Hetedik Történet

Kulcs csomag: 2. Csomag

Rubeus Hagrid, Méregzöld, Antik képkeret, Protego, „Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.” Titkos kulcs: Láncreakció

Szereplőpáros: Hermione Granger – Draco Malfoy

Kategória: Általános, nyomokban romantikus utalásokat tartalmazhat

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: Enyhe OOC, leheletnyi AU

Jogok: Minden jog JKR tündérkeresztanyánkat illeti.

Leírás: A felismerés néha nehezen emészthető táplálék. Hová vezet az éveken át tartó piszkálódás, csipkelődés és féltékeny gonoszkodás? Mi vesz rá egy fiút és egy lányt arra, hogy – ha rendhagyó módon is –, de kimutassák az érzelmeiket? Ez egy olyan történet, amit még egy festmény sem hagyhat szó nélkül…

Szerzői megjegyzés: Az esetleges hibákért vagy elírásokért előre is mindenki szíves elnézését kérném, de a fiatalok annyira hevesek, harciasak és pörgősek voltak, hogy alig bírtam dokumentálni az eseményeket. Olykor még egy Pulitzer penna is hibázhat!

Megjegyzés: A szervezők semmilyen módon nem vállalnak felelősséget az író történetének helyesírásáért és egyéb hibáiért.

Fiatalúr, kérem, micsoda modor?!

Éppen éjfélt ütött a hatalmas, sarokban álló antik óra, mikor Hermione magához tért szendergéséből. Megdörzsölte a szemét, aztán kábán a frissen vásárolt pennája után nyúlt.

Czikornyai – hirdette rajta a felirat. Elgondolkodva forgatta a kezében, majd unottan kócos, meglazult copfjába tűzte. Bármikor máskor pompás kedvre derítette volna ez a nagybecsű apróság, csakúgy, mint a tanulás és a beadandók anyagához való kutatás, ám most valahogy képtelen volt örülni bárminek is.

Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és megmasszírozta a nyakát. Kétségbeesetten pillantott a mellette tornyosuló könyvhalomra; nagyot sóhajtott. Másra sem vágyott jobban, minthogy végre elterülhessen a pihe-puha ágyban.

Morcosan nyammogva igyekezett rálelni az előtte heverő könyv félbehagyott bekezdésére, de a reszkető gyertyafény nem igazán volt a segítségére.

Be kellene fejezni mára, gondolta magában, de sehogy sem akaródzott felmenni a hálókörletébe; magányra vágyott.

Jó ideje már, hogy Ron és Lavender egy párt alkottak, de valahogy még most sem találta a helyét a kastély falai között. Egyre több szorgalmi feladatot és beadandót vállalt, hogy minél messzebb tudhassa magától a turbékoló gerlepárt. Biztos volt benne, hogy Lavender születése óta allergiás a könyvekre, Ronról már nem is beszélve… Ő kifejezetten kerülte a tanulás minden formáját. Ha szüksége volt valamire, mindig hozzá, Hermionéhoz szaladt segítségért. Alkalomadtán az is előfordult, hogy megvesztegette némi tökös derelyével és csokibékával egy hibátlan házi feladatért cserébe. Sajgó szívvel gondolt azokra a bizonyos délutánokra…

Bambán bámulta a Madam Cvikkertől nagy nehezen kierőszakolt éjszakai látogatói engedélyét. Épp a könyvtáros nő aláírását tanulmányozta az össze-visszagyűrt pergamenlap alján, mikor valami furcsa neszezésre lett figyelmes. Ahogy a zaj erősödött, rájött, hogy lépteket hall az ajtón túlról. Bizonyára egy kóborló házimanó, vagy egy tilosban settenkedő diák. Azonnal megmozdult benne a prefektus, és már tolta is hátra a székét, hogy majd jól rápirít az illetőre, ám félúton elfogyott a lelkesedése. Hátraejtett fejjel nyugtázta, hogy talán életében nem volt még ilyen bosszantóan lusta.

A legközelebbi ablakhoz botorkált és szélesre tárta a szárnyait némi felfrissülésben reménykedve. A táblák éles nyikorgással váltak el egymástól, hogy utat engedjenek a csípős kinti levegőnek. A hangokból ítélve, Hermione egészen biztos volt benne, hogy a múlt században használták a kilincseket utoljára. Mély lélegzetet vett és a párkányra könyökölt, miközben a vastag hófelhők mögött bujkáló Holdat kémlelte.

Mikor megunta, tekintete a Tiltott Rengeteg sűrű erdejére siklott. Mindig csodálta ezt a burjánzó, kis falatnyi dzsungelt, de viszolygott is tőle. Nem normális, hogy a télből kifelé lábaló csupasz, és alvó vidék kellős közepén egy életerőtől duzzadó, színpompás vadon terebélyesedik.

Még ebben az alig pislákoló fényben is jól látszott a fák méregzöld, egymásba ölelkező, átláthatatlan lombkoronája. A különféle növények és páfrányok ércesen csillogó levelét játékosan borzolta az éjszakai szél.

Hagrid miniatűrnek tűnő házának kéményéből vidám füstpamacsok kacskaringóztak a csillagok belé. Ablaka aranyló és vörös színektől villódzott, ahogy a tűz táncot lejtett a kandallóban. Hermione arra gondolt, milyen szívesen üldögélne most a vadőr túlméretezett, puha foteljében.

Jó lenne végre beszélgetniük egy kiadósat. Míg azon töprengett, melyik különórája helyére zsúfolhatná be a Hagriddal való délutáni teázást, mozgást pillantott meg a szeme sarkából.

A vadőr éppen most tért vissza a Rengetegből; bizonyára a nemrég született unikornis csikókat vackolta be, vagy Aragog árván maradt porontyainak csempészett egy kis desszertet. Mosolygott magában, de azért kirázta a hideg, ha a Ron által lefestett monumentális pókokra gondolt.

Egészen idilli és nyugalmas volt minden, a birtok síri csendjét csak valami fura, szuszogás-szerű hang törte meg. Képzelgését nemes egyszerűséggel végkimerülés közeli állapotának tulajdonította, egészen addig, míg meg nem pillantott a kitárt ablaktábla üvegén át egy ős öreg képkeretet. Az antik falapokat vastagon lepte a generációk dohos pora. Mintha az itt felhalmozott könyvek és rég elhunyt íróik lelke lett volna…

Hunyorogva vizslatta a vászonra festett, polcok között elterülő pulton szunyókáló alakot. Annyit ki tudott venni, hogy a képre festett középkorú férfi rendkívül sűrű, bozontos fehér szakállal rendelkezik. Talán egy kevésbé népszerű igazgató lehetett… vagy könyvtáros… vagy valamelyik könyv szerzője. Talán tanár volt itt a Roxfortban, vagy valami más híres varázsló.

Csodálkozva nyugtázta, hogy hat év alatt egyetlen egyszer sem akadt meg a szeme ezen a festményen, főként azért, mert rendszeres látogatója volt a könyvtárnak, ráadásul a kedvenc asztalával szemközti falon lógott. Érdeklődve kutatta, ki lehet a képen szereplő személy, de a rossz megvilágítás miatt aligha számíthatott bármilyen információra. Még varázsolni sem volt kedve.

A tétován távolodó léptek koppanása újra erőre kapott a folyosó kongó ürességében, mind közelebbről és közelebbről hallatszottak, míg végül meg nem állapodtak – feltehetően – a bibliotéka ajtaja előtt. Feszülten hegyezte a fülét. Mérget mert volna venni rá, hogy a vén könyvtáros nő az. Létezésének egyedüli célja a könyvek rendben tartásán kívül az, hogy mások idegein táncoljon, gondolta bosszúsan. Magában számtalan szidalmat zúdított az asszony nyakába, de azért sietve az asztalhoz lépett, hogy arrébb húzza a gyertyát a könyvek mellől.

Irma Cvikker nem állhatta, ha a diákok ragacsos mancsokkal értek az ő dédelgetett, míves gerincű kincseihez, s ennek alkalomadtán – úgy naponta többször – hangot is adott papagájéra emlékeztető, rikácsoló szopránján. Legrosszabb rémálma volt, hogy Hermione Granger egyszer felgyújtja a világ legkülönfélébb tájairól beszerzett, felbecsülhetetlen értékű bájitaltan és gyógynövénytan  köteteket a körmére égő gyertyával.

Persze, Hermionénak esze ágában sem volt lángba borítani az iskola fél keleti szárnyát.

Nyugtalanul toporgott az asztal túlsó végén, várva az újabb hegyibeszéd-áradatot, de nem történt semmi. Sejtette, hogy az öreg boszorkány nem várakozna odakint a bejárat előtt, míg bebocsátást nem nyer, egyszerűen berontana a terembe, és rázendítene a szokásos előadására. A kései óra okán csak lassan esett le neki a tantusz; egészen nyilván nem a könyvtáros várakozik az ajtó túloldalán.

A lány a pálcája után nyúlt, vibráló ezüstös fényt varázsolt a hegyére, aztán a tölgyfaajtó felé indult. Alig tett pár lépést, mikor a kint ácsingózó alak összeszedte a bátorságát és belépett az ódon helyiségbe. Talárja könnyed, ismerős suhanása elárulta, hogy kétségkívül diákról van szó; a tanárok palástjainak nesze sokkal súlyosabb volt az övékénél.

Hermione meglapult egy vaskos polc takarásában. Furcsállotta, hogy a jövevény nem használ semmilyen segédfényt, hogy útba igazítsa magát. Árnyék mozdult az árnyékban. Akárki is volt az, gyakorlottan haladt előre a kaotikusan felállított asztalok és polcok végeláthatatlan erdejében. Hiába meresztgette a szemét, még a pálcafény sem szolgáltatott elegendő világosságot ahhoz, hogy legalább megsaccolhassa az egyén korát, nemét, vagy akár a házát…

Egy párkányról leszökkenő, nagyobb erejű fuvallat ellobbantotta az asztalon álló gyertya lángját. A hirtelen támadt sötétségtől halkan felsikkantott ijedtében; a szája elé kapta a kezét. Futkosott a hátán a hideg, és most már a legkevésbé sem vágyott rá, hogy megtudakolja, ki az éjszakai szabályszegő. Nyomasztó érzés kúszott a mellkasára, de nem akaródzott leleplezni magát, így hát kénytelen volt a pálcája hegyén imbolygó, erőtlen fénygömbre hagyatkozni.

Hiába volt minden erőfeszítése, szem elől tévesztette a sötét sziluettet. Valahol mélyen kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Nem volt az a félős fajta, de most mégis, valami nem stimmelt. Próbálta elhitetni magával, hogy az a valaki, ha egyáltalán észrevette, simán érzékelheti az ő mágiáját a Hold ezüstös, polcokon megtörő derengésének, és észrevétlen maradhat…

- Lám, lám, lám! - súgta a fülébe közvetlen közelről, összetéveszthetetlen hanghordozással az ismeretlen.

Hermionénak muszáj volt belátnia, hogy óriásit tévedett. Összerezzent a váratlan „üdvözléstől”, kis híján kifordult a pálca az ujjai közül. Lassú hullámokban öntötte el a zsigerből előtörő ellenszenv, ahogy beazonosította a hang gazdáját. Ha eddig biztos volt benne, hogy ennél fertelmesebb éjszakája már nem lehet, ismételten melléfogott. Olyan gyorsasággal fordult hátra, hogy beleroppant a nyaka.

- Te meg mit keresel itt éjnek évadján? – szegezte neki a kérdést határozott hangon. – A pincében lenne a helyed a többi patkány mellett. - Saját magát is meglepte, de már késő volt visszaszívni a szívélyes köszöntést. Jobb a biztonság alapon, védelmi állásba helyezkedett; tudta jól, hogy bármelyik pillanatban váratlan, alattomos támadás áldozatává válhat. Ahogy az arcukat megvilágította a pálcájából áradó vibrálás, a fiú halk kuncogásba kezdett.

- Borzasztóan udvariatlan vagy, mint mindig, de hát mit is várhatnék pont tőled? – Draco tartotta a szemkontaktust, a kísérteties fényben szinte irizált a szeme fagyos szürkéje. – Tudod, néhány szülő elfelejti megfelelő neveltetésben részesíteni a kölykeit, nyilván nem a te hibád. Bezzeg, a mi családunkban…

- Azt kapsz, amit te magad is adsz. Egyébiránt a te családod nem csak neveltetés kérdésében hagy kívánni valót maga után. – Malfoy eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- A jó modoromat és a megfelelő illemet, engedelmeddel, megtartanám olyan hölgyek számára, akik megérdemlik. Szabadjon azonban megjegyeznem, remekül festesz ma este, Granger! – nyekeregte szokásos vontatott stílusában. – Azzal a lúdtollal a hajadban végre igazán hasonlítasz egy ostoba libához. Bűbájos!

Hermione döbbent arckifejezéssel meredt rá. Egy pillanatra majdnem elhitte, hogy Malfoy valóban megdicséri, bár utólag ő maga is belátta, hogy abszurd volt a feltételezés. Ingerült zavarában a copfjához kapott, kirántotta belőle a pennát, és azzal együtt a tincseit tartó szalagot is. Kócos fürtjei a vállára omlottak. Érezte, hogy az arcába szökik a vér, mint mindig, mikor a mardekáros valami sértéssel illette, vagy megpróbált beletaposni a lelkivilágába. Legszívesebben behúzott volna neki egyet, legalább olyan erővel, mint amilyennel harmadikos korukban tette, lent a kőhídnál.

- Tudod, akármennyire is erőltetném magam, képtelen lennék felülmúlni a körülötted legyeskedő, valóban buta libákat. Nekik még toll sem szükséges hozzá, hogy kivívják az elismerésed – mondta a tőle telhető legközömbösebb hangon.

- Én egyetlen libát sem látok magam körül, rajtad kívül természetesen – vigyorgott rá a fiú.

Kapásból tudnék neveket sorolni, te tenyérbemászó, faragatlan tuskó, gondolta magában Hermione, de mielőtt kibuktak volna ajkán a szavak, inkább lenyelte a véleményét.

- Mi másnak neveznéd azt a lányt, akivel a minap a reggelinél enyelegtél? Nem kifejezetten kedveled az okos, vagy akár nálad egy kicsit is eszesebb lányokat. A könnyűvérű és butácska a te zsánered, nem? Úgy gondolod – folytatta emelt hangon –, az okos lányok tudálékosak, persze, inkább csak sérti az önérzeted, ha bármivel kétségbe vonják legendás intelligenciádat. Ha valaki még téged is alulmúl, az már készséggel beleillik a libák sorába. Végezetül, ha az a lány tovább látna az orránál, sosem kezdene éppen veled. – Elégedetten tett pontot a mondat végére. Egészen biztos volt benne, hogy lenyelte, amit le kellett volna, ám az a bizonyos szűrő valahol elveszett az éterben. Egyáltalán nem bánta.

- Ezt meg hogy értsem? – akarta tudni Malfoy. – Te engem bámulsz és analizálsz, miközben a lekváros kanalat rágcsálod? – Gonosz mosoly bujkált ajkai szélén. – Feljegyzéseid is vannak?

- Látom, kiragadtad a lényeget. Ennyire azért nem vagy érdekes, ne is reménykedj.

- Tetszem neked talán? – kérdezte kaján vigyorral.

- És nem rágcsálom a kanalat – dünnyögte némi fáziskéséssel az orra alatt Hermione.

- Valóban?

- Akarom mondani… én… Te honnan tudod, hogy rágcsálom a kanalat?! – Egészen bosszús lett; most tényleg ostobának érezte magát.

- Onnan, hogy az egész terem a csámcsogásodtól harsog. Kiábrándító! Viszont, ha már itt tartunk… – kezdte volna Draco, de belé fojtották a szót.

- Nem tartunk sehol – vágta oda sértődötten a lány és ezzel lezártnak tekintette a témát.

- Elnézést! – csendült egy álmatag, bársonyos férfihang valahonnan a háttérből, de a diákok ügyet sem vetettek rá.

Hermionénak nem volt szokása visszavonulót fújni, de okosabbnak látta feladni a szócsatát, mondván, hogy ebből már semmi esetre sem jöhet ki jól. Nem volt lelki ereje Draco csípős megjegyzéseihez; hátat fordított neki, és magában fortyogva az asztal felé indult, hogy összeszedje szétszórt holmijait, aztán távozzon.

- Ne siess úgy! – kérlelte színlelt nyafogással. – Tudom, későre jár, repül az idő, ha jól mulatsz, de…- Vigyorogva a legközelebbi polcnak dőlt, elzárva a menekülő utat Hermione elől. A kellemes és tágas tanulósarokból egy csapásra szűkös kelepce lett.

- Nem vagyok rád kíváncsi!

- Ha már szóba került a szerelmi életem – folytatta, mintha meg sem hallotta volna –, ami megjegyzem, a legcsekélyebb mértékben sem tartozik rád, beszélgessünk a tiédről!

- Semmi közöd hozzá, hogy…

- Hogy engem bámulsz, miközben reggelizel? – duruzsolta.

- Nem értem, hogy maradt időd arra, hogy engem mustrálj és a reggelizési szokásaimat tanulmányozd, miközben azzal a lánnyal csókolóztál… Elég unalmas lehetett.

- Jól hallom, Granger, te féltékeny vagy? – nyögte elfúló hangon Malfoy.

- Nincs mire. Még csak az kéne – hitetlenkedett Hermione.

- Ne terelj! Inkább meséld el nekem, hogy érzed magad most, hogy Weasley patkány magasról tesz rád? – Úgy sündörgött körülötte, akár egy prédát remélő ragadozó.

- Kérem, volna szíves…?

- Miért érdekel? – kérdezte felháborodva Hermione. Kezdte kifejezetten kellemetlenül érezte magát Draco faggatózásától.

- Milyen érzés? – Egészen közel hajolt a lányhoz, a homlokuk majdnem összeért.

- Micsoda milyen érzés? – nyögte, kínjában a száját rágva. El akart fordulni tőle, de képtelen volt nem a szürke szempárt bámulni.

- Tényleg ennyire korlátolt vagy, vagy csak jól eljátszod? – sziszegte az arcába. – Milyen érzés látni, ahogy megcsókolják egymást?

- Fiatalúr, kérem, micsoda modor?! – zúgolódott ismét álomittas, mély hang; válaszra sem méltatták.

- Mondjuk így… – Draco jól kiszámított mozdulattal átkarolta az előtte toporgó lányt, és finom csókot lehelt a szája sarkára, majd az ajkára. Hermione a döbbenettől ledermedve az összes jegyzetét elejtette és belekapaszkodott a fiú talárjába; hagyta neki, hogy a nyelvével megnedvesítette kiszáradt felső ajkát. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a fiú ilyen kifinomult érzékiségre is képes. Minden averziója ellenére jólesően megremegett a lágy érintéstől, képtelen volt ellenkezni.

Félénken bár, de utat engedett a rátörő vágynak, hogy őt is úgy csókolják, mint azt a másik lányt. Lassan elnyíló ajkai között érezte a mardekáros leheletét és forró nyelvét. Félszegen simult hozzá, és már-már átadta volna magát az élvezetnek, mikor Malfoy gyengéden megszakította a csókot.

- Fáj még, ha eszedbe jut? – súgta. – Ugye, igen? Elkap a hányinger talán? El tudom képzelni, mennyire – folytatta nagy sóhajjal, míg a lány az ő ajkát ízlelgette. – Pontosan olyan érzés lehet, mint mikor valahol meglátlak téged… Elcseszed az egész napom.

- Az édesanyjától nem kapott elegendő iránymutatást illendőségből és tiszteletből? Nem illik így bánni egy ifjú hölggyel, legyen szíves visszafogni magát és békén hagyni a kisasszonyt! – A védelmező szavak sajnos belevesztek az éjszaka homályába; a két fiatal annyira egymással volt elfoglalva, hogy meg sem hallották őt.

Hermione még mindig Draco puha ajkain csüngött; nehézkesen jutott el a tudatáig, hogy éppen bolondot csinálnak belőle. Nagyot nyelt, s feltörő sírása úgy csúszott le a torkán, mint egy hatalmas, száraz gombóc.

- Gusztustalan görény vagy, állítsd le magad! – lökte el magától. Szemét könnyek égették. hogyan is gondolhatta komolyan…? – Hogy lehet valaki ekkora tuskó, mint te? – kiáltotta.

- Most miért? Végre van bennünk valami közös. – Draco harsány nevetésben tört ki.

- Ronald tőlem azzal csókolózik, akivel csak akar! A legkevésbé sem érdekel! – kiabálta a lány. – Te meg ne merészelj hozzám érni még egyszer!

- Ah, a jó öreg dacos tagadás, igazán kellemes társaság, nemdebár? Főleg, ha két személy irányából is fennáll.

- Dugulj el végre.

- Élvezted, valld csak be!

- Ne tegyen úgy, mintha nem hallaná, hogy magához beszélek! Tűrhetetlen a viselkedése! – ripakodott rá a hang Malfoyra.

- Nem tudom, ki maga, de…

- Sir Charles William Bauldry, szolgálatára! Könyvtáros voltam az Angliai Nagy levéltárba, ha tudni akarja, de mindez most egy cseppet sem érdekes. Követelem, hogy engedje útjára a kisasszonyt!

- Költői kérdés volt – vetette oda a sötétségnek Malfoy. – Ha annyira átérzi az illemet, mégis mit pofázik bele a mások dolgába? Úgy viselkedek, ahogy jónak látom. Ez nem érdemel mást – ujjával a lányra bökött. Reakciójából ítélve nyilvánvaló volt, hogy minden egyes neki szánt szót tisztán és érthetően hallott.

Míg a fiú újabb ékes bizonyítékát tette tiszteletlenségének, Hermione hunyorogva kereste a szavak gazdáját, ügyet sem vetve a bikaként mellette pöffeszkedő fiúra. Nem kis meglepetésére, az antik képkeret vásznán lakó idős úr próbált beavatkozni a közjátékba.

- Elnézést kérek, amiért felébresztettük, uram – sajnálkozott a lány.

- Nem jelent problémát, kedvesem, ne is törődjön vele, alszom én éppen eleget. Engem inkább ennek a neveletlen szőke ficsúrnak az udvariatlansága és tisztességtelen viselkedése borzaszt. Nem állhatom, ha valaki ilyen módon nyilvánul meg – szörnyülködött a képalak.

- Befejeztük a hangoskodást, máris távozunk – biztosította Hermione.

- Még nem fejeztem be! – dörrent rá Malfoy. – Nem rázol le ennyivel! Azt hiszed, érdekel, hogy a véleményem zavarja egy vászonra mázolt senkiházi vénember köreit? Tudni akarom!

- De igen, befejezted, ideje lenne megtanulni befogni a szádat – pirított rá, miközben egy selyemszalaggal átkötött, mormogó és indáival vadult csapkodó sötétzöld könyvet dobott a táskája tetejére.

- Még van mondandóm a számodra.

- Nyugodtan tartsd meg magadnak, mert nem érdekel. Én már itt sem vagyok, mi lenne, ha te is felkeresnéd valamelyik ágyasodat kellemesebb társaság reményében, és leszállnál rólam végre? – szúrta oda Hermione.

- Én is? Te is épp oda tartasz? Akár együtt is eltölthetnénk azt az időt…

- Na, takarodj már, tényleg hányingert kapok tőled. Keltsd fel Parkinsont, vagy amelyiket akarod, és éld ki magad.

- Gyermekeim, ez minősíthetetlen viselkedés! – sápítozott Sir Charles William.

- Ne szóljon bele, szépen kérem! Lerendezzük egymás között – kérlelte a tőle telhető legtisztelettudóbban a griffendéles lány.

- Látja már? Ez nem hölgy, meg kisasszony, hallja, milyen mocskos a szája…

- Amit adunk, azt kapjuk vissza! – vágta rá a szakállas férfi. – Biztos vagyok benne, hogy…

- Kit érdekel? – torkolta le a fiú.

- Na, eredj innen, vár a háremed – ismételte Hermione.

- Most már egészen biztos, hogy féltékeny vagy – csóválta a fejét a fiú.

- Álmodban! Soha nem jutna eszembe egy hozzád hasonló féreggel bármilyen minőségben is időt tölteni.

- Csak nem képzeled, hogy egy magadfajta sárvérű söpredék… – Mondandójának nyomatékot adva elkapta beszélgetőpartnere csuklóját, de a lány kirántotta magát a szorításából.

- Ebből elég! Te nem vagy normális! – csattant fel Hermione.

Megpróbálta arrébb taszigálni az útjában terpeszkedő mardekárost, de nem kis meglepetésére az pálcát rántott, és egyenesen a mellkasának szegezte. Lassan felé lépett, amitől a lánynak felállt a szőr a karján.

- Nagyon fordítva ülsz azon a seprűn, tündérkém. – Minden mézesmázosság eltűnt Draco hangjából, helyét átvette valami elemi és fenyegető. – Ne hidd, hogy egy vászondarab, rajta egy vén haszontalan alakkal, majd megvéd tőlem! – Ujjai megfeszültek pálcája markolatán.

- Nem szorulok védelemre, fél kézzel elbánnék veled, csak nem akartalak megszégyeníteni! – Maga is fegyvert ragadott; immár támadó állásban feszültek egymással szemben.

- Túl sokat képzelsz magadról, nem gondolod?

- Nicsak, ki beszél! Meg vagy győződve róla, hogy egy kis sértegetéssel, fenyegetőzéssel, és pár csábosnak szánt vigyorral bárkit az ágyadba döntesz? El sem hiszem, hogy…

- Jelen esetben inkább az asztalra – kotyogott közbe röhögve Malfoy.

- Te beteg vagy, ember – krákogta elkerekedett szemekkel Hermione. – Komolyan azt képzeled, hogy lefeküdnék veled, csak mert te vagy az?

- Kérem, ez nem roxforti diákokhoz méltó magatartás! – próbálkozott az öreg varázsló. - Azonnal…

- Újabb ékes bizonyítékát adtad határtalan butaságodnak, hogy egyáltalán megfordult a fejedben olyan marhaság, hogy akár egy ujjal is hozzád érnék.

- Épp az imént tetted meg – jegyezte meg csak úgy mellékesen Hermione. – Kétszer is.

- Lehet, hogy iskolai tudásban kettőnk közül te vagy a nagyobb császár, de az élet fontosabb dolgaihoz félelmetesen buta vagy.

- Nézőpont kérdése, ki miben gyenge. – felelte egyszerűen lány. – Például te a csókolózásban – vetette oda foghegyről, pedig ez nem volt igaz.

A sértés célba talált, talán mélyebben is, mint amire számított. Draco elvörösödött arccal támadásba lendült; válogatás nélkül sorjázta a lányt átkokkal és ártásokkal, fittyet hányva a drága, antik berendezésre, a könyvekre, sőt, még a saját testi épségére is. Jó pár kötet cafatokban végezte, egyik-másik porrá hamvadt Hermione pajzsbűbájain, sőt, néhány darab az ő fejére is potyogott – ezt éktelen káromkodással nyugtázta –, de komolyabb sérülés nem történt. A míves keretben lakó Sir Bauldry hiába kiabált, hiába kérlelte a civakodó, átkozódó párost, hogy hagyják abba, mielőtt valaki komolyan megsérül, rá sem hederítettek. A nagy felfordulásban észre sem vették, hogy az úr pár pillanatra eltűnt a képkeretéből.

Elképesztő ez a kémia közöttük! – töprengett maga elé az öreg, míg keretről keretre járt. – Minden szavuk és gesztusuk újabb láncreakciót indít el, nincs megállás. Olyan hőfokon égnek egymás társaságában, hogy csoda, hogy nem omlik össze a kastély! Egyik pillanatban védekeznek, a következőben támadnak, piszkálódnak, szurkálódnak, csókolóznak, majd ismét támadnak. Sosem láttam még ehhez foghatót! Még a stílusuk sem érdekelne, de veszélyben a könyvtár és ez tűrhetetlen!

- Vond vissza! – szűrte összeszorított fogai között Draco.

- Az igazság néha fájdalmas – vigyorgott rá Hermione, de a felszín alatt pocsékul érezte magát. Hazudott. Adrenalintól hevesen fickándozó szíve furcsán bukfencezett a mellkasában, ha az imént elcsattant csókra gondolt. Egy futó pillanatra azt kívánta magában, bárcsak mástól kapta volna, de aztán rájött, hogy pont így volt tökéletes.

Titkon mindig reménykedett abban, hogy egy szép napon elmosódnak a köztük feszülő ellentétek és talán lehet köztük valami, de tudta jól, az már nem lenne ugyanolyan. Akármennyire nem állhatta, hogy a szőke mardekáros úton útfélen a lelkébe gázolt, hiányzott volna neki a kettejük között feszülő vékonyka határ. Talán túlságosan különböznek.

Származás, neveltetés, vallás. Na, igen, Draco hitvallása jelentette a legnagyobb problémát.

Csak olyasvalakit gyűlölünk, akit szeretni is tudnánk? – tette fel magának számtalanszor a kérdést. Talán így van. Az ellentétek vonzzák egymást, szokták mondani a nagy öregek. Vajon ez az ő esetükben is igaz lehet? Sosem fogja megérteni, mit miért tesz Malfoy, de valószínűleg jobb is így.

Pont ez a kiszámíthatatlanság az, ami izgalmassá teszi a személyiségét.

Az első pillanattól kezdve meg volt köztük valami eszelős pezsgés, amit soha senki más mellett nem érzett még életében. Vágyott rá, hogy megismerhesse, hogy bepillantást nyerhessen az életébe, ugyanakkor mégsem akarta megtörni ezt a szenvedélyes varázst, már ha ezt egyáltalán varázsnak lehet nevezni.

- Vond vissza, nem hallottad? – ismételte Draco. Szemében valósággal foszforeszkált a méreg és a sértettség keveréke.

- Vegyél rá! Kérj bocsánatot minden eddigi sértésedért. Aztán csak őszintén és átéléssel, természetesen. Ha mindez megvan, esetleg fontolóra veszem a visszavonást.

- Mint az óvodában! Nem unják még, kérem? Elmúlt hajnali két óra – hápogta ásítva a visszatérő festményalak. Már nem is bízott benne, hogy egyáltalán bárki is válaszra méltatja.

- Vegyelek rá? Egy laza Crucio egy majd eléri a kívánt eredményt – mormolta maga elé Draco. Úgy tűnt, habozik, karja nem engedelmeskedett igazán.

- Ugye csak viccelsz? – kérdezte fapofával lány.

Nagyon remélte, hogy a fiú blöfföl, és abban bízik, hogy az ellenfele idő előtt beijed, de minden jel arra mutatott, hogy nagyon is komolyan gondolta a kínzás bevetését. Egyetlen múló pillanatra igazán vonzónak találta a Draco szemében csillanó tébolyult elszántságot. Ronból ez a küzdés, ez a büszkeség mindig is hiányzott, soha nem állt volna ki magáért még szóban sem, nemhogy átkokkal.

- Szerinted viccelek? – kérdezte őrjítően csábos mosollyal a szőke fiú.

- Nem.

Ahogy elhangzott a válasz, Malfoy azonnal támadott. Kéjes élvezet suhant át az arcán, miközben ajkai megformálták az észveszejtő kínt elszabadító átok varázsigéjét, de Hermione kivételesen egy hajszállal gyorsabb volt. Protego maxima – kiáltotta. Fogalma sem volt róla, pontosan mekkora varázserővel rendelkezik az ellenfele, de jobbnak látta minden eshetőségre felkészülni.

A pajzsbűbájról lepattanó kínzás átok halványzöld, opálos villanással célt tévesztett és egyenesen eltalálta az ablakszárnyat, vele együtt pedig az antik képkeretet. Sir Bauldry halálra váltan oldalazott vissza a vászonra, és válogatott szidalmakkal jutalmazta meg a párbajozó fiatalokat. Az ablak ólomüvege fülsiketítő csörömpöléssel millió apró darabra robbant szét, a képkeret pedig csúnyán megrongálódott, megsemmisítve ezzel a festmény egy részét is.

- Madam Cvikkertől majd jól megkapják a magukét! Akár szerelmesek, akár nem, nem lehet így viselkedni egy könyvtárban!

Szerelmesek?!

Draco és Hermione holtsápadtan, kimerülten pislogtak egymásra. Zihálásuk arról árulkodott, hogy minden erejüket bevetették csak azért, hogy móresre tanítsák a másikat.

Íriszeik némán vívódó harccal olvadtak egymásba; több érzelem volt ezekben a pillantásokban, mint bármely kacérkodó, sértegető vagy épp gyalázkodó mondatukban.

Szerelmesek… a lehetetlen.

A poros levegő megtelt valamiféle megmagyarázhatatlan vibráló izgalommal. A felismerés nehezen emészthető táplálék…

Vékony cipősarkak szapora csattogása zavarta meg őket; egy emberként fordultak a könyvtár bejárata felé. A legkevésbé sem vágytak társaságra, kiváltképp Madam Cvikker látogatására nem. Nem volt mit tenni. Erőnek erejével elfordították a tekintetüket a másikról.

- Ezt nem ússzuk meg, az fix – sápítozott Hermione.

- Dehogynem – vágta rá eltökélten Draco.

Néma megállapodás született közöttük a menekülés tervét illetően.

Hermione egy reszketeg pálcaintéssel forrasztotta össze az ablak üvegének darabkáit. Míg Draco eltüntette a romhalmazt, melyet átkaik és ártásaik varázsoltak a hajdan csodásan betűrendbe állított könyvespolcok helyére, felkapkodta a földről a szétszórt pergamenlapjait. Ahogy a könyvtáros nő közeledett, egyre élesebben lehetett hallani rikácsoló szidalmazását. Kisvártatva feltépte az ajtót, és nyomdafestéket nem tűrő átokáradat közepette kajtatni kezdett a rendbontók után.

Sir Bauldry, hogy csillapítsa a feszültségét, sebtében megtömte a félbeszakadt pult sarkán árválkodó pipáját és meggyújtotta. Mélyen eltöprengett az elmúlt órákban látottakon. Képtelen volt megérteni, hogyha ez a két fiatal szereti egymást, miért nem mondják ki egyszerűen az érzéseiket és aztán élnek boldogan, míg meg nem halnak… Végül erre a következtetésre jutott. - Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta – pöffentette maga elé fáradtan. Észre sem vette az kerete előtt toporzékoló, méregzöld köntösben és hajcsavaróban pompázó öreg könyvtáros nőt.

Draco és Hermione, kihasználva a Madam elvakult dühét kicselezték, és a szomszédos polc mögött elsasszéztak a káosz helyszínéről. Még vetettek egymásra egy bizonytalan, „amint ráérsz, beszélnünk kell” pillantást, aztán szidástól égő füllel némán kisurrantak a bejárati ajtón.

Vége

Szavazás

Arra szeretnénk megkérni titeket, hogy a pontokhoz fűzzetek hozzá egy néhány mondatos indoklást is, hogy az írók is tudják, miért kapták éppen az adott pontszámot. Köszönjük!

A nevetek mellé írjátok oda zárójelbe az oldal nevét /pl. (Merengő, Továbbvilág, FF-net stb.)/, ahol regisztrálva vagytok. Legalább 1 hónapos regisztráció szükséges az általatok megadott fanfiction oldalon ahhoz, hogy a szavazat érvényes legyen!

Minden kategóriában maximálisan 5 pont adhattok. 
Az adható legkevesebb pontszám az 1 pont, a legmagasabb pedig az 5 pont, de fél pontokat is használhattok. pl: 3,5 pont

A szavazásról bővebben itt olvashatsz!
Segítségként mellékeljük az Útmutatót is. Itt megtalálhatod a kulcsfelhasználással kapcsolatos alapkövetlényeinket.  

Emlékeztetőül mellékeljük az író által választott kulcs-csomag részleteit, a titkos kulcsát, és a szereplőpárosát. 

Rubeus Hagrid, Méregzöld, Antik képkeret, Protego, „Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.”

Titkos kulcs: Láncreakció

Szereplőpáros: Hermione Granger – Draco Malfoy

*Stílus:

*Kulcsok felhasználása: 2. csomag

- mellékszereplő:

- szín:

- tárgy:

- varázsige:

- idézet:

- titkos kulcs:

*Cselekmény:

*Választott Szereplőpáros:

*Szubjektív vélemény: