Kulcs csomag: 1. csomag
Madam Puddifoot kávézója, Pipacs piros,
Fénylő, Silencio, "A szerelem jobban elviseli a távolságot és a halált,
mint a kételkedést és az árulást." (André Maurois) Titkos kulcs: Végzet
Szereplőpáros: Hermione Granger – Perselus
Piton
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: enyhén OOC karakterek, AU, enyhe
szexuális tartalom
Jogok: Minden jog J.K. Rowling-ot
illet meg, a történet megalkotásából anyagi hasznom nem származik. Köszönöm az
írónőnek, hogy a könyveivel elkalauzolt egy csodálatos képzeletvilágba, és
szavaival, gondolataival engem is írásra inspirált.
Leírás: Hermione úgy érzi a karrierje
megfeneklett, Nem tudja, hogyan tovább. Azonban elég csak egyetlen pillantást
vetnie a Szombati Boszorkány hirdetésére, hogy az élete egy csapásra megváltozzon.
Vajon milyen hatással lesz ez a házaséletére?
Megjegyzés 1: Bár az antik képkeret nem volt
a kulcsaim között, a kihívás szervezése közben már teljesen belebonyolódtam a
kulcsok kérdésébe, így ezt a „felesleges” tárgyat is beleépítettem a
történetbe. Szóval túlteljesítettem a
tervet. : )
Megjegyzés 2: Köszönöm szépen a bétázást Ninellnek, és Aidemera-nak mint mindig most is roppant hálás vagyok érte! Ha mégis maradt benne valami hiba, akkor az
az én saram! ;)
Perselus
Piton és a Szombati Boszorkány
1. fejezet
A nap sugarai alig
tudtak előtörni az egyre sűrűsödő felhőréteg alól, bár derekasan próbálták a
nyár utolsó napjain felmelegíteni a levegőt, a borongós ég erősebbnek
bizonyult. Az ősz kérlelhetetlenül beköszönni látszott.
Az új évszak valami
új kezdete volt, a diákok iskolába mentek, az emberek visszatértek a
szabadságaikról, hogy folytassák a munkájukat.
De Hermione számára
semmi sem változott, minden a régi maradt, és éppen ezért egyre nehezebben
tudta rávenni magát, hogy belépjen a Minisztérium kapuján, lemenjen az
alagsorba a lifttel, az unalom szigetére, a munkahelyére.
Mint a hét öt
napján az alagsor csendes magánya, ma is körülvette a lányt ezen a kora reggeli
órán. Hermione bágyadtan ült a hatalmas diófából készült asztalnál a levéltár zsúfolt
szobájában.
Minden nap elsőként
érkezett meg a munkahelyére, és igyekezett kiélvezni azokat a hosszú perceket,
amikor senki sem zavarta.
A minisztériumi
levéltár korántsem volt olyan misztikus és hívogató, mint azt Hermione annak
idején gondolta. Még emlékezett rá, hogy az egyetem elvégzése után milyen nagy
tervekkel és ambíciókkal jelentkezett az állásra.
Viszont az évek
múlásával rengeteg napot töltött ugyanabban a helyiségben, és lassan rájött,
hogy már nem szeret itt dolgozni.
A falak mentén
megszámlálhatatlan szekrény állt, olyan benyomást keltve, mintha egy raktárban
járnánk, holott a levéltár hatalmas volt. A zsúfoltsága miatt azonban mégis úgy
tűnt, mintha az embert összenyomnák a falak. A polcok roskadoztak a dossziék és
pergamenek súlyától. Tikkasztó meleg volt, és fullasztó por szállt a levegőben.
A lány asztalán két
csinosan rendbe szedett írathatom állt, egy régi csorba bögre, amiben a pennáit
tartotta, és egy névtábla: Hermione
Granger Levéltári Tisztviselő.
Bár a boszorkánynak
volt bőven tennivalója, mindent rettentően unalmasnak talált, és minduntalan nyomasztó
érzés uralkodott el rajta, ahogy a régi pergamentekercseket iktatta a megfelelő
aktákba. A levéltár legtöbb irata varázsló családok fontos dokumentumai voltak.
Tömegével érkeztek hozzájuk az iktatásra váró születési bizonyítványok, halotti
anyakönyvi-kivonatok, végrendeletek, házassági szerződések. Számtalan
történelmi jelentőségű irat is akadt, de Hermionét már nem sok minden tudta
felvillanyozni.
Már három éve
dolgozott a Mágiaügyi Minisztériumnak, és annak reményében, hogy gyorsan
előléptetik, elfogadta az első ajánlatot, amit felkínáltak neki. Nem is gondolt
bele, hogy esetleg ott ragadhat egy olyan osztályon, amit csak ugródeszkának
használt volna egy magasabb pozíció felé vezető úton. De ennyi év távlatában
sajnos be kellett látnia, hogy a levéltárban nincs előrejutási lehetőség. Ugyan
szorgalmas volt, még egy új rendszerezési eljárást is kidolgozott, amivel
hatékonyabbá tette a munkát, és a főnöke maximálisan meg volt vele elégedve, de
az, hogy előléptessék lehetetlenségnek bizonyult.
Tömérdek alkalommal
adott be áthelyezési kérelmet egy másik osztályra, de rendre elutasították,
mondván, hogy nélkülözhetetlen a jelenlegi helyén. Ő természetesen szívesen vitába
szállt volna ezzel az igencsak megkérdőjelezhető feltevéssel, de senki nem
hallgatta meg.
Bárcsak hitt volna
Perselusnak… A bájitalmester mindig is úgy vélte, hogy Hermione túlságosan
elhamarkodottan választott magának hivatást, és elpazarolta a tehetségét. A
lány jó ideig az ellenkezőjét bizonygatta, és még saját magát is sikerült
meggyőznie róla, hogy helyesen döntött. De most, hogy még három év után is minden
áldott nap ugyanannál az asztalnál ült, és a munkájában szemernyi kihívást sem
talált, tudta, hogy túlságosan is naiv volt.
PP*HG
A barna hajú nő lassan
kortyolgatta a majdnem teljesen kihűlt teáját, és szinte másodpercenként
pillantott a falon lógó órára.
A főnöke érkezéséig
még hátra volt pár perc; mindenki lazsált, ám ahogy Mr. Grinwood megjelent, a
munka nyomban elkezdődött. Granger csak erre a percre várt. Szerette volna, ha a
többiek az asztalokon tornyosuló irathalmaz böngészésébe temetkeznek, és nem
figyelnek arra, hogy ő mit csinál. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a munkatársai
mással foglalatoskodtak, lehajolt a táskájához, és előhalászta belőle a
magazint, amit akkor dugott el, amikor az első kollégája megérkezett. Senkinek
nem ismerte volna be, de újabban a Szombati Boszorkány olvasgatásával töltötte
az idejét. Ez a bűnös szenvedély annyira hatalmába kerítette, hogy szinte nem
is ismert magára. Gyors mozdulattal elrejtette a magazint egy üres, barna
dossziéba, majd maga elé emelte, és úgy tett, mintha csak egy iktatásra váró
levelet olvasna.
Azonnal
felvillanyozódott, ahogy ujjai újra a fényes papírlaphoz értek. Szétnyitotta a
magazint, és folytatta a cikkek böngészését. Volt pár dolog, ami nem igazán
kötötte le, hamar átsiklott felettük. Így nem kapott szívrohamot ijedtében,
mikor meglátta, hogy az idei tavasz színének a pipacspirost szavazták meg, és
neki minden bizonnyal egyetlen ilyen színű ruhadarabja sem volt. A fénylő haj
tíz titkának ecsetelése sem töltötte el túlzott érdeklődéssel. Azonban a
keresztrejtvény és a pletykarovat nagy kedvence volt. Gyakran olvasott a
magazinban Harryről, és mindig nevethetnékje támadt, amikor azt a sok
elferdített bugyutaságot hordák össze róla. Egyszer valaki azt találta ki a fiúról,
hogy mindig zokniban alszik, de az egyik lábán egy aranyszínű van a másikon
pedig egy piros. Honnan szedték az efféle téves értesüléseiket, azt Hermione
nem tudta megmondani, de nagyon szórakoztatta a dolog.
Úgy húsz perc
elteltével, mikor már átrágta magát a legtöbb cikken, elérkezett arra az
oldalra, ami a kedvenc időtöltését, a keresztrejtvény kitöltését jelentette.
Azonban hiába meredt az újságra, hiába lapozgatta oda-vissza, a
keresztrejtvénynek nyoma sem volt.
Mi a fene, hova tűnt? – morgolódott
magában. A magazin utolsó oldalán megtalálta a választ a kérdésére, és szinte
villámcsapásként érte a felismerés, itt a lehetőség, amire várt…
Tisztelt Olvasóink!
A
Szombati Boszorkány keresztrejtvény rovata átmenetileg szünetel, mivel a rovatot
szerkesztő Miss Flindale nyugdíjba vonult. Még keressük az őt helyettesíteni
tudó személyt.
Amennyiben
úgy érzi, ön birtokában van azon képességeknek, amik lehetővé teszik, hogy
megalkosson egy szórakoztató rejtvényt, jelentkezzen a szerkesztőségünkben!
A
munkaidőről és a bérezésről bővebb információt a helyszínen tudunk
szolgáltatni.
Hermione arcára
széles mosoly ült ki. Ő már tudta, hogy az ebédidejét nem a minisztériumi
büfében kapható szottyodat szendvics majszolásával fogja tölteni, hanem
felkeresi a Szombati Boszorkány szerkesztőségét.
2. fejezet
Perselus nem is
lehetett volna elégedettebb az életével. Az elmúlt hat év alatt annyi minden változott
meg, hogy felsorolni is nehéz lett volna. Mégis a legjelentősebb momentumok
minden reggel ott voltak a tudatában ébredéskor. Nős volt, és tagadhatatlanul
boldog. A mellette még félálomban fekvő feleségének látványa, az ujján lévő
karikagyűrű, a kandallópárkányon elhelyezett esküvői képek, mind olyan
valószerűtlennek tűntek évekkel ezelőtt, de ma már saját maga számára is döbbenetes
természetességgel vette tudomásul, hogy Hermione Granger fenekestül felforgatta
az életét. Hogy elkerülhetetlen volt-e a találkozás, vagy csak egyszerű
véletlen? Erre a kérdésre Perselus már régen nem kereste a választ, hiszen
tudta, hogy ez a végzet műve volt.
Merlin a
megmondhatója, hogy mennyire nem hitt soha az ilyen sorsszerű dolgokban, hogy
minden előre el van rendelve, és csak követni kell a jeleket, a nekünk szánt
utat. Úgy vélte, az ember a saját szerencséjének kovácsa, és a döntéseiért mindenki
maga felel.
De ez az elmélete
megdőlni látszott, hiszen soha nem képzelte úgy az életét, hogy azt a lányt
fogja majd feleségül venni, akivel az első találkozásuk óta hadilábon állt.
Mikor Hermione kislányként a tanórán majd kezét-lábát törte, hogy
bebizonyíthassa, ő az összes kérdésre tudja a választ, a férfi elkönyvelte
tudálékos csitrinek. Később az idő múlásával tenyérbe mászóan kotnyelesnek, és
bizonyítási vágytól túlfűtött bakfisnak gondolta. Az iskola utolsó évében már
tudta, hogy alábecsülte a boszorkány képességeit, és bár nem hangoztatta
nézeteit, miszerint minden idők egyik legtehetségesebb tanítványához volt szerencséje
ennyi éven keresztül, magában elismerte a dolgot.
Hermione a létező
minden formában megmentette az életét, és a bájitalmester ezért volt benne
biztos, hogy az ő végzete a lány volt.
Néha eltöprengett
rajta, mi történt volna velük, ha elszalasztja a lehetőséget, ha éppen akkor
nem pillantja meg Hermionét Madam Puddifoot kávézójának üvegén keresztül, ahol a
lány az egyetemi tanulmányai mellett dolgozott, jövedelem kiegészítésért.
A sors igenis
közbeszól az életnek, mert annyi véletlen történt egyszerre, hogy másra nem
lehetett fogni azt a napot, amikor útjaik újra keresztezték egymást.
Ha aznap a Három Seprű nincsen rogyásig tele,
és a Szárnyas Vadkan betegség miatt nincsen zárva, talán sosem tért volna be a
kávézóba, ahova azelőtt egyszer sem tette be a lábát. Piton először tétovázott,
egy ideig csak figyelte a kirakati üvegen át a teát töltögető lányt, ahogy
kedvesen rámosolyog a vendégekre, és gyors mozdulatokkal leírja a rendelésüket.
Az egyenruhája régimódi volt, mégis bájosan festett benne.
Megállapította
magában, hogy a lány sokat változott, mióta utoljára látta.
Ugyan háború után
időnként összefutottak egy-egy rendezvényen, de a férfi minden alkalommal,
mikor meg szerette volna szólítani a boszorkányt, hogy megköszönje neki, amit
érte tett, néma maradt, mély bariton hangja cserbenhagyta. A szavak egyszerűen
nem akarták elhagyni vékony ajkait, és ő megszégyenülve, dühösen, a kudarc keserű
ízével a szájában távozott az estélyekről.
Pedig illett volna
köszönetet mondania annak a személynek – talán az egyetlennek–, aki hitt benne.
A
fekete hajú férfi ujjai még erősebben rákulcsolódtak Griffendél Godrick
kardjára, ahogy Hermione szenvedélyes védőbeszédét hallgatta a havas erdőben,
ahogy leteremtette a barátait, amiért még mindig árulóként tekintettek a Pitonra.
A bájitalmester szívét elöntötte a régóta nem érzett melegség. A lány akkor,
ott egyszer és mindenkorra elnyerte a bizalmát.
A
Szellemszálláson történetek csak még jobban megerősítették ezt az érezést.
Sosem felejtette el azt a napot.
Nem
Nagini támadása volt „emlékezetes”, nem is a Sötét Nagyúr ostoba hatalomvágya,
és hibás logikája, hanem az a pillanat, amikor Granger fölé hajolt. A
bájitalmester a szemét már lehunyta, az emlékeit átadta Potternek, és a három
fiatal indulni készült, ám a lány hirtelen megtorpant, visszafordult a fekete
taláros férfihoz, letérdelt mellé, és egy lágy csókot lehet a halántékára.
–
Sosem felejtem el, amit értünk tett – suttogta halkan.
A
Piton csak évekkel később tudta meg, hogy Hermione egész végig arra gondolt a
harc közben, hogy talán még van remény, és végül mikor Minerva és Madam Pomfrey
társaságában visszatért a Szellemszállásra, gyanúja beigazolódott.
Perselus tehát az
életét köszönhette a lánynak, viszont akármikor köszönetet akart ezért mondani,
szinte megbénult, és nem tudott megszólalni.
Ám aznap, mikor
Madam Puddifoot kávézója előtt állt, úgy érezte, itt egy újabb lehetőség, és
élni akart vele.
A háború után
visszatért a Roxfortba, de vélte ez nem előrelépés volt, hanem sokkal inkább
hátraarc, mintha benne ragadt volna a múltjában. A Csillagvizsgáló Toronyban
történtek emléke éjjelente kísértette, nem hagyva megnyugvást a férfinak. A
bűntudat súlya eddig ismeretlen mocsárba rántotta lelkét, pedig azt hitte, Lily
elvesztésekor már megjárta a maga poklát.
Minerva ugyan
bízott benne, hogy a bájitalmester idővel majd magára talál, de Piton már nem élvezte
a kastélyban töltött időt, már nem tartotta az otthonának. Továbbra sem
szeretett tanítani, ugyanúgy semmirekellőnek vélte a legtöbb diákját, mint
mindig is, és egy kicsivel sem lett szívélyesebb vagy jobb modorú kolléga.
Ezen a viselkedésen
akkor sem változtatott, mikor leült az asztalhoz, és leadta a rendelését.
Granger rettenetesen meglepődött, mikor megpillantotta a férfit. Piton, bár a
lelke mélyén tudta, hogy nem kéne mogorván viselkednie, nem bírta megállni,
hogy ne tegyen egy-két epés megjegyzést a kiszolgálásra. Élcelődő beszédstílusa
biztonságot jelentett számára, mindig is a gúny álarca mögé bújt, ha
kellemetlen helyzetben volt.
Hermione a férfi
modortalansága ellenére nem éreztette vele egy percig sem, hogy a személye
nemkívánatos.
Pitonban erősen élt
a gyanú, hogy mindez a jutányos borravaló miatt van, ám később be kellett látnia,
hogy ennél többről volt szó.
A férfi az első
alkalommal olyan otrombán viselkedett, hogy úton visszafelé a Roxfortba, mikor
végiggondolta a rövid beszélgetését a barna hajú boszorkánnyal, elszégyellte
magát. Panaszkodott a tea hőmérsékletére, és a hozzá felszolgált kekszet is túl
keménynek találta. Egy morgós vénember benyomását keltette, pedig nem ez volt a
célja, de levetkőzni a rossz szokásainkat nehezebb, mint gondolnánk. A
bájitalmester hosszasan töprengett rajta, van-e értelme újra visszamenni,
találkozni a lánnyal.
Nem volt benne
biztos, hogy jó ötlet újra bolondot csinálnia magából, de végül jobb belátásra
tért és mire észbe kapott, már a talpa alatt érezte a Roxmortsba vezető út
kavicsos talaját.
Így történt, hogy az első alkalmat a teaházban
kisvártatva követte a második, és a harmadik, és hirtelen azon kapta magát,
hogy szinte minden szabadidejét a giccses rózsaszínre mázolt falak között
tölti, és alig bírja kivárni, hogy a lány megjelenjen az asztala mellett a
takaros fehér kötényében, és fekete egyenruhájában, hogy felvegye a rendelését.
Granger mindig
megpróbált vele rövid beszélgetésekbe bocsátkozni annak ellenére, hogy a férfi
a kezdetekkor még igen morózusan bánt vele. Először még csak a teaválasztékról diskuráltak,
aztán mikor a bájitalmester időnként elvitt magával pár tekercset, a roxforti
munkája is szóba került, vagy éppen a lány egyetemi tanulmányai. Végül már
érdekes kutatásokról, bájitalcikkekről társalogtak, vagy éppen művészetről,
zenéről, és bár tagadhatatlan volt, hogy Granger a tökéletes beszélgetőpartner
volt, Perselus hosszú hónapok múltával hagyta csak, hogy a lány megismerhesse
valódi személyiségét. Mert Ő igenis több volt, mint egy mogorva, tüskés, magának
való férfi.
Hermione az
egyszerű kedvességével, figyelmességével, bájával, éles meglátásaival,
sziporkázó humorával napról-napra vonzóbbá vált a professzor szemében.
Végül Perselus
annyira biztonságban érezte magát a boszorkány társaságában, hogy az egyik
este, amikor záráskor már csak ők ketten voltak a teaházban, kibökte végre azt
a Köszönöm-öt, ami annyi éven át
váratott magára.
Hermione őszintén
meghatódott a férfi szavaitól. Akkor azon az estén megváltozott valami kettőjük
között, mintha egy fal omlott volna le, ami eddig körülvette a férfi szívét.
Piton aztán összeszedve
minden bátorságát – és elcsitítva a fejében folyamatosan ágáló hangot, ami nem
szűnt meg ismételgetni, hogy csak bolondot csinál magából –, randevúra hívta a
lányt.
Ez első találkát
követte egy második, és egy harmadik, és aztán majdnem egy egész éves kitartó
udvarlás után Hermione igent mondott neki a lánykéréskor.
Azóta minden egyes évfordulójukon,
miután megvacsoráztak egy pompás étteremben, ellátogatnak Madam Puddifoot kissé
ízléstelen, túlcicomázott kávézójába, ahol az asztalokon még mindig fehér
csipketerítő van, és az ember nem találna két egyforma bögrét, a tányérokat akkor
sem dobják ki, ha kicsit lepattogott a szélük, és a falakon nincs egyetlen kép,
amin ne egy hatalmas virágcsokor vagy egy kiscica lenne. A kávézó sarkában lévő
díványokon annyi párna van, hogy szinte le se lehet oda ülni, és az ember
mindig számíthat rá, hogy legalább egy, a kötögetést ideiglenesen felfüggesztő
öregasszony fog odabattyogni a szomszédos asztalhoz, hogy az eddig megélt
nyolcvan évének történetével traktálja. Mégis mindkettőjük számára fontos az a
hely, mert ott kezdődött minden, és ott történhetett meg, hogy a szerelem
észrevétlenül is rabul ejtette szívüket.
Az esküvőjük után a
férfi minden erejével azon volt, hogy megvalósíthassa régi álmát, és saját üzletet
nyithasson. Az Abszolúton lévő bolt bérleti díja a csillagos egekben volt, de
végül az elmúlt öt év alatt sikerült elegendő tőkét szereznie ahhoz, hogy
megvásárolja az üzlethelyiséget, és termékeit Anglián kívül is ismertté tegye.
Manapság Franciaország
nagyobb részén, és Dél-Olaszországban nem volt olyan varázsló negyedbeli
patika, ahol ne lett volna a polcokon a bájitalmester által készített termék.
A sikerében
Hermionénak is nagy része volt, aki a kezdeti időszakban sok szabadidejét
töltötte vele együtt a boltban kialakított laborban főzeteket készítve. Kettőjük
erőfeszítéseinek hála ma már teljesen független vállalkozónak mondhatta magát.
3. fejezet
Hermione betolta az
ajtót, és a fölé felfüggesztett csengő máris jelezte a tulajnak, hogy valaki
betért hozzá. A bájitalmester, aki eddig az aprócska dolgozószobában
tevékenykedett, gyorsan magára kapta fekete munkatalárját, és az eladótérbe
sietett.
– Mindjárt zárunk…
– kezdett bele a férfi fel sem pillantva a vendégre.
– Csak én vagyok az,
Perselus! – mosolygott a lány szelíden, majd odalépett a pult mögé, megölelte
férjét, és csókot lehelt az ajkára.
– Milyen napod
volt? – érdeklődött a férfi, miközben az ajtóhoz ment, bezárta, és megfordított
a táblát.
– Egészen tűrhető,
azt hiszem – füllentette a lány. – Na, és a tiéd?
Piton csak megvonta
a vállát, pedig jól tudta, hogy a felesége csillapíthatatlan kíváncsisága nem
éri be ennyivel. Halványan elmosolyodott, kiélvezte minden percét annak, ahogy
Hermionén láthatóan egyre inkább eluralkodott a vágy, hogy valamilyen pompás
történetet halljon. Végül megadóan felsóhajtott, és belekezdett.
– Madam Boudaver
megint a bibircsók eltüntető krémét követelte, én mondom neked, hogy az a vén
szipirtyó még a pirítósára is azt kenheti… Minden héten legalább kétszer begrasszál
ide, abban a lehetetlen színű prémgalléros talárjában, és a hatalmas koffernek
is beillő ülepével mindig lever valamit, a kárt persze esze ágában sincs megtéríteni
– morgolódott.
Hermione elnevette
magát, ahogy elképzelte a jelentett. Neki még sosem volt szerencséje a hírhedt
özvegyasszonyhoz, akitől az egész Abszol út rettegett, mert eladó legyen a
talpán, aki az ő kívánságait teljesíteni tudta. Úgy hallotta, hogy
pipacspirosra lakkozott körmével előszeretettel kopog ütemesen a pulton, azt
jelezve, hogy nem ér rá sokáig várni. Reszelős hangja a frászt hozta
mindenkire, és undok, kiállhatatlan természetével az őrületbe kergette az
embereket.
– Igazán sajnálom,
hogy elmulasztottam a dolgot – kuncogott Hermione.
Piton csak a
plafonra emelte a tekintetét. Ki nem állhatta azt a kényeskedő banyát, bár nem
szólhatott egy szót sem, még a legdrágább portékákat is rá tudta sózni, ha
arról volt szó, pedig az öregasszony zsugori volt, és állandóan panaszkodott az
árak miatt. Piton nem foglalkozott a banya nyavalygásával, pontosan tudta, hogy
még a bőre alatt is arany gallonok vannak.
Bár Madam Boudavert viszonylag jól tudta
kezelni, sokszor nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy kiszolgálja a
vevőket. Vagy ezerszer kérlelte Hermionét, hogy mondjon fel a levéltárban, és
dolgozzon vele a boltban, de a lány hajthatatlan volt. Igaz, a férfit önös
érdekek vezérelték, mert ő a bájitalokat és az egyéb gyógy-készítményeket elkészíteni
szerette, nem pedig árulni. Az ilyesmiről úgy gondolta, hogy női munka. Nem
lett volna nehéz feladni egy hirdetést, és megfelelő asszisztenst keresi a
boltba, de Perselus senki mást nem tűrt meg maga körül csak a feleségét.
Ráadásul úgy vélte, egy magára valamit is adó bájitalfőző tanonc az első adandó
alkalommal felmondott volna, amint kitanulta tőle a szakmát, hogy saját üzletbe
kezdjen. Olyan valakit pedig esze ágában sem volt alkalmazni, aki nem értett a főzetekhez,
mert bár a pultban ácsorgáshoz, és a vevőkkel való bájolgáshoz nem
szükségeltetett diploma, ha valaki nem ismerte a termékeket, nem tudott volna
segíteni a kuncsaftoknak.
Akkor pedig a fene
ette volna meg az egészet, Pitonnak állandóan ott kellett volna állni a
kisegítője mellett, hogy ellássa a megfelelő instrukciókkal.
Hermione ennek
ellenére kötötte az ebet a karóhoz, hogy a férje felvegyen valakit segítségnek,
de meghallgatva Perselus meggyőző érvelését nem tudott vele vitába szállni.
– Egyszer valami
rémes dolgot fogok művelni azzal a bibircsókeltüntető krémmel…
– Ugyan, drágám, te
sosem tennél olyat – csókolta meg férjét. – De én nem is tartalak fel tovább, tudom,
hogy mint mindig, most is valamilyen fontos kísérlet előkészületei várnak rád. Én
átnézem a heti könyvelésed addig, amíg dolgozol.
– Utána
vacsorázhatnánk valahol.
– Főzhetek is, ha
gondolod – ajánlotta fel Hermione.
– Drága kisszívem,
ha tudnál főzni, nem ennénk heti négyszer étteremben – fuvolázta a férfi.
– Na, de Perselus,
olyan igazságtalan vagy!
Piton csak sejtelmesen
mosolygott, majd gyorsan becsukta az ajtót maga mögött, mikor felesége
szemrehányó pillantásokat lövellt felé.
Hermione az
aprócska dolgozószoba felé vette az irányt, de nem tudta megállni, hogy egy
pillanatra ne torpanjon meg az ajtóban. A falon ott lógott a bolt működési
engedélye, és az antik képkeretbe foglalt esküvői fotójuk. Perselus nem igazán
örvendett neki, mikor a felesége javasolta, hogy itt a boltban is függesszék
fel a falra. De végül belátta, hogy ez igen sokat jelentene Hermione számára.
Nem sok dolog maradt a bájitalmesterre az anyjától néhány fényképen, egy
ékszeres ládikán és a kissé kopott antik képkereten kívül.
Majdnem
minden odaveszett a tűzben, amiben az apja is meghalt, és így Perselus ideje
korán árva lett. De az emlékeit senki nem tudta elvenni tőle, még a forrón izzó
tűz lángnyelvei sem. Bár nem volt szép gyerekkora, de azokat a ritka, boldog pillanatokat,
amiket kettesben tölthetett az édesanyjával, mindmáig megőrizte a szívében.
Csak
ültek csendben egymás mellett a nappali kopott díványán. Az apja fent horkolt a
hálószobában túlságosan is részegen ahhoz, hogy bántani tudja a családját.
Ezeken az estéken valamilyen különös meghittség vette körül őket, ahogy anya és
fia szótlanul üldögélt egymás mellett, és egy jobb, szebb jövőről álmodozott.
Eileen
számtalanszor fogadkozott, hogy az életük egy szép napon megváltozik majd, és
mindannyian gondtalanok és boldogok lesznek. Perselus tudta, hogy ez sosem lesz
így, az édesanyja szavai mégis minden alkalommal megvigasztalták a lelkét.
Aznap, amikor
felakasztották a képkeretet a falra, benne a mágikus esküvői fotóval, amin mind
a ketten egymás felé fordulva mosolyognak, Perselus úgy vélte, mégiscsak jó
döntés volt kitenni a képet. Ahogy a képkeret körbefutotta a fényképét, úgy érezte,
hogy az anyja jósága és szeretete körülöleli őket.
Hermione óvatosan
megérintette a fotót, majd bűntudatosan felsóhajtott. Talán ideje lenne
megmondania a férjének az igazat, de félt tőle, hogy nem értené meg őt, és nem
akart megkockáztatni egy veszekedést. Azonban a titkolózást sem szerette, és
mindenképpen őszinte akart lenni Perselushoz. Viszont úgy vélte, talán még nem
volt itt az ideje, hogy beavassa őt…
PP*HG
Hermione még azon a
napon felkereste a Szombati Boszorkány szerkesztőségét, mikor meglátta a
hirdetésüket az újságban. Az interjút levezénylő szerkesztő nagyon szimpatikus
volt, annak ellenére, hogy megállás nélkül dohányzott, és folyamatosan Édeskémnek szólította.
Este nagy titokban
elkészítette a kért keresztrejtvény-mintát, amit másnap beküldött a szerkesztőségbe.
Egy hét múlva
megkapta a levelet, hogy felvették. A fizetés ugyan semmivel sem volt több,
mint a Minisztériumban, de a munka máris szórakoztatóbbnak ígérkezett, így hát
Hermione életében talán először képes volt valami teljesen vakmerőt tenni – bár
diákkorában Harryvel és Ronnal kötött barátsága rengeteg kalandba sodorta,
fiatal felnőttként kevésbé volt meggondolatlan –, és még aznap délután
felmondott a levéltárban.
Szinte szökellve ment
az új kalandokkal kecsegtető munkahelye felé, és az sem zavarta, hogy a szél
dühösen cibálta a kabátja szélét, úgy érezte, megint olyan virgonc és
szertelen, mint egy bakfis.
Ám azon a remekül
induló hétfő reggelen jött a fekete leves, és Hermionét olyan meglepetés érte,
amitől szinte kicsúszott a talaj a lába alól.
– … mondtam már,
Édeském, a keresztrejtvény dolog ugrott.
– Hogy érti ezt,
már megkaptam az állást! – vitatkozott vehemensen Granger.
– Igen, így volt,
de közben volt egy tanácskozásunk, és úgy döntöttünk, hogy végleg megszabadulunk
a rovattól – hadarta a szőke, bodorított hajú boszorkány, miközben hevesen
gesztikulált, és mindenfelé odahamuzott az égő cigarettájával. – Alig volt
valaki, aki meg tudta fejteni a rejtvényeket.
– Nekem soha nem
okozott gondot – húzta fel az orrát Granger.
– Azt mindjárt
gondoltam, Édeském… De a rovatot akkor sem folytatjuk az újságban.
Hermione úgy
érzete, a szíve kihagyott egy ütemet, hirtelen megszédült, a homloka
verítékezni kezdett, és kissé meggörnyedt. Hogy lehetett ilyen ostoba. A
biztos, ámbár unalmas állását adta fel egy álomért, és most tessék, kipukkadt a
léggömb. Mégis milyen ésszerű indokot tud majd felmutatni Perselusnak, mikor
közli vele, hogy kilépett?
Egészen mostanáig
ellenállt a férje kérésének, hogy hagyja ott a Minisztériumi aktatologatást, és
inkább segítsen neki az egyre forgalmasabb Bájitalok
és Bűvös Kencék szakboltjában az Abszol úton. Mindig arra hivatkozott, hogy
valójában szereti a munkáját, csak kevés benne a kihívás. A világért sem
szerette volna megmondani a férjének, hogy esze ágában sincs a pult mögött
állni, és mosolyogva kiszolgálni a vevőket. Éppen eleget segített neki az üzletben a kezdeti időszakban.
Úgy gondolta, ez a
keresztrejtvényes dolog jó móka lenne, amíg kitalálja mihez is kezdjen az
életével. Bár tudta, hogy valószínűleg meg fogja bántani vele a férjét, ha
bevallja neki, hogy ezt választotta ahelyett, hogy vele dolgozzon együtt, de
remélte, hogy idővel megbékél majd.
De most itt állt a dohányfüst
szagú, zajos szerkesztőségben, diplomás huszonéves boszorkányként, állás
nélkül.
– Édesem, hallotta,
amit mondtam? – hajolt oda hozzá Selina.
Hermione hirtelen
felegyenesedett, ellegyezte az arca elől a cigarettafüstöt, és kérdő
tekintettel nézett a szőke hajú nőre. – Kövesse Magdát, majd ő ad magának
valamilyen feladatot.
Magda, a vibráló
vörös hajú, sötétkék ruhába öltözött, kirívó sminket viselő nő a kezét
nyújtotta felé.
A fiatal boszorkány
nagyon szívélyes volt, és láthatóan az egész szerkesztőség kedvelte, mert
akárki asztala mellett haladtak el, mindenki odaköszönt neki.
Hermione sietve
kapkodta a lábát, mert bár Magda cipőjének sarka lehetetlenül magas volt, olyan
gyorsan tudott benne menni, hogy nehéz volt vele lépést tartani.
Ahogy végigjárták a
szerkesztőséget, Granger észrevette, hogy nem csak nők, de szép számmal férfiak
is dolgoznak a magazinnak. Arra hamar rájött, hogy ki írhatja azt a sok
mulatságos teóriát Harryről, mert az egyik falhoz tolt asztalnál, hatalmas
poszterek hirdették az illető hölgy rajongását.
– Itt is vagyunk… Bocsáss
meg, mi is a neved?
– Hermione –
hebegte Granger. – Hermione Granger.
A terem hirtelen
elcsendesedett. Magda érdeklődve nézett körbe, majd mikor valaki alélt hangon
közölte, hogy Hermione a háború egyik hőse, teljesen meghökkent.
Magda
Oroszországban töltötte azokat az időket, szinte semmit sem tudott arról, ami
Angliában zajlott.
– Valami baj van?
Hermione csak most
döbbent rá, mekkora bolondot csinált magából. Hogy fog titokban maradni az új
állása, ha máris ennyien felismerték?
Magda mintha csak
olvasott volna a gondolataiban, hirtelen elnevette magát.
– Minden csoda
három napig tart, ne aggódj, senki sem fog zaklatni.
– De titokban sem
fogják tartani, hogy itt dolgozom – tekintett körbe a lány.
– Dehogynem. Nem
olvastad a szerződésed apró betűs részét? Senki nem beszélhet az itt végzett
munkájáról, vagy a kollégái személyéről. Tudod, a konkurencia miatt, mi
mindannyian álnéven dolgozunk, a legnagyobb titokban – kacsintott rá.
Granger
megnyugodott, valóban nem látta ezt a részt a szerződésében, de legalább emiatt
nem kellett tartania. Sokkal inkább aggasztotta, hogy vajon még milyen részeken
siklott át a tekintete.
Magda kinyitott egy
szekrényt, és előhalászott belőle néhány cipős dobozt. Letette egy üres
asztalra, és a lányra mosolygott.
– Ezekre a
levelekre Mrs. Northon válaszolt, de azt mondják ő nemrég bedilizett. – Az
ujjával egyértelmű mozdulatot tett a fejénél.
Egy negyedóra
elteltével Hermione rájött, hogy a munkája mostantól összetört szívű szeretők,
és panaszkodó feleségek, és tanácstalan háziasszonyok leveleinek megválaszolása
lesz. Hetente legalább tíz levélre kellett szakszerű választ adnia a
szívügyeket illetően, amiket a magazin minden számában leközölt.
Mikor le akart ülni
az asztalhoz, amire a dobozokat pakolták, Magda gyorsan közölte vele, hogy ezt
otthonról kell majd intéznie, és csak a megválaszolt levelekkel kell befáradnia
a szerkesztőségbe.
– Mindent megértettel?
Csak válaszolj valami okosat, és minden rendben lesz – kacsintott rá megint.
Ha Hermione nem
lett volna még mindig ennyire megdöbbenve azon, hogy milyen könnyűszerrel dobta
el a karrierjét némi szórakoztatónak tűnő időtöltés miatt, talán nem is ölel
magához egy dobozt, hogy aztán annak társaságában elinduljon kifelé a
szerkesztőségből.
4. fejezet
A hazugság és az
árulás az egyik legrosszabb, ami egy házasságban történhet. Hermione pontosan
ezért alig volt képes elviselni lelkiismeret-furdalásának súlyát, amikor már
harmadik napja játszotta el, hogy elindul a munkahelyére, majd a házuktól nem
messze lévő kis parkban kivárta, míg a férje távozik otthonról, ő pedig
visszament. Minden reggel jelzőbűbájt tett a bejárati ajtóra, nehogy véletlen
belefusson az éppen indulni készülő bájitalmesterbe.
Tudta, hogy el kéne
mondania az egészet, hiszen olyan ostobának fog majd tűnni, mikor kiderül, és
Perselus rájön, hogy mindvégig hazudott neki.
Egy titok sem
maradhat titok örökké, és bizony a szerelem jobban
elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást.
De nem volt mit
tenni, most nem volt lelkiereje, hogy mindent bevalljon a férjének. Három napja
nem haladt semmit sem a levelekkel. Azt hitte, könnyű dolga lesz. Végül is
milyen horderejű problémákkal fordulhatnak az újsághoz a nők?
Hamar rá kellett
jönnie, hogy még a legegyszerűbb dolgokra sem tudja a választ. A háztartási
kérdésekben egyáltalán nem volt otthon, a szívügyeket illetően pedig kínosnak
érezte, hogy olyan tanácsot osztogasson, mintha ő annyira jártas lenne a
témában.
Viszont pénteken
lapzárta volt, és ő még egy levélre sem válaszolt. Utoljára az egyetemi vizsgái
közeledtével érezte ezt a feszültséget.
– Vegyél már
magadon erőt! – fedte meg saját magát. – Diplomás boszorkány vagyok, csak tudok
már valami értelmeset válaszolni… Mondjuk neki… – Találomra kiválasztott egy
levelet és olvasni kezdte.
Bettsy, ha ugyan ez
volt az igazi neve, arról panaszkodott, hogy a férje sosem veszi észre, ha új
ruhát vesz fel, vagy megcsináltatja a frizuráját. Ezért mindig megjegyzi neki,
mire a férje azt válaszolja, hogy túl sok pénzt költekezik. Azt szerette volna
megtudni, hogyan hívja fel magára a férje figyelmét.
Hermione csak
bámulta a rövid levelet, és már éles piros csíkokat karmolt a homlokába,
miközben gondolkozott. Végül válaszolt egy pár sorban, és ugyanígy tett a
következő levéllel is. Péntekre készen volt az előírt tíz levéllel, de nem volt
magával elégedett. Álmatlanul forgolódott éjszaka, és tudta, hogy hanyag,
silány munkát végzett, amiért utálta magát. Soha, semmiben nem vallott még
kudarcot, és erre tessék, egy ilyen egyszerűnek látszó feladat kifog rajta,
mert semmi másra nem futotta a kreativitásából, minthogy látszólagos
intellektuális válaszokat adjon, amit teletűzdelt mindenféle hangzatos szóval.
Az önbecsülése még
jobban lesüllyedt, mikor a főszerkesztő kerek-perec közölte vele, hogy a
válaszai pocsékok.
– Édeském,
nyugtasson meg, hogy tud maga ennél jobbat is – biggyesztette le a száját
Selina.
Hermione teljesen
elvörösödött, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld.
– Igen, én még csak
próbálkoztam, de a következő hétre jobban fog menni.
– Remélem is, mert
ezek borzalmasak! – Az o betűt hosszasan elnyújtotta a szóban. – De már nincs
idő átírni őket, muszáj lesz így betenni az újságba. Szedje össze magát!
– Igyekezni fogok…
Azonban Hermione
ígéretével ellentétben a második héten is csalódást okozott a szerkesztőnek.
Miközben újabb reggeleket töltött a parkban, hol esőben-szélben, ázva-fázva várta,
hogy Perselus elmenjen hazulról. Arra gondolt, megérdemli, hogy összeszedjen
egy tüdőgyulladást.
Minden nap azt
mondta a férjének, hogy jól telt a napja a munkahelyén, és minden alkalommal
érezte, hogy mélyebbre süllyed a hazugság mocsarában. Dagonyázott az önvádban,
és miközben éjjelente alvó férje felé fordult, azért fohászkodott Merlinhez,
hogy legyen elég bátorsága színt vallani.
De nem volt…
A munkáját viszont
továbbra sem tudta tisztességesen elvégezni, és már komolyan rettegni kezdet,
hogy kipenderítik az újságtól. Végül is hány lehetőséget adhatnak az embernek?
– Édeském, nem azt mondta,
hogy összeszedi magát? Micsoda összecsapott válaszok ezek? Mintha nem ismerné a
női lélek rejtelmeit…
Hermione nyelve
hegyén volt, hogy nem is ismeri, de inkább csendben meghúzta magát a
szerkesztőségi iroda székén.
– Hogy
válaszolhatta azt Helenának, hogy húzza rá a fotelt a szőnyegen lévő foltra,
amikor azt kérdezte magától, hogy vegye ki belőle a manóvér foltot.
Nos, a lánynak erre
mindössze egy szégyenteljes szemlesütés volt a válasza, és örült neki, hogy
végül nem azt a levelet tette a borítékba, amit elsőre megírt. Abban ugyanis
mélyen elítélte a minden bizonnyal kegyetlen nő tettét, amikor is megütötte,
vagy rúgta az alázatos házimanóját, akinek a vére odakerült a szőnyegre.
Őszintén örült neki, hogy a manóvértől megszabadulni igen körülményes feladat.
– Vegye komolyan a
munkáját, ha nem ért a háztartási varázslatokhoz, vásároljon szakkönyveket! A
szerelmi dolgokban meg használja a józan eszét vagy a tapasztalatait.
– Hogy érti, hogy a
tapasztalataimat? – kérdezett vissza Hermione meglepődve.
– Férjnél van, nem
igaz?
– Úgy van, már öt éve.
– Mindenben egyet
értenek az urával?
– Nos, mi nem
szoktunk vitatkozni… Olyan sokszor… – ismerte be kelletlenül, mintha valami
szégyellnivaló lett volna benne. Holott egy-két ártatlan vita csak
megfűszerezte a házasságát.
– Na, ugye! Egy
férfi sosem fogja megérteni a feleségét, és egy nő sosem fogja abbahagyni a
férje piszkálását. Gondolom, maguknak is vannak összezördüléseik. Gondolkozzon
el rajta, mit várna el a férjétől, és ezt használja fel, amikor a levelekre
válaszol.
Hermione agyában
máris forogni kezdtek a fogaskerekek. Ha úgy válaszol a levelekre, mintha a
problémák tőle származnának, talán sikerülhet.
– Igyekezni fogok!
– Ezt már
hallottam, ez az utolsó dobása, ha nem sikerül, akkor megválunk a cuki kis
pofijától, Édeském!
Hermione már
majdnem kilépett az ajtón, mikor Selina még megállította egy szóra.
– Ezeket a
leveleket ne hagyja itt, magának címezték őket.
A lány értük nyúlt,
majd összevonta a szemöldökét.
– Fel vannak
bontva.
– Tudom – felelte a
szerkesztő boszorkány, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. –
Panasz levelek, nem túlságosan kedvelik magát…
PP*HG
Hermione elkezdte
átolvasni a panaszleveleket, miközben a Czikornyai & Patza
felé
tartott az Abszol úton. Teljesen letaglózták a pergamenre vetett sorok. Tudta,
hogy nem valami ügyes abban, amit csinál, de azt nem gondolta volna, hogy
ennyire szörnyű. Pedig az olvasók nem rejtették véka alá a véleményüket.
Muszáj volt tennie
valamit. Még soha nem bukott el, bármilyen nehéz akadályt gördített is elé az
élet. Merlin szerelmére, ha megtalálta a hocruxokat Harryékkel, akkor ezt is
meg fogja oldani valahogy. A boltban az eladó segítségét kérte, és minden
hasznosnak ítélt háztartási praktikákkal foglalkozó könyvet megvett. Semmit nem
akart a véletlenre bízni.
Ahogy visszafelé
sétált a macskaköves úton az üzletek mellett, egyszer csak kopogásra lett
figyelmes. Perselus ott állt a boltja kirakatánál, és intett neki.
– Szervusz, drágám!
– csókolta meg az ajtón belépő boszorkányt. – Ma korábban vetted ki az
ebédszünetedet?
Hermione rögtön
pánikba esett. Nem is figyelte az időt, és hirtelen azt se tudta, mit feleljen.
Sosem volt jó az improvizálásban.
– Valami olyasmi…
– Mi van nálad,
megint vettél egy halom könyvet? Hova fogjuk mi ezt rakni, már tele van velük a
nappali.
– Majd találok nekik
helyet – mosolygott Hermione félszegen.
A bájitalmester nem
tett róla említést, de észrevette, hogy a felesége feszeng. Végül gondolatban
megvonta a vállát, és nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Bár
mostanában kissé nyugtalanította a gondolat, hogy Hermione titkol előle
valamit. Vacsoráik alatt úgy érezte, a nő feszült, mintha nagy nyomás lenne
rajta, de ugyan mi terhelhetné le ennyire a levéltárban?
– Add csak ide a
szatyrodat, majd én hazaviszem neked! – vette ki a lány kezéből a csomagját, és
a pultra tette.
– Igazán nem
szükséges – felelte a boszorkány, majd hirtelen ledermedt.
A pulton a bolt
kínálatát hirdető szórólapok mellett takarosan elrendezett újság halom állt.
Különböző női magazinok voltak, és a kupac legtetején a Szombati Boszorkány
díszelgett.
Perselus követte a
lány pillantását, majd grimaszolt egyet.
– A vevőké, ti nők
állandóan szerteszét hagyjátok a holmitokat.
Mielőtt Granger
bármit mondhatott volna, az ajtón megszólalt a csengő, és két újabb kuncsaft
érkezett. Gyorsan felmarta a pultról a könyveket, majd elbúcsúzott a férjétől,
és hazasietett.
PP*HG
Mire Piton hazaért,
Hermione már egészen kimerült volt. Délután a könyveket tanulmányozta, és már
zsongott a feje a sok tanácstól, meg takarítási bűbájtól. Mindent a
ruhásszekrényébe rejtett, és az egész halomra rádobott egy pár régi talárt.
Vacsora után zenét
hallgattak, bort iszogattak, majd Hermione hagyta, hogy a bájitalmester
elcsábítsa. Bár már öt éve házasok voltak, a férfi minden alkalommal újra és
újra meg akarta hódítani a feleségét. Perselus nagyon odaadó szerető volt,
Hermione minden apró rezdülésére figyelt, és finoman bánt vele. Granger
rendszerint minden szeretkezés alkalmával egy kicsit még jobban beleszeretett a
férjébe – ha ugyan ez lehetséges volt –, de aznap este csak nagyon nehezen
tudta elengedni magát. Már hetek óta titkolózott a bájitalmester előtt, és úgy
érezte, minden csóknak, amit a férfival váltott árulás íze volt.
Amióta csak együtt
volt Perselusszal, soha sem hazudott neki, mindig őszinte volt vele, még akkor
is, ha néha ezzel megsértette Piton önérzetét. Nagyon megviselte a mostani
helyzet, de még mindig nem volt kész arra, hogy színt valljon.
De a bűntudat
lassan elmosódott, ahogy a férfi egyre forróbban csókolta, és mikor a
bájitalmester kezét becsúsztatta a nő combjai közé, Hermione ajka szétnyílt, és
halkan sóhajtotta Perselus nevét.
5. fejezet
Hétfő reggel a már
szokásos rituálé következett. Amíg a férfi öltözködött, Hermione egy gyors csók
után elhagyta a házat, és a parkban várakozott. Ostoba libának tartotta magát,
és ez az érzés akkor sem távozott a szívéből, amikor fél óra múlva megint a
lakásuk nappalijában állt.
Előkereste a
leveleket és a könyveit, leült a dohányzóasztalhoz, a kezébe fogott egy fényes
fekete tollas pennát, és nagyot sóhajtott.
Rögtön az első
levél olyan tartalommal bírt, amivel nem tudott mit kezdeni. Sokáig töprengett
rajta, mit is írhatna, egyre nagyobb volt a nyomás. Már éppen félretette volna,
amikor eszébe jutottak Selina szavai. Merítsen
ihletet a saját tapasztalataiból.
A levelet egy
bizonyos Abigail írta, és amiatt kesergett, hogy a férje talán még mindig az
előző kedvesét szereti. Arról kért tanácsot, hogyan beszélje meg ezt a
szeretett férfival.
Hermione összeráncolta
a homlokát. Volt idő, amikor ő sem volt egészen biztos benne, hogy Perselus már
túl van Lily Evansen. Azon a bizonyos szörnyű napon, mikor a férfi majdnem
meghalt, ő is látta az emlékeit a merengőben Harryvel együtt, és tudta, hogy
sosem fogja őket elfelejteni. Örökre a tudatába égett az a kudarcra ítélt
szerelem, amit Piton Lily iránt érzett, és ami annyi szenvedést okozott a
férfinak.
Már túl voltak jó
néhány randevún, amikor kellő óvatossággal szóba hozta a dolgot. Nem tehetett
róla, de kétségek gyötörték, és mivel egyre komolyabban belehabarodott a
bájitalmesterbe, jobbnak látta tisztázni ezt a kérdést.
Perselus először
nemigen akart beszélni a témáról, kellemetlenül érintette, nem szerette volna,
hogy a lány szánakozzon rajta. Hermione türelmesen várt, megértette, hogy a
férfinak időre van szüksége. Viszont mikor Granger újra előhozakodott a
témával, a bájitalmester belátta, hogy nem söpörheti a szőnyeg alá a dolgot.
Meglepően őszintén mesélt a múltjáról, és
igyekezett minél jobban megnyílni a boszorkány előtt, noha ez teljesen
ellentétben állt a jellemével.
Végül sikerült
eloszlatnia Hermione minden kételyét, és a lány megértette, hogy bár a
bájitalmester talán soha nem fogja elfelejteni Lilyt, a szívében van elég hely
a számára is. Bár ez nem kevés megalkuvást kívánt, de annyira szerette a
férfit, hogy lenyelte a büszkeségét.
Lekuporodott az
asztalhoz, maga elé húzott egy pergamenlapot, és írni kezdett.
Kedves
Abigail
A
levelére válaszolva azt tudom tanácsolni, hogy mindenképpen beszélje meg a
dolgot a kedvesével. Nem élhet kétségek között örökké, tisztázniuk kell ezt a
kérdést. Ha a párja még mindig nem jutott túl az előző kapcsolatán, jobb, ha
tudja, és utána lehetősége van eldönteni, hogy hogyan tovább.
Semmi
esetre se legyen erőszakos, ne nyaggassa a kedvesét. Adjon neki időt. A férfiak
nem szeretnek kitárulkozni, főleg nem ilyen témában, és tapasztalatom szerint,
a volt kedvesükről pedig végképp ódzkodnak beszélni.
De
türelemmel és megértéssel célt érhet.
Ne
vádaskodjon, ne vesse a másik szemére, hogy ugye még mindig őt szereted?,
hiszen nem tudhatja. Ha nem lenne fontos a párja számára, most nem lennének
együtt. Ha megtörtént a beszélgetés, és esetleg kiderül, hogy a kedvese még
mindig szereti a másik nőt, mérlegelje a helyzetét, és döntsön legjobb tudása
szerint.
Üdvözlettel:
Kneazle
Hermione
elégedetten olvasta végig a levelét. A nevét Csámpás emlékére választotta, még
mindig nagyon hiányzott neki a macskája, aki a Végső Csatában eltűnt. Akárhányszor
eszébe jutott az a sok boldog perc, amit kis kedvencével töltött, elszorult a
torka. Amikor a férje szerette volna új macskát vennie neki, könnyes szemmel
közölte, hogy Csámpás pótolhatatlan.
PP*HG
Két hónap telt el,
mióta Hermione kilépet a minisztériumi Levéltárból, és új karriert kezdett a
Szombati Boszorkány magazinnál. A kezdeti út eléggé rögös volt, de úgy tűnt
ráérzett a dolog ízére. Tényleg úgy gondolta, hogy segíteni tud a hozzá forduló
embereknek, és a rengeteg pozitív visszajelzés meg is erősítette ebben.
A magazin eladási
számai növekedni kezdtek, és ezt leginkább a tanácsadó rovatnak köszönhették.
Hermione egyik héten gondolt egyet, és a levelek megválaszolása mellé egy rövid
kis anekdotát is írt Perselusszal töltött hétköznapjairól, hogy az olvasók
érezzék, néha minden nő hasonló problémával küzd. Az a humor, amit a sorok közé
csempészett az egész elbeszélést feldobta. De nem szeretett volna igazságtalan
lenni, és csak Perselus vétkeit felróni, ezért szót ejtett a saját
tökéletlenségéről is.
Selina rettentően
elégedett volt. Bár kezdetben úgy vélte, hogy Granger nem lesz képes elvégezni
a rábízott feladatát, végül kellemesen csalódott a boszorkányban.
A szerkesztőség
egyöntetűen Hermionét szavazta meg a hónap dolgozójának, és bár ez semmilyen
pénzjutalommal nem járt, a lánynak nagyon jólesett az elismerés. Sosem gondolta
volna, hogy ennyire élvezni fogja a munkáját. Akadtak nehéz percek is, azt nem
mondhatta, hogy minden szép és jó. Voltak olyan levelek, amelyek olvasása
közben egy-egy könnycsepp legördült az arcán. Nem csak elhanyagolt feleségek,
bajba jutott háziasszonyok fordultak hozzá segítségért. Akadt olyan boszorkány,
aki utolsó szalmaszálként kapaszkodott Hermione válaszába, mint például az a
nő, aki amiatt írt, mert nem bírta tovább elviselni férje zsarnokságát. A
mindennapos veszekedések kiborították, amiknek a végén a férje a pálcáját
ráirányítva vészjósló hangon Silencio-t küldött
rá. Akkor is megalázó módon
elhallgatta a nőt, ha egy társaságban úgy vélte, a felesége feleslegesen
járatja a száját.
Neki Hermione szíve
szerint azt mondta volna, hogy azonnal pakoljon össze mindent, és hagyja el azt
a barmot. De nem tehette. A
főszerkesztője
felhívta a figyelmét egyszer, ha minden ilyen jellegű levélre azt írja, ami
igazán kikívánkozik belőle, a szerkesztőség előtt tömegével állnának majd a
bosszúszomjas férjek. Így csak azt tanácsolhatta, hogy gondolják át az
életüket, és ne féljenek megtenni azt, amit a szívük súg, és ha egyszer úgy
döntenének, hogy megteszik azt a bizonyos lépést, soha ne nézzenek vissza a
múltjukra.
De a kellemetlen
pillanatok mellett voltak igazi sikerélményei is. Bár nem váltotta meg a
világot, maga a tudat, hogy segített valakin, igazán boldoggá tette. Annyira
szívesen megosztotta volna ezeket az élményeket Perselusszal! Azt hitte, össze
tudja szedni a bátorságát, ha már magának is bebizonyította, hogy megállja a
helyét az új munkahelyén, de rájött, hogy minél tovább halogatja a vallomást,
annál nehezebb belekezdenie.
Pedig voltak éles
helyzetek, amikor majdnem lebukott. Mint a véletlenül elől hagyott háztartási
praktikákkal foglalkozó könyv, amiről azt füllentette azért vette, hogy
megtanuljon ezt-azt. Látta a bájitalmesteren, hogy nem egészen győzte meg
erről. Egyszer pedig egy borítékot felejtett az asztalon, amin ott díszelgett a
Szombati Boszorkány emblémája. Vércseként kapta ki a férje kezéből, amikor
Piton azt kérdezte, hogy kerül az a nappaliba.
Granger borzasztóan
érezte magát, hiszen ilyen alkalmakkor lehetősége lett volna színt vallani,
mégsem tette meg. Mindig is fontosnak tartotta Perselus véleményét. De a férfi
az őszinteségével néha meg is bántotta.
6. fejezet
Perselus a boltja
pultja mögött állt, és maga elé meredt. Azon gondolkozott, hogy Hermione napról
napra egyre különösebben viselkedett, biztos volt benne, hogy titkol valamit.
Akárhányszor szóba került a nő munkája, mindig kitérő válaszokat kapott. A
bájitalmester pár napja egy reggelen felvetette, hogy együtt ebédelhetnének, és
találkozhatnának a Minisztérium előtt. De Granger riadtan közölte, hogy nagyon
elfoglalt. Pedig korábban kapva-kapott az alkalmon, mikor végre maga mögött
tudhatta a Levéltár poros, nehéz levegőjét.
A kétségek egyre
intenzívebben ették be magukat a férfi szívébe. Tartott tőle, hogy a boszorkány
munkahelyi gondokkal küzd, és meglehetősen bántotta, hogy nem élvez akkora
bizalmat Hermione irányából, hogy a nő megossza vele ezt.
Nem is sejtette
menyire beletrafált a dologba, amíg a nap ötödik vevője be nem sétált az
üzletbe. Ingrid szívélyesen köszöntötte a bájitalmestert. A férfi először nem
ismerte fel a fiúsan rövid frizurát viselő szőke boszorkányt, beletelt pár
másodperce, míg rájött, hogy a Minisztériumban találkoztak. Szinte automatikus
mozdulatokkal szolgálta ki a folyamatosan fecsegő fiatal nőt, aki a nagyapja
pikkelysömör elleni kenőcséért jött. Ám amikor Ingrid megkérdezte, hogy
boldogul Hermione az új helyén, a férfi keze megállt a levegőben.
– Hogy mondta,
kérem? – pislogott a férfi meglepődötten. – A munkahelyén?
– Igen, tudja, az új munkahelyén…
– Oh, az új
munkahely – ismételte vissza a boszorkány szavait Piton tetetett
magabiztossággal.
– Igen, már nagyon
érdekelt, hogy boldogul – mosolygott rá a szőke boszorkány.
Perselus hirtelen
gondba került, fogalma sem volt, mit mondjon erre. Képtelenségnek tartotta a
hallottakat. Mert biztos volt benne, hogy a felesége elmondta volna neki, ha
végül a felmondás mellett döntött. Vagy mégsem?
Ingrid tovább beszélt,
Piton egyre inkább úgy érezte, hogy valamiféle komédiába csöppent, főleg, mikor
megtudta, hogy Hermione már hónapokkal ezelőtt kilépett a Minisztériumtól.
– Tehát akkor
sikerült beilleszkednie?
– Igen, nagyszerűen
érzi magát – közölte Piton kimérten, majd becsomagolta a gyógykenőcsöt, és a
lehető leggyorsabban megszabadult a kuncsafttól.
Két kezével a
pultra támaszkodott, és lehajtott fejjel próbált rájönni miért titkolta el
előle Hermione, hogy már nem a Minisztériumnak dolgozik. Nem tudta mennyi ideig
állt ott, magába roskadva, majd pillantása oldalra siklott, és meglátta a
magazint, amit minden bizonnyal Ingrid hagyott ott a pulton. A foga között
szűrt szitkozódással kapta fel az újságot, hogy a többi ott felejtett női
magazin tetejére csapja, ám hirtelen megtorpant.
Az újság a
tanácsadó résznél volt nyitva. Piton szeme gyorsan átfutotta a sorokat azt
keresve, min akadt meg a pillantása az előbb, aztán rájött.
…Ha
nem lenne fontos a párja számára, most nem lennének együtt. Ha megtörtént a
beszélgetés, és esetleg kiderül, hogy a kedvese még mindig szereti a másik nőt,
mérlegelje a helyzetét, és döntsön legjobb tudása szerint.
Üdvözlettel:
Kneazle
– Kneazle?... Kneazle! – kiáltott fel. Az elmúlt
hónapok apró, jelentéktelennek tartott információmorzsái beúsztak a szeme elé,
és kisvártatva összerakta a képet.
Minden árulkodó jel
a helyére került a kirakósban. Hermione zaklatottsága, amikor észrevette a
magazinokat a bolt pultján. A háztartási praktikákkal foglalkozó könyv, a
boríték, a név és mindaz, amit Ingridtől hallott…
De még mindig
kételkedett, nevetségesnek tartotta már magát a feltételezést is, hogy a
felesége egy magazinnak írogat. Az az intelligens boszorkány, akit ismert,
sosem vállalt volna efféle munkát.
Perselus
visszalapozott a magazinban, majd hirtelen az egyik oldalon szembe találta
magát egy olyan történettel, amit Hermione kettőjükről írt. Piton pontosan
emlékezett arra a bizonyos karácsonyi vacsorára, amin Weasley és Potter is
részt vett, és ami meglehetősen kínosan alakult. Piton folyamatos csípős
megjegyzései megfagyasztották a levegőt, és a karácsonyi hangulat hamvában halt
el. Most pedig mindez ott állt előtte feketén-fehéren, persze nevek nélkül, de
így sem volt nehéz kitalálni, hogy minden róluk szólt.
Kétséget kizáróan
megállapítást nyert. Hermione a Szombati Boszorkánynak dolgozik, és erről
egyetlen szót sem szólt neki, a férjének!
Miután átolvasta az
összes többi magazint, ami ott hevert a pulton, rá kellett jönnie, hogy a
felesége egy egész rakás magánéleti dolgot teregetett ki az olvasóknak. A düh
régi ismerősként üdvözölte Perselust, és a sértett büszkeséggel karöltve már
azon munkálkodott, miként fogja ezt megtorolni. Eldöntötte, kész tények elé
állítja a feleségét, és számon kéri rajta az elmúlt hónapok történéseit.
Ám amikor este megfordította a táblát a bolt
ajtaján, és felhelyezte a riasztó meg a záró varázslatokat, a dühe már messze
szállt. Azon töprengett, miféle mardekáros lenne, ha csak úgy Hippogriff
módjára rárontana Hermionéra. Sokkal inkább tetszett neki az ötlet, hogy egy
kicsit megleckéztesse a nőt. Be kellet vallania, hogy nem kis elismerés illeti
a feleségét, hiszen sikeresen az orránál fogva vezette, pedig annak idején
híresen precíz kém volt. Soha senki nem tudott neki hazudni, ám ő bárkit lóvá
tett, még magát Voldemortot is. Úgy látszik, az idő múlásával elkényelmesedett.
PP*HG
Hermione
rápillantott az asztalon álló órára. Már csak pár perce volt, míg a
bájitalmester hazaérkezett, ezért gyorsan összeszedte a holmiját, és a szokott
rejtekhelyre dugta. Bár eldöntötte, ez volt az utolsó alkalom, hogy titkolózott
ezzel kapcsolatban. Ma lesz a napja, hogy szépen mindent bevall a férjének. Már
magától a tudattól, hogy megszabadulhat végre lelkiismeret-furdalása súlyától,
felszabadult lett, és boldog, mintha csak valaki előrébb hozta volna a
karácsonyt.
A vacsorát órákkal
ezelőtt elhozta az egyik közeli étteremből, és kiporciózta a tányérokra, majd
melegítő bűbájt szórt rá.
Jó kedve volt,
csupa egyszerű problémával fordultak hozzá a héten, semmi komoly dráma, semmi
levegőben lógó válás. Hacsak nem a sajátja, bár elképzelhetetlennek tartotta,
hogy Perselus ilyen lépésre szánná magát, még annak fényében is túlzásnak
hatott, hogy minden bizonnyal megrendülten fogja hallgatni a felesége
beszámolóját az elmúlt hónapok eseményeiről.
Mire Piton
megérkezett, ő már átöltözött, és az étkezőben töltötte poharakba a férje
kedvenc évjáratú vörösborát.
– Merlin hozott
itthon, drágám! – lépett oda a férfihoz, aki az előszobában akasztotta fel a
kabátját a fogasra.
A bájitalmester
kifürkészhetetlen pillantással mérte végig a feleségét.
– Igazán kitettél
magadért. Talán különleges az alkalom? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem, csak egy
vacsora…
– Milyen napod
volt? – hajolt oda a nőhöz, és lágyan megcsókolta.
– Jó volt. Na, és a
tiéd?
– Tanulságos… –
közölte a férfi sejtelmes hangon, majd az étkező felé vette az irányt.
Előzékenyen kihúzta
a széket a nőnek, majd ő is helyet foglalt az asztal másik végén.
Hermione evés
közben teljesen hétköznapi témákról fecsegett, és látványosan kereste a kedvét
a férfinak. Piton sejtette, hogy mire mehet ki a játék, valószínűnek tartotta,
hogy Hermione megunta a titkolózást, és ma este színt szeretne vallani. Nem is
értette, hogy bírta ki ennyi ideig a boszorkány, hiszen alapvető jellemvonásai
közé tartozott, hogy elismertesse minden érdemét. A magazinban megjelentettek
egy-két rajongó levelet is, ezért úgy tűnt, a nő nagy népszerűségre tett szert.
Ha Perselus már a kezdetektől fogva tudatában van, hogy a felesége jelenleg a
lapnak dolgozik, akkor minden bizonnyal lelkesen támogatta volna, és dicsérte
volna a munkáját, bár a magánéletük kiteregetését szigorúan megtiltotta volna.
De miután Hermione nem volt rest lóvá tenni az elmúlt hónapokban, a férfiből
előbújt a rosszabbik énje, és nem is akarta visszafogni magát.
A desszertnél
jártak, amikor Hermione elérkezettnek látta az időt, hogy belefogjon a
magyarázatba, miért lépett ki a Levéltári állásából, hogyan került a Szombati
Boszorkány magazinhoz, és hogy minderről eddig miért nem tájékoztatta Perselust.
Már éppen
megszólalt volna, mikor Piton megelőzte.
– Ma érdekes dolog
történt…
– Oh, igazán,
micsoda? – kérdezte a lány mosolyogva, bár bosszantotta, hogy a vallomását el
kell napolnia egy pár perccel, attól tartott inába fog szállni a bátorsága.
– Említettem neked,
hogy a vevők folyamatosan hátrahagyják a holmijukat.
– Igen, a múltkor
mondtad, mikor nálad jártam.
– Ma is ott
felejtett valaki egy magazint. Sosem gondoltam, hogy ez valaha is elő fog
fordulni, és azonnal letagadom, ha ezt bárkinek is elmeséled, de beleolvastam –
figyelmeztette a nőt játékos hangon.
Hermione
homlokráncolva nézett a férjére. Mi olyan
különös abban, hogy beleolvasott egy magazinba? – töprengett magában. – Nem ő az első férfi a földön.
– Volt benne valami
érdekes? – érdeklődött a nő.
– De még mennyire…
A tanácsadó rovat!
Granger majdnem
félrenyelte a bort. Piton csak erre a pillanatra várt.
– Drágám, mit is
mondtál, melyik újságról beszélsz?
– Eddig nem
említettem, ha jól rémlik – húzta az időt a férfi. – A Szombati Boszorkány
aktuális számát lapoztam fel, és betegre nevettem magam a tanácsadó rovatán.
Granger arcára
ráfagyott a mosoly.
– Talán
mulatságosnak találtad az olvasók leveleit? – kérdezte némi éllel a hangjában.
– Oh igen, hát még
a rájuk adott válaszokat. Ha engem kérdezel, az a boszorkány, aki a rovatot
szerkeszti, egy liba.
Hermione kezéből
kihullott a szalvéta, amivel a szája szélét törölgette, és az arcán megjelent
két pipacspiros színű folt.
– Kifejtenéd ezt
bővebben is?
– Olyan
intelligensnek tűnő válaszokat ad az olvasói levelekre, amik valójában csak
mellébeszélések. Egyetlen értékelhető tanácsot sem véltem felfedezni a mondandójában.
Ráadásul egy cseppet sem ismeri a férfiak lelkivilágát.
– Hát ebben én is
kezdek egyre biztosabb lenni –morogta a boszorkány az orra alatt, ökölbe
szorult kézzel.
Perselus még egy jó
bő fél órán keresztül folyatta a tanácsadó rovat szerkesztőjének kritizálását.
A levelekre adott válaszok minden szavát kiforgatta, és azzal viccelődött, hogy
biztosan egy kilenc macskát dédelgető vénlány írta azokat. A bájitalmester
szerint a nők általánosan túlbecsülik a férfiak érzékenységét, és abban a
tévhitben élnek, hogy valóban mélyen bele tudnak látni a feleségeik
gondolataiba.
Végül Hermione nem
bírta tovább, fáradságra hivatkozva kimentette magát, és betrappolt a
hálószobájukba.
Rettentően
elkeseredett, ahogy újra és újra felcsendült a fülében a férje nevetése,
miközben az Ő munkáját
pocskondiázta. Ezek után Hermionénak
már egyáltalán nem volt kedve elmondani, hogy azok a használhatatlan tanácsok
tőle származnak.
PP*HG
Piton vacsora után
a dolgozószobába vonult. Érzett némi lelkiismeret-furdalást, amiért szándékosan
megbántotta a feleségét, de azzal nyugtatgatta magát, hogy valójában egyetlen
szavát sem gondolta komolyan.
Ám ezt a hálószobában
pityergő Hermione nem tudta. Bár csak néhány szobányi választotta el őket
egymástól, a nő mégsem érezte még soha ennyire távolinak a férjét. Szíve
szerint odament volna hozzá, hogy igenis kiálljon magáért, és megvédjen minden
általa leírt sort, amit a magazin leközölt. De úgy gondolta, Piton olyan lehetetlenül
viselkedett vacsora alatt, hogy tisztán látszott, sosem tudná meggyőzni.
Ráadásul még abból is vita lenne, hogy eddig erről egy szót sem szólt. Márpedig
nem így és ilyen körülmények között akarta beavatni a férfit a dologba.
A bájitalmester
kitöltött magának két ujjnyi konyakot, majd kihúzta az íróasztala felső
fiókját, és kivett belőle egy bőrkötéses fényképalbumot.
Az elmúlt öt és fél
év minden boldog pillanatáról készült fotó benne lapult az albumban. Perselus
felnyitotta és lapozgatni kezdte, majd az egyik kedvenc képénél megállapodott a
keze, kihúzta az átlátszó selyempapír alól, és jobban szemügyre vette.
A nászútjukon
készült képen Hermione odahajtotta a fejét a férfi vállára, és olyan szeretet
sugárzott a szeméből, hogy Perselus kissé el is érzékenyült.
Aznap mikor
megkérte a lány kezét elvitte egy olasz nyelvű művészfilmre. Emlékezett rá,
hogy mielőtt elkezdték volna vetíteni a filmet, a vásznon nagy betűkkel
megjelent: Silencio!, amivel
felhívták mindenki figyelmét, hogy ne zavarjon másokat a beszélgetéssel.
Ebben a pillanatban
a kivilágított vászonról visszaverődő fény beragyogta a lány arcát, aki így
tündöklő angyal benyomását keltette.
Az látszott a
kíváncsisággal vegyes izgatottság. Piton alig tudta visszafogni magát, hogy
bele ne túrjon Hermione fénylő, dús hajtincseibe. A film alatt lopva
rápillantott a mellette ülő boszorkányra, és szinte elveszett a mosolyában.
Hermionét teljesen elbűvölte a fekete-fehér film hangulata és látványvilága.
Perselus akkor
eldöntötte, hogy Olaszországba viszi a lányt nászútra, amennyiben igenlő
választ ad lánykérésre.
Élete egyik legszebb hetét töltötte a toscanai
lombos fák alatt egy kockás pléden heverészve, aminek sarkában vörösborral és
finom sajttal megrakott kosár pihent, és az ő ölelő karjai között Granger
feküdt.
Vajon
Hermione még mindig olyan boldog, mint azokon a napokon? – futott
át a gondolat a férfi fejében.
PP*HG
A boszorkány reggel
elcsigázottan bújt ki a takaró alól, és szomorú pillantást vetett a férje
helyére. Perselus mindig jóval korábban kelt, és reggelit készített
kettőjüknek. Az ilyen apró figyelmességek tették még szerethetőbbé a férfit, aki
bár időnként kissé zárkózott volt, azért mindig biztosította róla a feleségét,
hogy továbbra is odavan érte.
Míg Hermione a
pirítósát vajazta, egész végig azon morfondírozott, hogy mitévő legyen. Lopva
az újságot olvasó férfi felé pillantott, de nem jött meg a remélt válasz. A
tegnapi vacsora emléke még mindig felzaklatta. Egyáltalán nem úgy alakult az
este, mint tervezte, és miután megtudta, hogy Pitonnak mi a véleménye a
munkájáról, úgy gondolta, talán jobb lenne, ha még egy ideig nem mondaná el
neki az igazat.
Bár a férfi nem
tudhatta, hogy a Szombati Boszorkány tanácsadó rovatának ő a szerkesztője, de
Hermione így legalább – habár kéretlenül is, de – megtudta az őszinte
véleményét.
Öltözködés közben
már előre korholta magát, amiért szégyenszemre megint ott fog ácsingózni a
parkban, és arra vár, hogy Perselus elmenjen otthonról. Merlin volt a
megmondhatója, mennyire nehezére esett szívélyesnek tűnni azok után, amiket
Perselus róla és a munkájáról mondott, de nem mutathatta ki megbántottságát.
Gyorsan elköszönt a
férjétől, majd kilépett a hűvös reggeli levegőre. Feltette a jelzőbűbájt az
ajtóra, és azon morfondírozott, vajon még hányszor fog ugyanígy tenni.
Egy bő fél órával
később, mikor fázósan toporogva a fogasra akasztotta a kabátját, rájött, hogy
ma egyáltalán nincs kedve dolgozni. Bement a konyhába, hogy főzzön magának egy
bögre teát, és a kannának döntve egy félbe hajtott pergamenlapot talált.
Perselus elegáns,
hosszúkás kézírásával csak ennyi állt az üzenetben: Vacsoránál mindent megbeszélünk, kis Kneazle…
Granger a másodperc
törtrésze alatt megvilágosodott, és gondolatban a homlokára csapott. Perselus
tudja! Az aggodalom és kétségbeesés hullámai között próbálta elemezni az
üzenetet, hogy Perselus vajon dühösen vetette-e ezt az egy sort a papírra.
Mikor azonban
eltelt némi idő, és a nappaliban fel-alá járkálva próbálta összerakni a fejében
a megfelelő magyarázatot, amit majd szolgáltatni tud a neki feltett kérdésekre,
egyre inkább ingerültebb lett. Végtére is miért kéne neki bármit is
megmagyaráznia? Hiszen felnőtt nő, akkor mond fel a munkahelyén, amikor csak
jónak látja, és erről nem kell kikérnie senki véleményét sem.
Nem szenvedtek
hiányt anyagi javakban, és különben is mostanában többször szóba került
közöttük a gyerekvállalás kérdése is, és így, ha áldott állapotba került volna,
mindenképpen hosszabb szabadságolásra ment volna. Ez a mostani munka nem
terhelte le túlságosan, bármikor folytatni tudta volna, ám a levéltár állandó
ottlétet követelt volna, ahogy a bájitalbolti eladói pozíció is. Egy jó óra
elteltével sikerült teljesen meggyőznie magát a saját igazáról.
Végül úgy döntött,
hogy nem halogatja ezt a kellemetlen beszélgetést estig, hanem most rögtön
elébe megy a dolognak.
PP*HG
Perselus a pultra
támaszkodva, néhány bájitalrecept tanulmányozása közben várta, hogy Hermione
megérkezzen végre. Ismerte a feleségét, mint a rossz sarlót – attól eltekintve,
hogy ezt a mostani helyzetet nem ismerte fel idejében–, tudta, hogy nem fogja
kibírni, hogy estig várjon. Abban is biztos volt, hogy mostanra már rájött,
hogy ő ismeri a titkát, és bizonyára rettentően fel van paprikázva.
Merlin volt a
megmondhatója mennyire szerette volna, ha Hermione türelemmel kivárja, míg ő
hazaérkezik, mert olyan szívesen megúszta volna, hogy a felesége jelenetet
rendezzen a boltban.
De ahogy számított
is rá, Granger hamarost megjelent a bolt előtt, majd mikor betette maga mögött
az ajtót, és a lehető legszemrehányóbb pillantással közeledett felé, a férfi egy másodperc erejéig elbizonytalanodott, majd ezután felvértezte magát a kirobbanni készülő vitára.
– Jó reggelt,
napsugaram, mi szél hozott erre? – tudakolta gúnyosan lepillantva a nőre.
– Hagyd most ezt,
Perselus! – szólt rá a nő erélyesen. –Beszélni akartál velem, hát most itt
vagyok.
– Türelmetlenséged
nem ismer határokat. Teljesen egyértelműen leírtam, hogy majd este megbeszélünk
mindent. Dolgoznom kell!
Hermione
körbefordult a teljesen üres boltban, majd szemöldökét felvonva újra a férjére
nézett.
Piton segélykérőn oldalvást
pillantott az utcára, abban reménykedve, hogy mindjárt belép egy kuncsaft, de a
szerencse ezúttal elpártolt tőle. Nem szívesen siettette ezt a kellemetlen beszélgetést,
mert sejtése szerint a végére ki fog derülni, hogy neki is van vaj a fején,
ahogy mindig… Az összes vitájuk végén valahogy varázslatos módon kiderült, hogy
Piton mindenben ugyanakkora mértékben hibás, mint a felesége. Az ilyen felismerésekről
pedig jobb szeretett az otthonában – ahol a járókelők nem lehettek szem és fültanúi
a kínos házastársi jelenet kibontakozásának–, tele hassal, egy jó vacsora
után, egy pohár finom borral a kezében értesülni.
– Mi lesz, drágám,
tényleg azt szeretnéd, hogy ítéletnapig itt ácsorogjak a képedbe bámulva? – kérdezte csípős
hangnemben. – Megteszem, ha kell!
A bájitalmester magában
dohogva, a pálcája egyetlen intésére megfordult a tábla az ajtóban, így
mindenki tudtára adja, az üzlet zárva van.
– Boldog vagy,
egyetlenem? – tudakolta a férfi hasonlóan gúnyosan, mint az előbb Hermione.
– Mióta tudod? Már
tegnap este is tudtad, igazam van?
Piton elgondolkozva
oldalra billentette a fejét.
– Igen, így volt,
bár csak tegnap szereztem tudomást a dologról.
Hermione élesen
beszívta a levegőt, és elkerekedett szemekkel bámult a férfira.
– És volt képed
sértegetni?
– Neked pedig volt
merszed hazudozni! –
emlékeztette a férfi. – Egy kis leckéztetés nem árt meg senkinek sem – fonta
össze a mellkasán a karját.
– Micsoda? Én aztán
semmivel sem szolgáltam rá! – húzta fel durcásan az orrát a nő.
Piton a diákokat
megfélemlítő pillantással sújtotta a feleségét.
– Hermione, ne
húzzuk azzal az időt, hogy a vélt vagy valós ártatlanságodról tartasz nekem
beszédet. Azért voltam olyan goromba tegnap este, mert…
– Belegázoltam a
büszkeségedbe – fejezte be helyette a mondatot Granger sietve. – Erről van szó,
nem igaz? Oh, Merlin mentsen meg minket a férfiak egójának erejétől!
A bájitalmester
tagadhatatlanul megbántva érezte magát, és igen úgy vélte, a büszkeségén is
lyukat ütött a tény, hogy a felesége rútul kiteregette a magánéletük egyes
részleteit. Mikor hosszasan, gúnyos megjegyzésekkel tarkítva, kifejtette a
nézetét erről, Hermione arcából kifutott a vér.
Valóban bele sem
gondolt, hogy esetleg közös ismerőseik is járathatják a lapot, példának okáért
Ginny Potter, aki a leírásokból könnyedén rájöhetett, kikről szólnak a
történetek, hiszen nem egy eseményen ő is részt vett. Bár miután soha egyetlen
megdöbbenésről számot adó levelet sem kapott vörös hajú barátnőjétől, úgy tűnt,
Weasley szerencsére nem járatja a lapot.
Perselus azt is
nehezményezte, hogy a felesége nem bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy elmondja
neki, hogy felmondott, és másik munkát vállalt.
– Nem arról van
szó, hogy nem bíztam benned, csak tartottam tőle, hogy nevetségesnek találnád
az indokaimat, amiért elszegődtem a Szombati Boszorkányhoz. – Hermione
beszámolt a férfinak a keresztrejtvényes hirdetésről, és hogy hogyan jutott el
végül odáig, hogy a tanácsadó rovatot szerkessze. Ő maga is elképzelhetetlennek tartotta az
egész szituációt, annyira nem vallott rá, hogy ilyen lépéseket tegyen.
Minél többet
beszélt a munkájáról, Perselus annál biztosabb volt benne, hogy Hermione
tényleg élvezi, amit csinál. Bár kissé komolytalannak vélte ezt az egész tanácsadás
dolgot, nem akarta elvenni a felesége örömét. Már legalább két éve tétlenül
nézte, hogy Granger mennyire boldogtalan volt a levéltári munkája miatt.
Amikor a felesége
ahhoz a ponthoz ért, ahol bevallotta neki, hogy az egyik indoka a titkolózásra
az volt, hogy nem akarta megbántani a szeretett férfit azzal, hogy inkább egy
női magazinnak dolgozik, mintsem hogy a boltban segítene, Piton belátta, hogy talán
egy kissé önző volt. Természetesen abban nem értett egyet, hogy ki akarta volna
használni Hermionét, még akkor sem, amikor a nő emiatt méltatlankodott.
– Szerinted nem
akartál kihasználni? Persze a szó nemesebbik értelmében – mondta Hermione
némileg megenyhülve, hiszen nem az volt a célja, hogy óriási vitát generáljon.
– Abba nyilván bele
sem gondoltál, hogy esetleg azért akartalak a boltban tudni, hogy több időt
tölthessek veled. – Piton némileg elégedetten konstatálta, hogy sikerült
kifognia a szelet a nő vitorlájából, mert Hermione eddigi mondandójában nem
kevés igazság volt. De ő aztán nem fogja elismerni, hogy a történetekben valamennyire
ő is hibás lehet.
Az üzlet megnyitása
óta sokat foglalkozott azzal, hogy felfuttassa a vállalkozását, és azt akarta,
hogy ebben a felesége is részt vegyen, de soha bele sem gondolt, hogy a
boszorkány esetleg ezt nem szeretné. Bár Granger mindig is támogatta, korántsem
volt annyira érdeklődő és lelkes a bájitalfőzetek iránt, mint a sötét hajú
férfi. Bár azt el kellett ismernie, hogy rengeteget segített neki a
kezdetekben, és végső soron mégsem várhatta el a feleségétől, hogy a saját
álmait félredobva olyasmit tegyen, ami csak egyiküket teszi boldoggá.
– Nem akartalak
megbántani, és titkolózni sem volt jó érzés… – ismerte be a boszorkány.
– Na, látod, ezt
elhiszem! A kínok-kínját állhattad ki, amikor valamiről nem számolhattál be
nekem, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon is el szeretted volna mondani ezt
az egészet, főleg, amikor már sikereket értél el. – Hermione meglepődve
pislogott, fogalma sem volt róla, hogy a férje ennyire jól ismeri.
– Nagyon haragszol
rám? – tudakolta a nő a szája szélét beharapva.
Ez olyan
automatikus mozdulat volt Hermionétól, amit Piton már vagy ezerszer látott, és
ami mindig mosolyt csalt az arcára.
– Tegnap nagyon
dühös voltam és csalódott – ismerte be. – Valószínűleg ezért vetettem el a
sulykot annyira, amikor kritizáltam a munkádat, holott tudtam, hogy meg foglak
bántani. Bevallom, nem volt szép tőlem.
– Tényleg olyan
borzasztónak találod, amiket írtam?
– Nem gondoltam
komolyan, amiket tegnap este mondtam – felelte megenyhülve a férfi, és maga mellé intette a nőt, aki
megkerülve a pultot most egészen közel állt hozzá. – Bár az első néhány hétben
kritikán aluli válaszokat produkáltál.
Hermione elpirult.
– Tudom, de
mostanra egészen belejöttem!
– Vettem észre…
Tényleg ez az, amit csinálni szeretnél? – húzta össze a szemét a férfi.
Granger lassan megvonta a
vállát.
– Nem tudom,
jelenleg boldoggá tesz, de fogalmam sincs később is szeretni fogom-e.
Piton finoman
megérintette a felesége vállát, majd az ölelésébe vonta. Hermione jólesően
odabújt a férfi mellkasához.
– Nem fogsz a
boltban segíteni, igaz? – kérdezte a bájitalmester, mikor a nő újra a szemébe
nézett.
– Sajnálom,
Perselus, nem akarlak cserbenhagyni, de már van munkám… A könyveléseddel
viszont továbbra is szívesen foglalkozom.
– Rendben van –
bólintott a bájitalmester.
– Megértesz engem?
– kérdezte aggodalmas hangon a nő.
Piton elmosolyodott
és bólintott.
– Soha többé ne
titkolózz előttem! – feddte meg a feleségét. – Ami pedig a kis anekdotáidat
illeti, nem szeretném, ha a későbbiekben is egy pletykamagazin hasábjain kellene
viszontlátnom a saját életem! – jelentette ki komoly hangon.
– Igazad van, nem
voltam fair veled, de innentől körültekintőbb leszek. – fogadkozott. –
Szeretlek, Perselus!
– Ahogyan
én is szeretlek téged.
Epilógus
Hogy Hermione
végzete az volt-e, hogy azon a bizonyos napon megjelenjen a hirdetés a Szombati
Boszorkányban, nem volt kétséges. Ha drámaian akart tekinteni az elmúlt
időszakra, a magazin az életét mentette meg.
Perselus pár
hónappal azután, hogy végre hajlandó volt feladni egy apróhirdetést, már fel is
vett maga mellé egy tanoncot. Persze minden este azért morgott, hogy egy szép
napon majd kereshet valaki mást, amikor az illető már eléggé kitanulta tőle a
szakmát, és odébb áll. De Hermione csak mosolygott a férje zsörtölődésén.
A boszorkány napjai
szorgos munkával teltek. Még mindig vezette a tanácsadó rovatot a magazinnál,
de belekezdett a saját könyvébe is, amiben házassági kérdésekben felmerülő
problémákra próbált választ adni. Az első fejezet címének ezt az örök érvényű
idézetet választotta, és remélte, sokan elgondolkoznak majd rajta: A szerelem jobban
elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást.
Boldog volt, hogy a
házassága végül nem sínylette meg az ő ostobaságát, bár ez jelentős részben
múlt azon, hogy Perselus gyorsan szemet hunyt a dolog felett. Bár a férfi
előszeretettel ugratta a nőt a titkolózása miatti kellemetlenségekkel, amikről
Granger jó feleség révén idővel beszámolt neki. Így akárhányszor elmentek ama
bizonyos park mellett, ahol ázva-fázva várakozott reggelente, a férje humoros
megjegyzéseket tett.
Hermione annak
rendje-módja szerint néha megsértődött, de aztán egy fél óra elteltével
gondolatban vállat vont, és csak örült annak, hogy a történtek után visszaállt
a béke Piton és közte, és ha lehet még közelebb kerültek egymáshoz. Olyannyira,
hogy ez az egész ügy már vicc tárgyát képezte náluk. Hermione nem tökéletes
férjet akart, hanem egy olyan embert, aki szereti őt, és elfogadja, hogy ő sem kifogástalan
feleség.
Azt álmában sem
gondolta volna, hogy Perselus rendszeres olvasója lett a Szombati
Boszorkánynak, és a tanácsadó rovatból sok dolgot tanult.
Igyekezett nem
elkövetni azokat a hibákat, amikről a lapnak levelet küldő boszorkányok
panaszkodtak. Bár időnként úgy érezte a nőknek különleges érzékük van ahhoz,
hogy a férjük által elfelejtett évforduló esetét, olyan drámaisággal írják le, akár
egy Shakespeare színdarabot.
A bájitalmester nem
egyszer került kínos helyzetbe, amikor mélyen belemerülvén a lap tanulmányozásába
– amit maga elé emelve tartott–, fel sem tűnt neki, hogy a Robert tanonca már
egy ideje ott állt vele szemben és őt szólogatta. Ezen esetekkor, mindig
gyorsan összecsukta a magazint, mintha megégette volna a kezét, és bár arca
kifejezéstelen maradt, belül fortyogott a szégyentől, hogy rajtakapták.
Időnként, elgondolkozott rajta, hogy kibővíti Robert szerződésében a
titoktartási egyezményt, néhány külön gondolattal…
A Szombati
Boszorkány talán kevésbé ismert arról, hogy politikai kérdéseket boncolgatna,
vagy pénzügyi válság kérdéseivel foglalkozna. Nőkről szól nőknek, de Piton
kezdte azt hinni, hogy terápiás célból néha nem ártana fellapoznia egy két férfinak
sem, akkor talán választ kapnának egy-két kérdésre a feleségükkel kapcsolatban
Így végül,
kacifántos módon ugyan, de mindketten profitáltak a Szombati Boszorkány
tanácsadói rovatából, de erről az egészről egymáson kívül, senkinek sem
beszéltek továbbra sem…
*Vége*
Drága Etti!
VálaszTörlésIgazán érdekes és remek kis történetet alkottál.
Stílus: Igazán szépen és gördülékenyen fogalmazol. Akadtak benne hibák, de elenyésző és igazán nem volt zavaró, mert nem vonta el a figyelmet magáról a történetről.
Kulcsok felhasználása: 1. csomag
Helyszín: Tetszett a felhasználása, mert szépen bele olvadt a történetbe. Nem kellett keresnem és mégis pontosan tudtam, hogy mikor és hol volt. Az sem volt zavaró, hogy nem itt zajlott az egész történet, mert igazán fontos szerepet kapott.
Szín: Ennél jókat mosolyogtam, főleg, mert nem tudnám elképzelni Hermionét pipacspiros ruhában és szerintem borzalmas lehet egy ilyen színű körömlakk, viszont a kulcsot szépen használtad fel benne.
Fogalom: Itt sem találtam semmi kivetni valót. Szépen belesimult a történetbe.
Varázsige: Erre nagyon kíváncsi voltam és nem csalódtam. Szépen bele lett szőve a történetbe, különösen az tetszett, hogy a tanácsadói rovatba érkezett levélben egy aggódó asszony írta le, hogy a férje nem rest használni rajta akkor sem ha épp társaságban vannak. Igazán érdekes volt ez a fajta felhasználása ennek a kulcsnak, de még jobban tetszett az amikor Perselus Hermionét vitte el megnézni egy filmet és ezzel figyelmeztették a nézőket, hogy ne zavarják beszélgetéssel a többieket.
Idézet: Annyira szépen volt beleszőve a történetbe és nem csak szó szerint, de átvitt értelemben is érzékelhető volt ez főleg amikor Hermione kínlódik, hogy nem képes elmondani a férjének az igazat és úgy érzi ezzel elárulta a férfit bizalmát. Nagyon megható volt az is, hogy a saját könyvének első fejezetét ezzel a címmel illette, hogy azok akik elolvassák talán elgondolkoznak rajta.
Titkos kulcs: Erre voltam a leginkább kíváncsi és igazán remekül lett felhasználva. Mind kettejüknek meg volt a maga végzete és igazán hangsúlyos volt, hogy Hermionenak tényleg az volt a végzete, hogy felmondjon a munkahelyén és el kezdjen dolgozni a Szombati Boszorkánynak. Tetszett a kulcs felhasználása.
folyt.köv......
folytatás
VálaszTörlésCselekmény: Sok minden történet ebben a történetben. Megismerhettük a szerető férjet aki sokat szenvedett és a nőt aki kiállt mellette és védte még a barátaival szemben is. Imádtam őket együtt látni ahogy megküzdenek a mindennapokkal, ahogy Hermione állítja, hogy elégedett a munkájával aztán rájön, hogy onnan nem fog előrébb lépni és a férjének igaza volt. Az elszántságát ahogy igyekszik megállni a helyét az új helyen és a félelmét attól, hogy megbántja a szeretett férfit, mert nem képes őszintén elé állni és bevallani neki, hogy már máshol dolgozik. Pedig megkímélhette volna magát sok kellemetlen naptól és talán előbb sikerül rájönnie, hogy miként is kéne ezt az egészet csinálni, mert Perselus tanácsot tudott volna adni neki és támogatta volna.
Választott szereplőpáros: Nekem tetszett a párosod. Bár Piton egy kicsit OOC volt, de kint volt a figyelmeztetés és meg is tudhattuk, hogy miért változott meg. Ami külön tetszett, hogy igazából csak a felesége előtt volt ilyen, ha mások előtt volt, idegenek előtt mindig hozta a szokásos formáját még akkor is ha a megszokott szarkazmusa és csípős nyelve, gúnyolódásai eléggé megcsappantak, de azért még ott volt. Hermione is remekül el volt találva, szerintem ő pontosan az a fajta aki a kihívásokat keresi a munkájában is és fontos számára, hogy másokon segítsen, de már nem akar olyan veszélyes kalandokban részt venni ami roxfortos éveit jellemezték. Kétséget kizáróan ez a történet róluk szólt, az életükről, hogy miként jutottak el odáig, hogy házasokként együtt éljenek szeretetben és nyugalomban.
Szubjektív vélemény: Én egészen egyszerűen imádtam. Engem még az sem zavart, hogy bele kavarodtál a kulcsokba és beletetted az antik képkeretet, mert annyira illet ebbe a történetbe. Élveztem azokat a részeket ahol láthattuk Perselus Pitont egy igen gondoskodó és szerető férfiként akinek semmi sem fontosabb csak az, hogy boldoggá tegye a feleségét. Szépen volt végig vezetve mind a két szereplő szemszögén keresztül, hogy miként élték át a háború utáni időszakot, miként kerültek közelebb egymáshoz és milyen volt az életük egymással. Az én véleményem az, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa, amin nem lehet változtatni, de azon igen, hogy az odáig vezető utat miként járjuk be. A sorsunk, a végzetünk, előre elrendeltetett azon nem tudunk változtatni, hogy mikor és miként érünk az életünk végére, de az, hogy odáig miként jutunk el csak rajtunk múlik. Perselus ezt felismerte és élt vele. Volt bátorsága megkérni a nő kezét, kockáztatott és nyert. Nem is keveset. Az, hogy a feleségét maga mellett szerette volna tudni a boltban is, nem véletlen, hiszen Hermione kiváló volt a bájitaltanban és természetes lett volna, hogy a felesége is ott dolgozzon és együtt vigyék a boltot, de Mio mást akart és nem hallgatott a férjére. Egy ilyen helyen nem tudott volna előrébb jutni, mert miért léptették volna előre, hiszen mindent megcsinált, sőt maximalista lévén kidolgozott egy jobb rendszert ami megkönnyítette a munkát a levéltárban. Hülyék lettek volna maguktól átrakni máshová, de úgy gondolom, hogy az a hirdetés neki is úgy változtatta meg az életét mint annak idején Hermione a férfi életét és bár voltak zökkenők azért igazán jó volt látni, hogy ez az egész csak még inkább összehozta őket és erősebb lett a kapocs közöttük és nem húztak szét, nem rombolta szét a házasságukat sokkal inkább erősítette azt. Már csak a gyerekek hiányoztak belőle. Remélem, hogy egyszer majd megírod a folytatását, amiben azt olvashatom majd, hogy végre bővült a családjuk és Hermione anyai örömök elé néz. Én igazán élveztem.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Joy ( zsűritag )
Kedves Joy!
TörlésNagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad a történetet, és ilyen bőséges, véleményt hagytál magad után. Elnézést kérek az itt-ott benne maradt hibákért, valószínűleg már a bétázás után gyártottam őket bele, amikor még eszembe jutott pár dolog, és kapkodva beleírtam. Remélem, hogy az élvezeti értékből ez azért nem vont le sokat.
Bevallom őszintén eredetileg nem Hermione - Piton párosítással szerettem volna írni, és nem ezt a kulcs-csomagot választottam, de a másik történet talán sosem lesz kész.
Az az igazság, hogy snanger témában otthonosabban mozgok, és bár ki szerettem volna törni a komfortzónából, végül inkább a biztos terepen maradtam, és igyekeztem nem csalódást okozni az olvasóknak.
A kulcsokat viszonylag könnyedén bele tudtam illeszteni a történetbe, és tényleg remélem, hogy egyik sem lóg ki a sorból. : ) De azt be kell látnom, hogy nem egyszerű így írni, mert azért valamennyire csak meg van kötve az ember keze.
Viszont, ha tetszett, amit olvastál, akkor már megérte minden erőfeszítésemet! Köszönöm szépen a hosszú sorokban ecsetelt dicséreteket, minden szavad nagyon jól esett!
A kihíváson véghezvitt munkádért is nagyon hálás vagyok. Remélem, hogy számíthatunk rád, a következő játékunknál is... ha lesz ilyen. ;)
Etti
Annyira szép volt a történeted :) Köszönjük! (Egy versenyző)
VálaszTörlésKedves Versenyző!
TörlésNagyon szépen köszönöm a dicséretet, igazán jól esik. Örülök, hogy tetszett a történet.
Etti
Kedves Etti,
VálaszTörlésmivel az írásod utolsó részeit nem volt szerencsém bétázás közben olvasni, úgy döntöttem, most pótolom ezt. Köszönöm, hogy időt szakítottál rá, és a kihívás szervezése, koordinálása mellett megörvendeztettél minket még egy írással is. Imádtam az alapszituációt, már akkor, amikor először meséltél róla, habár akkor még nem tudatosult bennem, hogy milyen hiánypótló alkotásra készülsz, ugyanis te ott kezdted az írást, ahol mások általában abbahagyják, vagyis mi történik a boldogan éltektől a meg nem haltakig. Sok ilyen írást kívánok a fanfic olvasóknak. Milyen lehet Piton férjként, apaként, akkor, mikor az élet már nem a kalandokról, a bimbózó szerelemről szól. Másrészt Hermionéneka is egy újszerű szituációt teremtettél, ami nagyon izgalmas volt. Mármint, a kis mindenttudó feladta a hatalmas karriert, nem világmegváltó célokért küzdött, hanem a névtelenség homályában egy pletykalap hasábjaira írt. Naná, hogy azt a karriert is a könyvesboltban kezdte el :D
Egy dolgot sajnálok csak, hogy keretek közé szorítottad magad, és rohamléptékben írtad ezt a történetet. Úgy olvastam volna még a mindennapjaikról!
Kedves Aidemera!
TörlésElőször is szeretném megköszönni a segítségedet, a munkád nagyban hozzájárult a történet elkészüléséhez.
Még én magam sem nagyon írtam arról,hogy mi is történik Hermionéval és Perselusszal az esküvőjük után. Ahogy rámutattál, mint mások, úgy általában én is ott szoktam befejezni a történeteimet, hogy végre egy pár lesznek, és maximum az epilógusban ejtek szót a továbbiakról.
Sajnos egyéb teendőim miatt, tényleg nem volt sok időm, hogy teljes mértékben kifejtsem a történetet. Valóban jó lett volna, ha kicsit részletesebben festem le a mindennapjaikat, vagy magát az előzményeket. De talán majd egyszer megírom azt a részt is, hogyan lettek ők egy pár.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad a történetet, és örülök neki, hogy ennyire tetszett.
Etti
Akárhogy is, köszönöm, hogy időt szántál nekünk egy ajándékra. Tartsd meg a jó szokásodat!
VálaszTörlésAide
Ha időm engedni fogja, akkor mindig írni fogok a szervezésem alatt zajló játékokra. Mert ezekkel a történetekkel fejezem ki a hálámat felétek.
Törlés