg a kanapéból néhány bűbáj után nem készített egy megfelelő minőségű ágyat. Az ernyedt test nem reagált sem az ágyra, sem a tisztító bűbájokra. A férfi kómába esett.

Hermione nem az a típus volt, aki képes pánikba esni. Gondolkodni szokott, sokat, tervezni, és ha nincs idő az előbbi kettőre, akkor tenni. Most tettekre volt szükség, és bűbájai nyomán az egész lakás kezdett tűrhető állapotba kerülni. Végigjárta a szobákat, erőnek erejével nem gondolt a nappaliban fekvő férfira, csak arra, hogy bizonyára örülne a rendnek. Olyan pedáns volt a roxforti tanterme is, miért lenne más az otthona? Minden porcikája vágyott a csendre, ami itt körbevette, esze ágában sem volt visszatérni az iskolába.

Miután a földszinti szobákat élhető színvonalúra hozta (réges-régi ablaktalan fürdő törött csempékkel, apró konyha, ami a hátsó udvarra nézett,  egy szoba szakadt kárpitú kanapéval), visszasettenkedett a nappaliba.

A fiatal lány, aki már alig-alig volt lány, mozdulatlanul figyelte, a férfit, aki közben csendesen szuszogott az ágyon. A nappaliban még nem mert semmit sem rendbe hozni, nehogy a hangja felriassza a beteget, habár nem tűnt olyannak, mint aki magához fog térni bármikor is. A szoba harctéri állapotokat idéző rumliját nem lehetett egy-két bűbájjal megoldani, ám ő mégis belevetette magát a munkába. Hosszan babrált a vérnyomokat eltüntető varázslatokkal, hogy a könyvek állapota ne sérüljön, s elcsodálkozott azon, hogy mennyi mugli kötet sorakozik a polcokon. Volt ott Büszkeség és balítélet, Jane Eyre és Elfújta a szél is, amiket ő is olvasott, de például bármennyire is klasszikusnak számított, az Üvöltő szelek nem varázsolta el. Sosem tudta meg, mi lett a vége.

A férfire nézett újra, a sápatag arc idegennek tűnt. Ahogy végigkövette a kusza, összetapadt hajszálak mentén a görbe orrot és a vértelen, keskeny ajkakat, rájött, hogy valójában sosem ismerte ezt az embert. Minden egyes pillanatban álarc volt rajta, vicsorgó vagy semmitmondó, de soha ez az alvó, nyugodt arc. Minden rezdülése hamis lett volna? Harry semmit sem mondott a lánynak az emlékekről, csak annyit, hogy Piton mindvégig értük küzdött. Pedig lett volna mit mesélnie, kíváncsi is volt, de úgy gondolta, sok volt neki is ez az éjszaka, és innentől kezdve ráérnek. Beszélgetni is.

A valaha virágmintás fotelba ült le a férfi mellett, kezébe vett egy könyvet, és olvasni kezdett. A percek tovaszálltak, órák teltek el, de a bájital ébren tartotta, és egyre kevésbé tűnt úgy, hogy magához fog térni a férfi. Egyre csendesebben szuszogott. Egyre kevésbé emelkedett a mellkasa.

A hevenyészett takaró lassan hullámzott, s a nyugodt csendbe hasító kopogtató zaja ugrásra késztette Hermionét. Pálcája, amivel eddig a haját tűzte fel, a kezében termett, már-már átkot küldve a belépő nőre.

– Ó, tegye csak le a pálcáját, illetve... – gondolkodott el egy kissé a Roxfort javasasszonya, – mégse. Megtanítom magának a diagnosztizáló bűbájokat, amiket időről-időre ki kell szórnia, és ha változást észlel, azonnal üzenjen nekem. És mutassa meg a patrónusát is, hogy felismerjem.

Madam Pomfrey a lélegzetvételnyi szünetet arra használta fel, hogy felmérje a helyzetet. Hermione itt maradt, rendet tett, kitakarított, még ha nem is túl alaposan, de teljesen otthonossá tette a Fonó sori házat, amit Poppy soha életében nem látott még lakályosnak. Összesen kétszer járt itt, de mindkettő elég rossz emlékeket idézett fel benne. A lány önszántából őrangyalként vigyázott itt mindenre. Valószínűleg nem lesz ellenére, ha továbbra is itt kell maradnia.

Hermione tágra nyílt szemekkel bámult a gyógyítóra. Nem gondolta, hogy alkonyat előtt bárkinek is eszébe jut, hogy ő lelépett. Arra gondolt, hogy csak este megy vissza Harryékhez, hiszen addigra ők is felébrednek. Hogy estére már lesz annyi ereje, hogy képes legyen túllépni a hiányon. Szemei elé bekúsztak a Nagyteremben kifektetett áldozatok arcai...

Mire feleszmélt, már színes vonalak tömege és diagramok vették körbe.

– Csak szeretném látni, hogy milyen állapotban van. Sokkosnak tűnt – mondta Madam Pomfrey. És ahogy elnézem az eredményeket, az is.

Vízkék szemei végigmérték a lányt, és kényszerű megállapításra jutott: ha azt akarja, hogy felépüljön a fiatal nő, akkor rá kell bíznia Perselust. Okos, el fogja fogadni, sőt, vélhetően jobban meg fogja tűrni itt bárkinél is. Partner lesz a beszélgetéseikben, ha magához tér. Nem ha, amikor magához tér.

A pálcamozdulatok begyakorlása nem ment egyik napról a másikra, de egy héttel később már hibátlanul jelezték az eredményeket. Hermione először kiakadt, amikor Poppy – megengedte neki, hogy így szólítsa – közölte vele, hogy mesterséges kómára ítélte kollégáját. Úgy vélte, csak ekkor fogja betartani a kényszerű pihenőt, ami a sérülései súlyossága miatt szükséges.

A lány csendesen tett-vett a lakásban, ahova gyakorlatilag beköltözött. Napközben át-átugrott az iskolába, de a gyomra még mindig nem bírta a vért, a foltokat, az előkerülő bűzlő testdarabokat, úgyhogy igyekezett kimaradni a rekonstrukciós munkálatokból. Mert azt a mértékű munkát kár lenne felújításnak vagy javításnak hívni. Az iskola csaknem romjaiban hevert.

Keveset vagy épp semmit sem evett, a férfin mindig rajta tartotta fél szemét, olykor felolvasott neki mugli és mágikus könyvekből, hogy érezze, törődnek vele. A professzor még mindig kómában feküdt, de mugli gyógyítással kapcsolatos könyvekben olvasta, hogy a kómával küzdő embernek segít, ha minél több ingert kap. Tapintás és hallás, jelenleg ez két érzékszerv állt rendelkezésére, de az előbbitől eltekintett. Úgy vélte, Piton professzor aligha díjazná, hogy simogatja.

Semmit sem mondott Ronnak meg Harrynek arról, hogy hol tölti a napjait. Egy véletlen félreértést használt fel titkának védelmében, mikor Ginny épp megtudakolta, hogy megtalálta-e már a szüleit, ő pedig tétovázott. Harry pedig felkiáltott, mint aki rájött valamire, hogy nem, hiszen mindig egész napra eltűnik, nyilván utánuk nyomoz. Ekkor tűnt fel a lánynak, hogy Harry gyengéden magához húzza Ginnyt, aki engedelmesen simul a karjaiba, és eközben Ron furcsán méregeti őt. Mintha azt akarná jelezni, hogy a közelébe se menjen.

Habár a csata hevében ő is épp ilyen vággyal simult bele Ron karjaiba, azóta szinte nem is beszéltek. Ron megváltozott, ezt már felismerte a lány, sütkérezett a figyelemben, amit a trió kapott. Sőt, a fiú egyre többet dicsekedett, és néhány napja azt is felvetette, hogy mégsem fejezi be az iskolát. Harry megingathatatlan volt az aurori pályában, ahhoz pedig kellenek a RAVASZ-ok, így számára akkor sem lett volna ez kérdés, ha nincs ott Ginny. De a lánynak is hátra volt még a végzős éve, ez pedig már két nyomós indok volt a visszatérés mellett.

Nem csoda hát, hogyha ők ketten gőzerővel küzdöttek a munkálatokon, ám Hermione igyekezett kikerülni a munka alól. Madam Pomfrey mindig fedezte őt McGalagony előtt, aki most még nem volt hivatalosan igazgatónő, de gyakorlatilag ő töltötte be ezt a szerepet. Harciasságát nem vesztette el az ütközet alatt, sőt, mintha azóta kicsit még inkább parancsolgatóssá vált volna. Ez azonban nem vált hátrányára a Roxfortnak, ha szeptemberben tényleg meg szeretné nyitni a kapuit.

Kettő

Poppy mindig a saját házimanójával, Trenkkel küldte el a szükséges bájitalokat, amiket Hermione óramű precizitással adott be a férfinak. Rutinosan mozgott a házban, hiszen minden hibáját javította, a teljes külső homlokzatot is – a muglik szeme elől úgyis védi a házat a Fidelius bűbáj. Néhány rekonstrukciós bűbájt Ginny tanított meg neki, de volt, aminek ő maga járt utána.

Egyre többször kapta azon magát, hogy felolvas a könyvekből a volt tanárának, habár sohasem tartotta zavarónak a csendet, ami körülvette őket a házban. A Fonó sor nem tartozott az elegáns negyedek közé, ezt már kiderítette, ugyanakkor határozottan nyugalmasnak és békésnek találta. A kezében lévő könyvre bámult, s megjegyezte:

– Olyan vagy, mint a gazdád, sosem mondasz semmit...

Most már a hálószobát is rendbe hozta, másfél hónapig nem volt mersze oda belépni, ezért is tartott ilyen sokáig. Poppy megígérte neki, hogy aznap este átmegy hozzá, és segít neki abban, hogy a férfi minden további károsodás nélkül végre normális ágyba kerülhessen.

Merengéséből egy idegen hang zökkentette ki:

– Furcsa lenne, ha nem könyvvel a kezedben találnék rád – mosolygott a gyógyító, amint belépett a nappaliba.

– Nem hallottam a kopogást, bocsánat – pattant fel a fotelból.

– Egy hét múlva rendezik a bált az iskolában – csacsogott tovább. Remélte, hogy nemsokára magához tér a beteg, s ezáltal a fiatal nő is kicsit szabadabb lesz, talán újra megtalálja a helyét az alma materében.

– A bált? Milyen bált? Ron mintha említett volna valamit, de Harry mélyen hallgatott róla – vonta fel Hermione a szemöldökét. Esténként találkozott a fiúkkal és Ginnyvel, de nem sokat beszélgettek. Egyre többször próbált meg olyan sokáig maradni, hogy a többieket már ne találja ébren.

– Minerva azt szeretné, ha megünnepelnénk a győzelmet, nem kevés adományt lehetne így gyűjteni az iskola renoválására, és a társadalmi megítélés is változna. Persze, hiszen az aranyvérűek nagyobb része nem hajlandó elismerni a károkat, és ezzel lehetetlen helyzetbe akarják hozni a Roxfortot. De a győzelmi ujjongás színe alatt megrendezendő bálra mindenki kész adakozni – avatta be a részletekbe a lányt.

– Egek, ha egyszer gondolkodnának is az emberek, mielőtt tesznek valamit – sóhajtott fel színpadiasan. És pontosan tudta, hogy nem lesz jelen a bálon, ilyenhez sem kedve, sem idegzete. Kezdte kapizsgálni, hogy Harry miért nem említette neki.

Poppy bólintott, majd folytatta:

– Trenk?

– Igen, Madam? – hajolt meg mélyen a felbukkanó manó.

– Kérlek, vidd fel Perselust a lehető leggyengédebben a fenti hálóba, az ágya már elő van készítve.

– Máris, Madam – fülei furán himbálóztak a feje mellett, s két karját kinyújtotta a beteg felé. A karjai nem értek hozzá a férfihoz, de a mágia tette a dolgát: a test lassan elemelkedett kényszerű ágyától, hogy hamarosan ugyanolyan puhán a saját, talán húsz éve nem is használt ágyába érkezzen.

Hermione döbbenten nézte a jelenetet.

– És én még azt hittem, maga fogja fellebegtetni.

– Miért gondolja mindig mindenki ezt? Képtelen lennék ilyen finoman megemelni egy ekkora testet meg letenni is. És miért magázódik? Zavarban van?

A lány hagyta, hogy válasz helyett rájuk boruljon a csend, s a manó nyomában elindult az emeletre. A javasasszony szemét nem kerülte el, ahogy utána nézett, hogy a pólója, ami két hete még feszes volt, most kissé lazábban áll rajta.

– Még mindig nem eszik rendesen? – feddte meg.

– Nem bírok. Nem bírok az iskolába sem visszamenni, csak aludni, egyszerűen elborzadok már a gondolatától is. Aligha vennék hasznomat az emberek. Neki viszont, – biccentett a lépcső felé–, szüksége van rám. Hasznos lehetek, és nem kell sem a középpontban lennem, sem pedig idióta interjúkérdésekre válaszolnom.

Poppy ámulva nézett a lányra, a háború nem csak életeket követelt, hanem elvette a boldog fiatalság adományát is jó néhány embertől. Hermionénak pedig senkije sincs, a vörös gyerek már más után kajtat, legalább is a tanáriban keringő pletykák szerint. Trenk, miután a professzort kényelmes ágyába fektette, halk pukkanással eltűnt, hogy két perc múlva egy gyümölcsös kosárral a kezében térjen vissza.

– Ezekre a vitaminokra neked van szükséged – válaszolta Hermione kérdő tekintetére a gyógyító. Alig eszel, és folyamatosan fogysz. Ha pedig a bálon összeesel, annak beláthatatlan következményei lesznek – ugratta. Mégis milyen gyógyító lennék, ha nem venném észre, hogy a szemem előtt van egy beteg.

A fiatal nő konokul hallgatott, rémálmok kínozták már majdnem egy éve, azóta, hogy elindultak a horcruxok felkutatására. De ebben a lakásban otthon érezte magát, állapította meg döbbenten. Ő, Hermione Granger otthonosan érzi magát Perselus Piton házában. Hát ezért vágyott arra, hogy minél több időt tölthessen itt! Jóformán nevethetnékje támadt erre a gondolatra. Poppy hamar elköszönt tőle, látva, hogy ma sem fog választ kapni a kérdéseire.

– Nekem vissza kell mennem, remélem, ma már az utolsó betegeim is távoznak, és kapok én is néhány csendesebb napot. Jó éjt, Hermione!

A nyári gyümölcsök ínycsiklandóan illatoztak, de még három napnak kellett eltelnie, mire a lány bele bírt kezdeni. Szokott helyén, az ágy és az ablak között ült, éppen egy ismert költő verseit olvasta fel a professzornak, néhol saját véleményét is közbe szúrva. Napok óta most volt valóban nyílt előtte, még ha nem is hallhatja.

– És az egyik kedvenc sorom jön: „Ládd, az eleven világ, hol minden porszem...

– ...örömöt lehel.”

A verseskötet a földön koppant, a pálcája pedig azonnal mozgásba lendült, kiszórva az összes létező releváns diagnosztikai bűbájt. Majd egy gyors patrónus idézés.

Az arcára kiülő döbbenet szinte kézzel foghatóvá vált, mikor a csendet harsány ujjongás végezte ki:

– Professzor! Maga magához tért? – és még mindig dióméretű szemekkel bámulta. Az eredmények biztatóak voltak a majd’ kéthónapos kóma után. Egészen bátorító volt.

– Már két napja, csak eddig élveztem, ahogy felolvas – morgott dühösen. Sok mindenre számított, hogy mi várja a csata után, de arra nem, hogy Hermione Granger, az örök okoskodó a Fidelius védte házában William Blake-t olvas neki és gondoskodik róla. Két pillanattal később szinte egyszerre történt minden: Minerva és Poppy berontottak a szobába és Piton kifakadt.

– Hát, élsz! Végre magadhoz tértél! Tudod, hogy unom ezt az igazgatósdit? Hogy volt képed engem megbízni ezzel? A hét végén akár a bálra is benézhetnél! – vigyorgott Minerva.

– Most már két napon belül felkelhetsz, gondoskodtam róla, hogy végre pihenj! – vágta közbe elégedetten Poppy.

– Hogy mert a dolgaimhoz nyúlni?! Hogy merészelt itt ilyen munkába fogni? Mit keres itt?

Hermione csak ide-oda kapkodta a fejét, elképzelni sem tudta, hogy Minerva McGalagony mit keres itt, amikor ő csak Poppynak üzent, és elképedt a professzor morcos lehordásán is. Ő csak jót akart. Lefoglalta magát, rendbe hozott egy házat. Ez lenne a köszönet Piton-módra?

A dühödt beteg aligha foglalkozott most azzal, hogy – a várt utálat helyett – törődéssel és szeretettel találkozott. Valaki csúnyán beleszólt a magánéletébe, és ez nem helyén való. Poppynak hagynia kellett volna, hogy itthon csendben meghaljon, nem pedig rászabadítania a griffendéles üdvöskét.

– Legalább a könyvet vegye fel, ha válaszolni képtelen – reccsent rá a lányra. A hangja, mint Poppy később elmondta, egy darabig még reszelős lesz, de sikerült meggyógyítania a hangszálait. S habár hangjának éléből elvett, hogy még legyengülten feküdt az ágyban, mit sem vesztett parancsolgatós mivoltából, és elég erővel bírt ahhoz, hogy elterelje az örömöt, ami rá irányult. Megszokta már, hogy abból csak baj származik.

A keserédesre sikeredett kómából való ébredés után Hermione két napig újra az iskolában volt, meglepődött az eredményen, amit a felújítással elértek az emberek. Az éjszakákat ugyan a saját hálójában töltötte a Griffendél toronyban, de igyekezett későn érkezni és korán távozni, a legrövidebb útvonalakat használva. Nyugalomra vágyott, de most ezt is elvették tőle, nem mintha nem örült volna annak, hogy Perselus magához tért, ám ezzel el is vette... mit is? Egy megfoghatatlan érzés volt, mintha álomképet kergetne. Mióta a szüleit elvesztette, és nem, fogalma sem volt róla, hogyan találja meg őket, vagy hogy mit tegyen, ha megtalálta őket, azóta nem volt képes semminek sem örülni. A Piton-házba viszont minden nap örömmel ment. Csendet és békét talált benne.

Mielőtt visszamerészkedett volna az oroszlán barlangjába, megkérdezte Poppyt, hogy elmehetne-e, ám a javasasszony rá bízta a döntést. Mondván, hogy ezt neked kell tudnod, ha úgy érzed, menned kell, menj. Ezzel ugyan nem volt kisegítve. Gondolataiból Harry riasztotta fel:

– Hé, hahó, Hermione, minden oké veled? Már szólongatlak egy ideje.

– Persze, minden rendben, csak tanácstalan vagyok. Most meg min vigyorogsz?

– Az ilyen jellegű problémáidat kapásból tudni szoktam, kár, hogy Ginnynek nincs ilyen tulajdonsága – nevetett fel kajánul Harry, aztán megkönyörült a döbbent lányon. Nézz már a fejed fölé!

Nagyjából nyolc énekesmadár körözött a feje felett, feltehetően egy oppugnora várva, ám az ellenség sehol sem volt. Egy egyszerű bűbájjal a következő kijáratnál kiterelte a madarakat, miközben igyekezett Harry kérdő pillantásai elől kitérni. Beszélgetni nem volt kedve, főképp, hogy a fiú, azt sem tudta, hol töltötte az elmúlt időszakot. De a barátokat nem ilyen fából faragták:

– Nem sétálnál velem egyet az üvegház felé? Megígértem Bimba professzornak, hogy megnézem a növényeket, emiatt kerestelek. A bumszalagkötelekhez két ember kell, és Ginny most épp az Odúban van.

Már az út felénél jártak, amikor Harry elgondolkodva, lassan belekezdett:

– Megértem, ha nem szeretnél róla beszélni, de... mindannyiunknak szüksége van egy kis időre. Nekem az építkezés öröm volt, hasznos lehettem végre abban az értelemben, amit én gondolok hasznosnak, és nem az emberek úgy általában. Mert eddig csak a hős hasznát látták, amiatt akartak megkaparintani vagy épp elásni.

Hermione felfigyelt a hangjában megbújó szarkazmusra, képtelenségnek tűnt, hogy egy olyan életvidám ember, mint Harry, aki minden baj és katasztrófa ellenére ember maradt, ezt az eszközt használja a kommunikációra.

– Ginny elvesztette a testvérét, én az utolsó olyan embert is, aki apámhoz és anyámhoz egyaránt közel állt, és még... és még sok mindenkit. Ugyanakkor tudom, hogy képesnek kell lennünk a továbblépésre. Kíváncsi vagy Piton történetére? Igen, jó ideje tudom már, hogy nála töltöd a napokat. Amolyan nyílt titok. Ginny is, én is elfogadtuk, hogy neked nem a munka, hanem a csönd lesz az, ami segíteni fog. Hogy megtaláld a belső békéd. Nyugi, Ronnak nem mondtuk el. Keresett egyáltalán a csata óta?

Hermione finoman megrázta a fejét, még mindig nem tudta elképzelni, hogy honnan tudja Harry, hol próbált újra egész emberré válni. Mert valami ilyesmit próbált elérni. A fiú nagyot sóhajtva folytatta:

– Valószínűleg nem is fog, és ’Mione, ne bánd. Nem a javára változott, de egyelőre senki sincs rá hatással, sem Mollyék fenyegetése, sem mi, az állítólagos barátai. Teljességgel kizárt minket az életéből. Remélem, észhez tér, és leszáll a magas lóról. És egyáltalán nem fogom bánni, ha mindehhez egy rúgást is biztosítanom kell.

Gyakorlatilag magamra hagytak a barátaim, Ginny pedig még mindig képtelen dönteni, hogy tényleg akarja-e a... a kapcsolatunkat. Tekintve, hogy szemtől szembeni árulásnak vette, hogy a tavalyi vadászatból kihagytuk. Hiába van nap mint nap mellettem, most úgy érzem, hogy két idegen vagyunk egymás számára.

A hangjában gyász és eltökéltség hallatszott ki, a hiány, amiért felborult körülötte a világ, és a hit, hogy van élet ezek után is. Van kiút, és meg fogja találni. A lány kezdte kapizsgálni, hogy miért van szükségük erre a kínos beszélgetésre. Nem csak neki, Harrynek is. Maga mögé visszatekintve a kastély helyreállított tornyait látta a lemenő nap fényében utoljára megfürödni, az égen kezdtek a csillagok kigyúlni, a Tiltott Rengeteg pedig borongós ködöt vont maga köré, mintha csak egy paplan alá bújt volna be. Neki is hiányzott ez az otthonosság. A biztonság. Hogy képes legyen elengedni, ami elmúlt, és a jövőre koncentráljon.

A növényház kilincse engedelmesen csikorgott Harry kezében, és kellemes meleg fogadta őket odabenn a kinti már-már kora őszt idéző hűvös levegőhöz képest. A mandragórák még kicsik voltak, a kúszóliánok épp viráguk teljében voltak, és a többi növény is, amit egytől egyig felismert Hermione, valamiképpen most teljesen elvarázsolták, meghitt hangulatba ringatták.

Közben odaértek a hátsó bejárat melletti pergolához, ami a bumszalag befutott. Kiszórtak maguk köré egy némító és egy pajzsbűbájt, hogy véletlenül se essen bajuk, amikor a kósza szálakat a pergolára visszaigazítják, és Hermione felvette a beszélgetés fonalát.

– Honnan tudtad, hogy Pitonnál vagyok? – ki belőle a kérdés, ami percek óta motoszkált benne.

– A papírfecnin az ő címe állt, amikor Madam Pompfrey elkapott minket a folyosón. Legalább is, senki mást nem ismerek, akinek a Fonó soron lett volna háza, vagy önszántából oda költözne.

– Te tudtad, hogy kihez megyek? Ezért nem kaptál a lehetőség után azonnal – világosodott meg előtte Harry hezitálása.

– Nem vonzott a lehetőség, hogy úgy lássam. Nagini csúnyán elintézte, én biztos voltam benne, hogy meghalt, amikor eljöttünk a szellemszállásról. És az emlékei... elég impresszívek voltak ahhoz, hogy idő kelljen a feldolgozásukhoz. Megannyi részlet került a helyére, és mind kapcsolódott hozzám. Az élete része voltam, annak ellenére, hogy nem kedveltük egymást.

Hermione halványan elvigyorodott a meglehetősen szalonképes kifejezésen.

– Úgy látszik, felnőttünk. Elvesztettük az ártatlanságunkat. Oda a boldog tudatlanságunk – állapította meg. A kíváncsiságának azonban nem tudott ellenállni.

– Elmeséled, miket láttál?

Három

Hermione lassan és megfontoltan lépdelt az utcán. Biztos volt benne, hogy a ház már nem azt az békességet fogja sugározni magából, mint eddig. Vajon a kígyók most is beengedik? A macskakövek halkan koppantak a nyári topánkája alatt, a nap már magasan járt, a forróság átjárta a testét. Jól esett neki a meleg, s habár Anglia volt a nagybetűs otthona, álmodott a napsütésről, a nyarakról, hőségről. Mindenről, amiben ritkán lehetett része. Megbizsergett a bőre, felborzolta a pihéket a karján a meleg ellenére. Hát, megérkezett.

A ház megőrizte a felújítás nyomait, egészen jól nézett ki, az ajtó viszont megváltozott. A két, egymás farkába harapó kígyó helyett egy albatrosz volt ott. Csőre az ég felé mutatott, szárnyai kitárva, készen arra, hogy bármikor elröppenjen az ajtólapról. Mielőtt hozzáérhetett volna, el is repült.

Szomorúság járta át, ha kopogtatni sem tud, akkor teljesen elutasítja őt Piton. A másodpercek percekké váltak, az albatrosz nem tért vissza. Az ajtó nyikkant egyet, majd egy eléggé elgyötört Perselus Piton vált láthatóvá mögötte. Hermione könnyei még a kicsordulásuk előtt felszívódtak.

– Prof... Mr. Piton, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Én... sajnálom, hogy betörtem az otthonába. Úgy gondoltam... ha a laborja...

A férfi fekete szemei foglyul ejtették, amíg kómában volt, minden sokkal egyszerűbb volt. Beszélhetett anélkül hozzá, hogy reagált volna, hogy a pillantásával beléfojtsa a szót, hogy... összezavarodott volna.

– A magánlaboromba aligha lépett be, onnan nem hiányzik semmi. Nem hinném, hogy megtalálta volna – reccsent rá. Beljebb jöhet, ha szeretne, Miss Granger.

Magát is meglepte ezzel az utolsó mondattal, soha nem tervezte, hogy a Fonó sorra bárkit is beinvitáljon. Rajta kívül senki sem tud a múlt árnyairól, amik a hely sajátjává váltak az évek alatt. Talán ha bejön, akkor jobbá teszi a helyet, mielőtt a hely rontja el őt. Végül is, a fürdő is használhatóvá vált.

Hermione félénk somolygással lépett be, reménykedni kezdett. Talán tényleg előtte van a továbblépés lehetősége, csak rá kell lépnie az ösvényre. Harry is valami ilyesmire bátorította tegnap este.

A nappaliban a kanapé visszanyerte eredeti formáját, újra olyan ütött-kopott volt, mint amikor Pitont megtalálta mellette. Vér nem volt rajta. Hermione rájött, hogy olyan tárgyakhoz is hozzányúlhatott a felújítás alatt, amik sokat jelentettek a férfinak. A fekete haj mögül két árgus szem figyelte az arcát. Vagy a szemét? Összeszedte minden bátorságát, és újra belekezdett.

–  Bocsánatot szeretnék kérni, hogy annyi mindent megváltoztattam itt. Azt szerettem volna, hogy mire magához tér, addigra rend és tisztaság legyen. Hogy gyógyulhasson, és ne arra pazarolja az erejét, hogy lakhatóvá teszi ezt...

Perselus Pitont nem sokszor látták megdöbbentnek, de akkor és ott Hermione látta, hogy most sem a maszkját vette fel, amit az iskolában látott tőle, hanem az őszinte arca néz rá, amit az elmúlt hetekben nap mint nap látott. A lány teljesen meghatódott, nem fejezte be a mondatát.

A férfi nagyon aprót, de biccentett. Merev tartásából mit sem vesztett, de a lábai kissé megremegtek. Hermione gyorsan leült, hiszen a férfi még mindig gyengélkedik, nem teheti meg vele, hogy udvariatlanságból még percekig ácsorogni hagyja. Előttük két csésze forró tea bukkant fel, de szó még hosszú ideig nem hangzott a szobában.

– Köszönöm a teát, nem zavarok tovább. Viszlát, jó pihenést! – búcsúzott Hermione. Nem volt zavaró a kettejük közötti csend, inkább csak úgy érezte, teljesítette, amit mára kitűzött magának. Meglátogatta a beteget, ellenőrizte, hogy jól van, és bocsánatot kért. Listáján azonban új elemek jelentek meg: holnap is visszajöhetne. Ha Pitonnak szüksége van a magány nélküli csendre, azt megadhatja neki. És ő sem járna rosszul azzal, hogy lesz ideje végiggondolni, mit szeretne tenni a jövőben.

Piton alaposan végigmérte a lányt, és kellőképpen felfrissítette memóriáját. A korábbi benyomások, miszerint szertelen fruska, Potter majmocskája és okoskodó kisasszony, mind tovatűntek, mikor a csend olyan hosszúra nyúlt, amilyenre csak bírt. Ez a csend nem volt kínos, nem volt félelmetes, nem a vihar előszele volt, hanem a vihar utáni esőcseppeket szárító napsütés. A lányból nő lett, felnőtt. Tudja, mikor kell beszélni, és mikor jobb hallgatni. Ez pedig Perselus Piton szemében sokat jelentett.

A férfi hagyta, hogy a lány távozzon, nem erőltetheti, hogy olvasson neki. Pedig megnyugtató volt a hangja, amíg feküdt. Valójában sosem ébredt fel annyira, hogy jelezzék a diagnosztikai bűbájok, de többször volt félálom-közeli állapotban, ahogy a méreg ellen küzdött. A hangja ott zsongott benne, nem ismerte fel, inkább csak azt érezte, még nem veszett el az élet számára. Reménysugár. Erő a küzdelemhez.

A tea már réges-rég kihűlt, mire felemelte a csészét.

– Miss Granger, azért hívattam, hogy egy fontos dolgot mondjak önnek – McGalagony hivatalos hangneme megrémisztette Hermionét. El sem tudta képzelni, mit keres az igazgatói irodában. Miután hazajött Pitontól, kiült a tó partjára, és a múlton merengett. Az emlékeken, amiket Harry mesélt neki. A sajátjain, amik a férfihoz fűzik. A jövőn, ami annyira képlékennyé vált most. A combjához dörgölődző macskapatrónus zökkentette ki az álmaiból.

– Holnap lesz a jótékonysági bál az iskola javára. Két hét múlva szeptember, aligha tudjuk elkezdeni az évet szeptember elsején, de októberre minden el fog készülni. Szeretném, ha megjelenne a bálon, és legalább egy-két órát maradna is. Az iskola érdekében.

A szavak súlyosan hullottak rá, mintha minden egyes szó sziklává vált volna, míg eljutott hozzá. Hát idáig fajult a bizalmatlanság? Mióta kellett őt arra kérni, hogy kiálljon az iskola mellett? Dühösen vágott vissza:

– Biztos lehet benne, hogy ott leszek, igazgatóhelyettes asszony.

Léptei alatt a kövek tompán kongtak, az ajtó csak illemből nem csapódott be mögötte.

– Ejnye, Minerva, csak nem magára haragította a kedvenc diákját? – ciccegett Albus a kényelmes foteljában ücsörögve a falon. A nő nem fordult a kép felé, az ajtót bámulta mereven.

– Talán még sincs minden remény veszve...

Reményteljes arccal bámulta a dühösen behajtott ajtót, és arcára halvány mosoly költözött. A csata óta most először látott igazi érzelmeket a lányon. Néhanapján kiábrándította magát és kémkedett, pardon, megfigyelte az embereket. Hermionéban nem sok élet volt, de az előbbi mozdulatai igencsak élettel teliek voltak.

– Olybá tűnik, a rébuszokban beszélés minden roxforti igazgató sajátja.

– Perselus az igazgató, még mindig, de ne is zavarjon, Albus – kotyogott közbe Phineas.

Minerva szemöldöke részút felfutott a homlokára, aztán menekülőre fogta. Ha még egyszer végig kell hallgatnia, amint Phineas és Albus egymás ellen érvelnek, az az agyára megy. Mióta Phineas lehordta Albust, hogy Perselusról megfeledkezett, azóta minden adódó alkalommal beleköt. Hopport dobott a kandallóba, és a szobájába sietett.

Másnap reggel Perselus a beszűrődő napfényre ébredt. Merlin lábujjára, este elfelejtette elhúzni a sötétítőt. A pálcájáért nyúlt, de az nem volt az éjjeli szekrényen. Körbenézett, és az álom nyom nélkül kiszökött a szeméből, amíg a zsörtölődése be nem töltötte a házat. Feltornázta magát az ágyból, evett egy almát, amit Poppy manója készített ki neki – mióta magához tért, a javasasszony diétára fogta –, és levett egy mágikus könyvet a polcról.

A mágiaelmélet és a bájitaltan receptek készítésének kapcsolatáról szóló könyv kellőképpen lefoglalta ahhoz, hogy az albatrosznak kétszer kelljen a kézébe csippentenie, hogy észrevegye. A madár odatörleszkedett hozzá, és halkan csivitelt.

– Miért jött volna újra el?

A fémtestű jószág jókedvűen vijjogott egyet, majd elrepült, hogy beengedje a látogatót. Perselus nem óhajtott kikelni az ágyból, a madárka majd bevezeti hozzá a lányt. Fél percen belül valóban beröppent a kecses madár, nyomában az álmélkodó Hermionéval.

– Maga jól van? Ó... azt hittem, valami baj történt magával, és azért nem nyitott ajtót – a mondat végére kiveszett hangjából az aggodalom. Az arca újra megtelt élettel. Már-már újra meglegyintette a háború szele, hogy egy újabb embert kell elveszítenie. Közelebb lépett az ágyhoz.

– Jól vagyok – mondta reszelősen, a kezébe nyomta a könyvet és a fotel felé bökött a fejével.

Perselus nem könyörgött neki, hogy olvasson fel, egyszerűen parancsba adta, ha már a fiatal nő magától bemerészkedett az oroszlán barlangjába. Vagy kígyóéba.

Hermione örömmel vette a kezébe a könyvet, végre belenézhet a mágikus könyvekbe is. Amikor itt volt naphosszat, a polc sosem engedte, hogy a könyveket megérintse. Nem jött rá, hogy milyen varázslat védi a polcsort, de egyetlen darabot sem tudott leemelni. A férfi saját fejlesztésű varázslatával állt szemben, bár ezt nem tudta, aligha segített rajta bármilyen kutatás. Holott próbálkozott Madam Cvikkernél a könyvvédő és -elrejtő bűbájokról, de a nő makacs volt, nem adta be a derekát. Vélhetően azt hitte, hogy ezzel majd a könyvtárat akarja később kijátszani a könyvfaló lány.

Miss Granger hangja az első bekezdés után balzsamként áradt szét a testében, tudta, hogy ez tartotta életben. Vajon Poppy direkt bízta rá? Megérezte, hogy ez a nő nem fogja magára hagyni és küzd érte? Küzd az ő egyáltalán nem is értékes életéért? Poppy, kedves Poppy, aki képes volt mesterséges kómába ugrasztani egy félholt, majdnem elvérzett embert. Meg kell hagyni, bátor húzás volt tőle. De működött.

Úgy a harmadik oldalon járhatott Hermione, amikor feltette az első kérdést:

– Ez alatt mit ért a könyv?

Perselusnak fogalma sem volt arról, hogy hol tartott, ezért csak a szokásos epés stílusában vágott vissza:

– Olvassa vissza, és akkor bizonyára rájön

– „A mágiaelmélet ágazatai között az egyik legérdekesebb az új bájitalok fejlesztésének elméleti háttere. A legegyszerűbb szabály, ha a komponensek együttes hatását erősíteni szeretnénk, a legerősebb ellenanyaggal érdemes vegyítenünk, azonban ha valamelyik alkotó hatását akarjuk kiterjeszteni, csupán megérzéseinkre hagyatkozhatunk. A hozzávaló igazi ismerete nélkül nem megyünk semmire, de ha megéreztük az esszenciáját, akkor azt is tudjuk, mi erősíti fel a hatását.” Mi egy hozzávaló igazi ismerete?

Perselus visszagondolt a saját roxfortos gyermekkorára, amikor Horace Slughornt kérdezte ugyanerről. A professzor hebegett-habogott, majd a kezébe nyomott egy másik könyvet, ami ugyan haszontalan volt, de a hivatkozásai egészen lenyűgöző adalékokkal szolgáltak a bájitaltan ismeretéhez. Akkor még Lilyvel jóban volt, együtt kutattak ebben a témában, nem hiába voltak ők a legjobbak. Ha őszinte akar lenni, olyanok voltak, mint a vele szemben ülő lány: színtiszta kíváncsisággal és erőteljes makacssággal áldottak.

Legyintett kettőt a pálcájával, mire Hermione ölébe került két másik könyv.

– Ha azokat elolvassa, egészen közel fog járni a megértéséhez.

Hermione alig akart hinni a szemének, két poros, igencsak elnyűtt könyv volt, látszott rajtuk, hogy a gazdájuk rengeteget forgatta őket. És mi tagadás, nyilván meg is értette, amit olvasott, hiszen kiváló bájitaltan mester volt. De még mindig nem értette, miért adta neki kölcsön a könyveket. Őszinte örömmel mosolygott vissza rá, a fekete szemek pedig mintha visszasomolyogtak volna.

Perselus nem értette, mi történik vele. Azokat a könyveket azóta nem vette elő, mióta Lilyt elveszítette. Sohasem bocsátotta meg magának az árulást, ami két ember életébe került. Rendben, ha igazán végiggondolja, sokkal-sokkal többe, de igyekezett ezt kiszorítani az elméje szélére. Nem betegen fog megbirkózni a bűntudattal, ami végigkíséri majd egész életén. Ráér erre később is.

Dél körül a nő elment, maga után furcsa ürességet hagyva. Azt mondta, valami bálra megy. Mintha Minerva is emlegetett volna ilyesmit. Mi a fene tenné szükségessé, hogy bált rendezzen a Roxfort? Sok képmutató idióta aranyvérű, a pénzükön kívül egyebük sincs.

Hát persze, a pénz. Okos nő, ezt mindig is tudta. Nem hiába bízta rá a Roxfortot. Biztos volt benne, hogy Albus is rá akarta hagyni az iskolát, ha nem jött volna közbe... az ő gyilkossá válása, meg a Nagyúr teljes visszatérése.

Egy utolsó lépés

A nő harmadnap is eljött. Békét hozott magával, lehulló leveleket, kissé szeles időt, de megnyugvást. Aznap maradt először egészen estig. A folyosón baktatva a griffendéles klubhelyiség felé erősen töprengett az érzésein. Hermionéban ekkor realizálódott, hogy valószínűleg beleszeretett a férfiba. Hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan? Kereste az első pillanatot, amikor nem tanáraként nézett rá, hanem emberként. Közben ágyba került, de a kérdésére hiányzott a válasz.

Az elmúlt héten nem találta a megfelelő pillanatot, riadtan bámulta a háló baldachinját a feje felett. Mikor kezdődött ez az egész? Perselus csak múlt hét szerdán tért magához, de szombaton ment vissza először hozzá. Amikor együtt teáztak a megnyugtató csendben.

Zaklatottan az oldalára fordult, és mint mindig, ha ideges volt, a párnája csücskét kezdte rágcsálni. Igen, tudta, hogy gyerekes, de hát mindenkinek vannak hibái. Senki sem tökéletes. Ezen elmosolyodva, kiszedte a megtépázott csücsköt a fogai közül, és elemezni kezdte a nyarat. Voltak rosszabb napok, amikor aludni sem tudott, és voltak jobbak, amikor titkon belógott a könyvtárba és a bűbáj után kutatott.

De Perselus állandó maradt a napjaiban. Ott volt, nem is moccant, sziklaszilárdan ott volt, ahol hagyta, úgy, ahogy hagyta, és neki öröme telt abban, hogy visszatérjen, és kiszórja a diagnosztizáló bűbájokat. Megetesse a Poppy által készített bájitalokkal, ami leginkább vitaminbomba volt, és egyéb bélműködést és gyógyulást segítő italok. Nem tudta, hogy vajon legyőzi valaha is Nagini mérgét a szervezete. Vélhetően a kiürült fiolák a teste mellett vérpótlók és az ellenméreg volt, amikor megtalálta a testét.

Te jó ég! Mióta szólítja magában Perselusnak a férfit? Olyan természetesnek hatott, ahogyan gondolkodott róla, hogy fel sem tűnt neki eddig. Felült az ágyban, kiszórt maga köré néhány bűbájt azok közül, amiket a sátorra is kiszórt mindig, amikor rejtőztek Harryvel és Ronnal, s a pálcájával a kezében átkulcsolta a térdeit.

Ez tényleg igaz lenne? Beleszerettem volna? Anélkül, hogy észrevettem volna? Mióta nem én irányítok? A csata estéjére pörgette vissza emlékezetének kerekeit, hogy lassan, napról napra guruljon végig rajtuk. A megfelelő pillanatban pedig elkaphassa az áruló szívét, amikor az megnyílt egy... szarkasztikus, intelligens és rendkívül tehetséges bájitalmesternek. Tény, hogy elég okos, kitartó, és legalább olyan makacs és hűséges, mint Perselus. Ízlelgette a nevét, most, hogy felfedezte, mennyire csábító kiejteni. Még ha csak némán is.

A csata merő gyilkolásról szólt. Áldozatokról. Napokkal korábban magánál hordta már az erősítő és élénkítő főzeteket a ruhájába varrva. A táskáját bármikor elvehették volna, de a ruháját... remélte, hogy azt nem kell átélnie. Ron kinyitotta a Titkok kamráját, ő meg elpusztította a horcruxot. A félelem vad örömmé alakult benne, és Ron nyakába ugrott. De Ron lagymatagon ölelte vissza. Most, hogy visszagondolt, és megfigyelte magában a részleteket, megvilágosodott előtte, hogy Ron, amikor visszatért hozzájuk, már nem volt ugyanaz. Eljátszották egymásnak, hogy még mindig szeretik a másikat, de voltaképpen elhidegültek egymástól a különtöltött idő alatt. A hajnal, Harry halála, Neville bátorsága, az igazgatói irodában a taps és Ron idegessége a pálca miatt, aztán Harry beszólása... Az események nem bírtak jelentőséggel.

És akkor beugrott neki: kristálytisztán látta maga előtt a professzort, vérben ázva, szakadt talárral, fiolákkal a teste mellett, a könyveken a vérnyomokkal. Ez volt az a pont, ahol rajtakapta a szívét. Embernek látta, esendőnek, pont, mint mindenki mást a csatában. Egy sérült férfit, és nem a tanárt látta benne. Hát, legalább a mióta megvan. De a miértre vélhetően még nem kap választ egy darabig. Egyelőre tovább ízlelgette magában a nevet, tudván tudva, hogy amíg a férfi nem ajánlja fel, nem nevezheti így.

Csukott szemmel dőlt hátra, hogy végre nyugodtan elaludjon. Mára ennyi probléma elég. Mikor a furcsa, suhanó hangokat meghallotta, azonnal kinyitotta a szemét. Döbbenten vette tudomásul, hogy megint kiszórt egy halom oppugno-t. Csakhogy most nem énekesmadarakat varázsolt elő, hanem kicsinyített albatroszokat. Mélyet sóhajtott, majd kitakarta magát, és az ablakhoz lépve kiengedte a madarakat.

Tudta, hogy másnap már nem ugyanaz az ember fogja Perselust meglátogatni, aki ma nála járt.

Hermione határozott léptekkel közeledett a házhoz, két hete ismerte be magának, hogy beleszeretett Perselusba, de az olvasáson kívül nem sokat csináltak. Egy mugli könyvből származó idézet azonban Hermione miértjére is segített válaszolni: „A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, mindig ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik”. Hülyeség, a nagybetűs szerelem egy külön helyen van. Mert abból csak egy van. És az örökre a részünkké válik, belénk ivódik, és csak akkor hal meg, ha szívünk megszűnik dobogni. Perselus pont ilyen az ő életében. A férfi biztonságot ad neki, kihívást jelent számára, egyre jobb akar lenni abban, hogy megismerje és abban, hogy minél több félmosolyt csaljon az arcára. Olykor sikerült neki, ezt apró győzelemnek vette, és magában széles mosollyal viszonozta.

Az elmélettel kapcsolatos kérdéseit megvitatták Hermione, sőt, Perselus egyre több kérdéssel bombázta a lányt komoly gondolkodásra sarkallva. Napközben ebédeltek (Trenk hűségesen szállította a diétás ételeket mindkettőjüknek), olyankor kicsit jobban érezte magát, ám órákkal az evés utána már újra fájt a hasa. Nem panaszkodott, miért is tette volna, kettejük közül nem ő volt a beteg. Poppy hetente kiszórt rá diagnosztizáló bűbájokat, hiszen látta rajta a nyáron, hogy evészavarokkal küzd. Úgy gondolta, a stressz okozza ezt nála, s ha majd megtalálja a belső békéjét, akkor elmúlik. A reggelik és vacsorák alkalmával azonban mindig csak túrta az ételt, evett pár falatot, és elment.

Perselus észrevette a változást Hermionén, megfigyelte, hogy ha esznek, az jót tesz neki, de sápadt, és rettentően karcsú. Noha szeptember volt már, kint pedig jócskán hűvös idő, a pulcsik nem takarták el, hogy mind vékonyabbá válik. Sejtette, hogy mi a baja, ezért aznap a magánlaborjába invitálta. Szeretett volna már újra főzni, mióta csak magához tért, de annyi esze neki is volt még, hogy ne merítse le a varázserejét bájital készítésével. Most már úgy érezte, van elég erő benne ehhez, legalább főznek neki egy gyógyító italt.

– A mindenit, ez aztán a labor! – kiáltott fel Hermione, amint belépett. Mit fogunk főzni?

Teljesen izgatott lett annak hallatára, hogy nem csak elméleti síkon foglalkoznak a bájitalokkal, mint eddig. A kapott két könyvet már elolvasta, de nem tanult hozzá még eleget, rengeteg mindent nem értett belőle. Perselust faggatta, aki pedig újabb könyveket nyomott a kezébe válaszul. A kapcsolatuk, legalább is Hermione így nevezte, hiszen aligha volt ez barátság vagy ismeretség, napról napra fejlődött. Perselus sosem engedte magához közel, sem a magánéletéről, sem a múltról nem volt hajlandó beszélni, de... megengedte neki, hogy felolvasson, tanította, és bármily meglepő is, de tisztelte. Ki nem mondott, de teljes mértékben megadott tisztelet volt. Ez pedig büszkévé tette.

– Gyomorfekély elleni szert. Magának. Elvárom, ha elkészült, hogy mind egy cseppig meg is igya! – morogta a lánynak. Vigyázhatna jobban is magára!

Az utóbbi mondat csak úgy kiszaladt a száján, mintha nem is ő lenne. Mikor első nap megjelent nála, megváltozott a véleménye. Igyekezett ezt elfojtani magában, és az okoskodó diáklányt látni Hermionéban, de nem ment. A tea gőzébe olvadó csend azóta is elkísérte minden nap, amikor csak meglátogatta a lány. Vagyis mindig. És a tea a buta előítéleteket is kiöblítette belőle.

Poppy néha átjött esténként, amikor már Hermione távozott, és bár elsőre nem hitt neki, de igaza lett: a lánytól elvették a fiatalságát. Érett nővé cseperedett a szemük láttára, és a háború hatására. Egy csinos, okos nővé. Az arcára színtiszta riadalom ült ki, ahogyan eljutott a csinosig. Az elbűvölt albatrosza halkan vijjogott a fejtámlán, mintha kikacagná.

Napokig gondolkodott azon, hogy hogyan tudná megértetni Hermionéval, hogy ne jöjjön többet. Hiszen nem szabad tennie vele semmit sem, ő még diák, győzködte magát, de a szemének nem tudott parancsolni. A fiatal test minduntalan magára vonta a szemét, ezért is vette észre, hogy betegeskedik. Meggyógyítja és közli vele, hogy menjen el. Így lesz a legjobb.

Hermione, nincs rá jobb szó, csüngött minden mozdulatán. A recept alapján mindent pontosan a keze alá adott, gyakorlatilag figyelnie sem kellett. Nem mintha a receptet nem tudta volna fejből, rengetegszer szenvedett az elmúlt évben ettől. A folytonos stressz, hogy mikor éri valamelyik idióta griffendélest baleset, netán olyan, ami végzetes, a folytonos paranoia, hogy mikor bukik le, mint kettős kém, a gyomrát is kikészítette.

A lány nem sértődött meg a beszólásain, volt, amelyik kifejezetten mulattatta, ám a vigyázzon magára mondat óta meg sem szólalt. Különösképp lekötötte a figyelmét az, hogy megfejtse, mennyi mögöttes tartalma lehet ennek a mondatnak. A férfi vigyáz rá, megbecsüli, másképp nem is állna szóba vele, nemhogy napokig vendégül látja. Hetekig, hogy precízek legyünk. Vagyis nyár eleje óta.

Hermione koncentrált, látta Perselus ilyennek az óráin, ez volt az az arca, amikor elszántan küzdött. Az ő arca annyira... kifejező volt. Mindent le tudott róla olvasni, még legilimenciára sem volt szüksége. Habár, ellene nem is használta volna.

A főzet három óra múlva készen állt, fogyasztásra alkalmas állapotban. Perselus lefuttatott a biztonság kedvéért egy ellenőrző bűbájt, majd a lány kezébe nyomta a fiolát:

– Igya meg! – szólt rá tőle telhetően szelíden. Mégsem kényszeríteni akarja, a javát szeretné, hogy meggyógyuljon. Az ujjaik egy pillanatra összeértek, ahogyan a fiolát átadta, és a lány arcát egészséges pír lepte el. A férfi ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy odahajoljon.

Hermione megigézve bámulta a fekete szemeket, olyan volt, mint egy végtelen barlang. A fáklyák fénye megcsillant benne, s csak azt vette észre, hogy egyre közelebb kerül hozzá. A csók meglehetősen puha volt, és rövid, Perselus azon nyomban megszakította a kontaktust, mihelyst felfogta, mit tett. Szemében rémület csillant, hogy most mindent elrontott, de a barna szemek meglepődöttséget és csalódottságot fejeztek ki.

Hát persze, hiszen sohasem tudott bánni a nőkkel. Nem és nem, mindig minden esélyét eljátszotta elhamarkodott tettekkel. A férfi tisztában volt vele, hogy most rúgott fel minden szabályt, de hát Minerva nem hívta vissza idén, hogy oktasson. Egyébként sem vágyott rá, nyűg volt a nyakán a sok tökkelütött. Lehunyta a szemét, s aprót sóhajtott, hogy utána közölje a vele szemben álló nővel, hogy megérti, ha menni akar. Azaz menjen, és soha többet vissza se jöjjön. Ám a vele szemben álló nő, inkább a kezébe vette az irányítást, amíg ő lamentált.

Elhaló hangon lehelte a férfi nevét, majd odahajolt hozzá. A lány ajka gyengéd volt, tapasztalatlan, édes és magával ragadó. Lágy hangja, amint eljutott a füléig, hogy a nevét suttogta, teljesen elvarázsolta. A külvilág megszűnt létezni, nem vette észre, hogy az albatrosza körberepüli őket, és mosolyra húzta a csőrét, miközben az ajtóra visszaröppent.

Aznap este Hermione alig bírta lehunyni a szemét. Illetve, le tudta, de csak Perselust látta maga előtt, a mélységet és végtelenséget árasztó szemeit, az orrát, a sápadt, beesett arcát, amihez most már nem csak egy maszk tartozik, hanem egy igazi arc, kifejezésekkel, érzelmekkel. Most már voltak tervei. Továbblépett, és holnap Harrynek elújságolja, hogy vannak céljai. Azt nem kell az orrára kötni, hogy mik.

Előtte még egy tanév, az utolsó roxforti tíz hónap. Aztán megkeresi a szüleit. És nem lesz egyedül addig sem. Mosolya széles volt, ahogyan az arca a párnába süllyedt.

Vége

* A hetedik könyvből vett szavak.

Szavazás

Arra szeretnénk megkérni titeket, hogy a pontokhoz fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják, miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!

A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő, Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!

Minden kategóriában maximálisan 5 pont adhattok.
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont

A szavazásról bővebben itt olvashatsz!
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket.  

Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát. 

Minerva McGalagony , Nyár, Otthonos, Oppugno, “A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.” (Grecsó Krisztián)

Titkos kulcs: Gyomorfekély

Szereplőpáros: Hermione Granger – Perselus Piton

*Stílus:

*Kulcsok felhasználása: 4. csomag

- mellékszereplő:

- évszak:

- fogalom:

- varázsige:

- idézet:

- titkos kulcs:

*Cselekmény:

*Választott Szereplőpáros:

*Szubjektív vélemény: